Gáspár Imre (1854-1910): Alkony

Sötét hulláma már közelg a végnek
S hogy elboritsa muló éltemet, -
Már nemsokára béözönli partod
Szelid aggság, te nyugalmas sziget!
De addig-addig a parton bolyongok,
Fölöttem a tünő nap bibora,
Zúgó hullám felejtett dalt dudolgat…
Oly szép, oly szép az élet alkonya!

Magam vagyok – szép égi bolt – alattad!
Nincs szó körül, nem hallik semmi nesz.
De a magánynak szeme  l á t  s köröttem
Holt kedvesimnek árnya lengedez…
Lelkem velök száll, néki megmutatják,
Hol lelkeink találkozó hona…
Karom kitárom és az elhagyottnak
Oly szép, oly szép az élet alkonya!

Az ár közelg, itt-ott letört virágok,
Elmámorita mindnek illata;
Ott fénysugár rezg a torló habokban,
Mely egykor büszke fénysugár vala!
Mosolygva nézem:  m o s t  ég,  m o s t  kialszik,
És nemsokára nincs sehol nyoma…
Virágos, édes hajnalkor! Miként te,
Oly szép, oly szép az élet alkonya!

S ki tölgy valál, harczolni száz viharral,
Ma szívesen vagy hervatag levél;
Hirért epedtél, jól esik szivednek
Ha gyermekajkkal az emlék beszél…
Anyádról, a kit oly forrón szerettél,
Kinek egyetlen kincsed még pora…
Mégegyszer álmodsz róla gyermekálmot
S oly szép, oly szép az élet alkonya!

Jóságos a vég és én megbocsátom,
Ha sebze boszu és gúny támadott…
De sokszor a korbácsolt indulattól
Szivem letépte lánczát s lázadott:
Oh hogyha még derengne kedves arczon
Talán bocsánat szende mosolya,
Tölt irgalommal, telve szeretettel!

Nincs senki, semmi, a mi még remegtet,
Nincs semmi, a mit vágynál, féltenél,
Dúsabb kincset vár az nagy messzeségből,
Ki a vénség csöndes honában él!
Oly bölcs a vénség, bár minden tudása
Mindentudó Istenhez az ima…
Kicsiny sugár övé a tulvilágból…
Oly szép, oly szép az élet alkonya!

Békés sziget, körülvesz nemsokára
Az elmulásnak néma éjjele,
Hulláma fölvesz és én ringatózva
Elérem a tulsó partot vele!
A tulpart vár és a mi pisla mécses,
Titokzatok, sejtelmek lángja ma,
Az nemsokára összeforr valómmal…
Oly szép, oly szép az élet alkonya!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Gáspár Imre (1854-1910): Ihlett perczben

 

S az ifju dalnok szólt vidáman, lelkesen:

Szebbet, mint álmaim, nem látott senki sem!

Van sine millió,

Gyönyöre kábitó,

Ég, a melyet diszit sok csillag miriád,

Enyém e szép világ!

 

Nem fáj a fájdalom, dallá lesz, a mi kéj,

Örökös napvilág, fölötte soha éj!

S még kedvesem ölel.

E túlboldog kebel

Szelid szerelmeért szerelmet ád, s danát,

Enyém e szép világ!

 

Enyém, enyém, enyém! az én napsugaram,

S olyan csodálatos forró világa van!

Keblem átmelegül

Valami látnoki érzet, mely szárnyad ád,

Enyém e szép világ!

 

Mindenkit ösmerek, mindenkit szeretek,

Voltam mindenfelé, bejártam száz eget!

S mégis jól látom én,

Mint mosolyog felém

Valami uj hon a kék fellegeken át,

Enyém e szép világ!

 

Uj, fényes, drága hon! arczok mosolyganak,

Melyekről azt hivém, hogy régen porlanak,

Valami dal felel,

S oh! nem zenghetem el,

A föld hatalma mind ily bűvös dalt nem ád,

Enyém e szép világ!

 

Oh! mondd, hallottad ezt a bűvös éneket?

E hangok, e dalok szólaltak-e neked?

Oh! jer, hallgasd velem,

Csodás egy érzelem,

Fáj, s nem tudom miért, kéj, mégis könyet ád,

Enyém e szép világ!

 

Igy szólt, s tekintete ugy lángolt, égetett,

Előtte látomány, ah! oly szép lehetett!

Többé nem hagyta el,

Őt is elvitte, fel,

S ha szólit égi kar, gyakran hallom szavát

Övé e szép világ!

 

Forrás: Családi kör  XVIII.évf. 11. sz. Buda-Pest. 1877.