Két régi dal, mely mindig, örökkön örökké új marad, eleven megtestesítői gyanánt azon végleges igazságú elvnek, hogy megsemmisülhet az anyag, de az eszme halhatatlanul virágzik. Hol vannak a hellenek és hol a scythák? Hová tűntek a beláthatatlan messze korok nagy reménységű népei, melyek elbizakodott dölyfükben készek voltak színt, az eget megostromolni? Eltűntek ők, de fönnmaradtak a költői művei. Ajkára és szívébe vette a nép, apa hagyta fiára. Elmondták dalszóban a suttogó szellőnek, a csevegő pataknak. Ami pedig a lélekben gyökerezik, az nem illan el a semmiségbe, az kitör romlandó burkából és halhatatlan lesz!
Tapasztalati tény, hogy nagy korok méhe termékeny. Midőn a levegő is mintegy teli óriási eszmékkel, midőn az idő alkotó eseményeket hord magában, akkor támadnak rendre a nagy emberek, akárcsak Jáson sárkányfogaiból a fegyveres vitézek. Akkor jönnek létre azon intézménynek, melyekre félő bámulattal tekint a későbbi kor törpe gyermeke. Ilyen időkben indul lendületnek a költészet s származnak fölülmúlhatatlan remekei.
„Marseillaise” és „Talpra magyar!” E két fogalom tűzbe hoz, ha csak egy csöpp lelkesedés él, egy szikra idealizmus világít a szívben. Említésükre nem csap-e meg bennünket a szabadság bűvös fuvallata, mely akkoriban viharként tombolt, de manapságig szerény, szellővé lanyhult? Mennyi öröm, mennyi dicsőség, mennyi gyász fűződik e két névhez!
Két nemzet szabadságdalai, két nemzeté, melyek különböző viszonyok között tömörültek össze, melyek különböző ideálokat hajszoltak, különböző műveltségben éltek. Két korszak termékei,mely korszakokat félszázad választ el egymástól, melyek közt oly sok a hasonlóság, de oly sok az ellentét is.
A szabadság fölújhodása szülte mindkettőt. Mindazon körülmények, melyet produkálták, mind keletkezésük,m ind terjedésük a rendkívüliség magvát rejti magában.
Midőn hosszú idők folytában erőszakkal fojtanak el eszméket, melyeket a kor vaskövetkezetességgel haladó iránya hoz magával, midőn mesterségesen gátat vetnek a nép szellemi fejlődése elébe, midőn lassanként garmadába gyülemlik a sok robbanóanyag: éppen a világ folyásának logikai csalhatatlanságához képest kell jönnie időpontnak, melyben az fölrian és irtózatos erővel dönt porba minden intézményt, melyeket azelőtt szentesítettek és tolja fel a magáéit azok helyébe. Förgeteg módjára pusztít, de e pusztítások háttérbe szorulnak, ha fontolásra vesszük, azon sok áldásos, üdvös oldalt, melyekkel működésük jár.
Ily dúló viharként lépet föl a francia forradalom, az egész világtörténet legnagyszerűbb mozzanata. Bámulatos események kapcsolódtak itt láncolatba? „Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak.” a korlátlan egyeduralom, a reakció fojtó légköre helyébe szédítő gyorsasággal szökkentek a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség dicsői elvei. Magasztos életbeléptetések és vérpatakok omlása: ily szertelen ellentétek találkoznak az időkben.
A francia forradalom kábító zajában zendül meg a „Marseillaise”.
Ki volt szerzője e fenséges dalnak? Sok ideig nem tudták. Beérték azon költő hittel, hogy a forradalom szelleme szólalt meg benne, egyenesen abból pattant ki, mint Minerva Jupiter fejéből. Midőn a forradalom már orgiáit tombolta, midőn lezajlott a június 20-ai féktelenség, melyet Carlyle gúnyosan a „fekete nadrág processió”-jának nevez, a marseillaise-i nemzetőrség vonult be Párisba Tagjai valamennyien a termésezt egyszerű, szilaj fiai kiket a fővárosiak érdeklődéssel szemléltek. Egyenletesen haladva, dobszóra lépkedtek és vadul, ihlettelt lelkesedéssel énekelték ezt a nótát:
Fel honfiak, polgárok talpra!
Itt a dicsőség reggele!
Ellenünk zsarnokink uralma
Véres lobogót emele!
Nem halljátok, mikép orditnak
Ott tulnan a bősz katonák,
Hogy törnek a határon át,
Megölni nőink- s lányainkat!
Fegyverre honfiak!
Szoros harczrendbe össze!
Előre! A barázdát
Rút ellenvér fürössze!
A sokaság megilletődve és lángra gyúlva hallgatta. Mert e szövegből s még inkább a dallamból kiharsog a hazafias elkeseredés riadalma, a harc zsivaja, ágyúk dörgése, kardok csengése. S minthogy a marseilleiek hangoztatták először, elkeresztelték „Marseillaise”-nek.
Ez ember azt szeretné hinni, hogy egy, a világrend ellen bosszulóan föllépett titán zajgó kebléből áradt ki. Pedig megalkotásának dicsősége csak egy egyszerű mérnökkari tiszt nevéhez fűződik. Rouget de Lisle ez a név. Ábrándokat szövögető, költői lelkű ifjú volt, ki szívvel-lélekkel merült a forradalom csudálatába. 1792 telén járogatott Strassburgban a polgármester lakába, vonzva annak vendégszeretete és bájos leányainak kedvessége által
Egy zord, fagyos nap a polgármester meghítta asztalához. Éhínség uralkodott akkoriban országszerte, tehát vajmi fogyatékos volt a lakoma. Fűszerezték hát hazafias beszélgetésekkel. Belemélyedve annak hevébe, egyszerre csak fölkiált a derék házigazda:
- Egy pókhálós üveg borom unatkozik még egymaga a pincében! Eredj leányom, hozd föl iziben, hogy Lisle uram ihletre buzduljon!
Megtörténik és a fiatal katona mihamar megadja a tüzes rajnainak az utolsó kenetet. Azután távozik. Kisded hónapos szobájában már a tüzelő is fogytán van. De a honfiúi fölindulás feledteti vele a metsző hideget. Lázasan jár föl és alá, szívében költemény szakadozott sorai gerjednek életre, fülében lelkesedett hímnusz zengzetei motoszkálnak… Rohan a zongorához s szent őrülettel esik a billentyűknek… Ajka ritmikus verssorokat rebeg, ujjai átabotában futamokat csalnak ki… Kimerülten veti magát ágyába és ájulásszerű szendergésbe süllyed.
Reggelre virradva költemény és dallam oly összeforrottan domborodik ki előtte, mint test és lélek. Nyomban papírra veti, elviszi polgármesterékhez és egybegyűlt ismerősei előtt elénekli a szerzeményt. Leírhatatlan a tetszés, az emberek ámultan állanak ott, végezetül könnybeúszó szemekkel borulnak egymás nyakába, mintha egy családdá tömörítette volna őket a vészeknek ezen indulója.
És a „Talpra magyar?”
Mint még nem látott események jelző harsonája, hallatszott föl vihar közepette. Midőn elhatoltak hozzánk a júliusi zendüléstől fölvert hullámgyűrűk, midőn a reakció már tűrhetetlenül dühöngött és a fölbújtott nemzetiségek fenték ellenünk a kést: a pohár csordultig telt s ki is csordult – március tizenötödikén. „Magyar történet múzsája, vésőd sokáig nyogodott; vedd föl azt s örök tábládra vésd föl ezt a nagy napot! Nagyapáink és apáink, míg egy század elhaladt, nem tevének annyit, mint mi huszonnégy óra alatt!” – énekli szinte ily igazsággal a magyar Rouget de Lisle, - Petőfi Sándor.
Március 15-ke volt a mi Marseillaise-ünk születésnapja. Nálunk nem tajtékzott eszeveszett dühvel a mindent ölő, dúló, felforgató szabadság lángja, de igenis komolyan, mindenre kihatva és szentül lobogott a hazaszeretet a keblekben.
Petőfi – saját kifejezésmódja szerint – úgy megérezte a forradalmat, „mint a kutya a földrengést”. Kossuth bécsi útja, Metternich bukása prófétai sejtelemmel, előre érzéssel töltötték el. Megbeszéli társaival, a márciusi ifjakkal a holnapi nap teendőit. Ő maga hazaindul és éjjel megkölti a „Talpra magyar”-t. Mily módon? Nem jutott oly részletességgel napfényre, mint a francia költemény eredete: a költő elrejtette vajúdását a nyilvánosság elől. De az tény, hogy fölmagasztosult ihlettségből fakadt; azon egy törlés, mely eredeti kéziratában mindössze található, tanúsítja, hogy úgy áradt ki Petőfi szívéből, mint a tisztán csordogáló forrás vize.
Másnap „szakadt az eső, midőn az utcára léptünk – beszéli el Petőfi –, s az egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan,m int a görögtűz, a víz nem olthatja el.” E nagy nap kezdetét azon jelenet mutatja, midőn a költő az egyetem udvarán érces hangon elszavalja, hogy:
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most, vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés: válasszatok!
A lelkesedés elemi erővel tört ki. De ez még jóformán csak előhang volt. Mert az ifjak, katonásan sorakozva megindultak Landerer nyomdája felé s mágnes gyanánt vonta magukkal a népet, ezrekre rúgó tömeg képében állapodtak meg a helyiség előtt. S most adták meg a haláldöfést a rideg cenzúrának. Belül zakatoltak a „Talpra magyar”-t nyomó gépek s e monoton hangvegyület most a sajtószabadság dicsőítő himnusza volt! Künn pedig Petőfi újból eldörögte költeményét s midőn a refrént elhangoztatta, a rengeteg sokaság csudás egyértelműséggel, titkos sugallattól sarkallva, utána zúgta:
A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Így születtek a „Marseillaise” és a „Talpra magyar”, a leggyújtóbb két szabadságdal, mit csak a nemzetek irodalma fölmutathat. Kis terjedelmű költemények s mégis hathatósabban visszatükröztetik koruk hangulatát, mint bármely más, hosszúra nyúló munka.
A „Marseillaise” olyan, mint egy tűzhányóból kibontakozó lávaoszlop. A költ egyénisége tökéletesen elhalványodik benne, olybá tűnvén föl, hogy egyenesen a forradalom szelleme nyilvánította ki azt és szerzője, Rouget de Lisle merőben eszköz, szócső volt a célra. A forradalom hullámai tajtékozva torlódtak egymásra, s így a „Marseillaise” mint a mindenkit egyaránt elfogó, közös, nagy érzés tolmácsa jelenik meg.
Ellenben a „Talpra magyar”-ból határozottan kibeszél azon egyéniség, mely teremtette. A szabadságharcnak buzdító, ösztönző, kényszerítő praeludiuma ez.
Azon érzelmek, melyek sugallták a két darabot, szerfölött eltérnek egymástól. A „Marseillaise” a francia forradalom oly gyermeke, mely rávall szülőjére, azé a forradalomé, mely a legtündöklőbb erények mellett a legfeketébb bűnök melegágya volt. Hazafias lelkesedés, önzetlen felvilágosodás dühös vérszomjjal, felforgató viszketegséggel, kapzsi nyerészkedéssel barátkozott. A „Marseillaise”-t harsogtatva rohantak a hiányosan fölszerelt újoncok a tapasztalt ellenség szilárd soraira és győztek, de ugyancsak e dal hangjainál gördült le az ártatlan XIV. Lajos feje is. A „Marseillaise”-hez a feddhetetlen honfiúi tűz lángja vegyül össze a bosszúállás kegyetlen áhításával. „A dicsőség és vétek, a győzelem és halál átfonódni látszanak versszakain”, mondja Lamartine.
A „Talpra magyar” ezzel ellentétben a legszeplőtlenebb patritotizmus szüleménye. Csak oly nemzet köréből szólalhatott ez föl, mely jogos önvédelmi harcot kezd a galád önkény ellen. Bosszúról, ellenség letiprásáról szó sincs benne, csupán csak a bilincsek lerázását, a nemzeti becsületet és dicsőséget hangsúlyozza.
A „Marseillaise” pusztán a dicsőség megragadásából indul ki: az ügy jogossága és méltányossága másodrendű kérdés előtte; a „Talpra magyar” igazságunk tudatában a lét vagy nem lét kérdésével áll a magyarság elé. Amaz az elkeseredéstől vakon, csak nagy-későre tér át arra, hogy
A szent haza s nemes barátság
Legyenek lelkünk vágyai,
de még a szabadságot is, mint „bosszuló karjaink vezérét” aposztrofálja. Mennyire más húrt penget a „Talpra magyar!” Nem feledkezik meg sultus lyricusai dacára azon kapocsról sem, mely a népet ezen földhöz köti s a történeti múltra, a mi büszkeségünkre való hivatkozással lelkesít:
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak,
Majd meg:
A magyar nép ismét szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez.
Minderről a „Marseillaise” mélységesen hallgat, amennyiben a francia nemzet múltja éppenséggel nem ad támaszpontot a forradalom jelenségeinek igazolására.
Míg a „Talpra magyar” fölkelési ösztöne egyedül a szabadság nemes, lelkes vágyából származik, addig a Marseillaise-nál azt látjuk, hogy a dac sugalmazza az ellenállást. Az emésztő, kielégítésre sóvárgó gyűlölet érzete, a megtorlás áhítása ott rezg minden sorában, ebből magyarázható meg, hogy fordulópont úgyszólván nincs is az egész költeményben. Könyörtelen makacssággal zúg egyre a fenekedő, agyarkodó refrén; „Fegyverre honfiak! Szoros harcrendben össze! Előre! A barázdát rút ellenvér fürössze!” Az egész azon sötét lelkesedéssel végződik, mellyel kezdődött, híjával mindennemű kiengesztelődésnek:
Gaz ellenink leomlanak!
Akkor fogunk megszünni csak
E bősz dalt zengni mindszünetlen!
A „Talpra magyar” végén leszáll a fellengő ódai szárnyalás és a költő magasztos nyugalommal tekint a jövőbe:
Hol sirjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
Olyan benyomást tesz ez ránk, mint egy megható istentisztelet a csatatéren, zordon tusa után.
A „Marseillaise” tényegéből következik, hogy ideálja ama jelenet, midőn a vesztőhelyeken a szabadság ellenségeinek vére gőzölög, vagy az eylani temető, hol nyolcvanezer elesett vitéz fekszik, hazafi meg elnyomó vegyest. A „Talpra magyar” háttere nem ily gyászos, komor köd helyett verőfény mosolyog és a jövendő a hatalmas, békés, független Magyarországra enged kilátást.
A „Marseillaise”-t féktelen rajongása, lángoló gyűlölete, elragadó lelkesedése s főleg azon sajátsága, hogy ment mindennemű nemzeti jellegtől, tették hallhatatlanná, s arra alkalmatossá, hogy ajkukra vegyék a legkülönbözőbb népek és a legvisszásabb törekvések. Az igazi köztársaság dala, mely romlást dörög minden ellen, ami köz hatalmán legcsekélyebb mértékben csorbát ejthet. Zengedezni fogják a szabadsághősök az egész földtekén, amint elnyomóik ellen zúdulnak, de a túlzók, a végletekre törők is az „Allons enfants de la patrie”-val kísérik szélsőségbe ütköző vállalataikat.
A „Talpra magyar” kizárólagosan bennünket érdekel. Nem oly általános érvényű, mint társa, de éppen azért, hogy specialiter magyar, lesz előttünk százszorosan becses. Eszmei és erkölcsi tisztasága által pedig fölébe emelkedik a Marseillaise-nek. A „Talpra magyar” a nemzeti önérzet, a szabadságvágy elévülhetetlen kifejezője.
*
… Elenyészik az anyag, fönnmarad az Igen, az Eszme!
A „Talpra magyar” és „Marseillaise” elnyerték a halhatatlanságot, de porladnak azon emberek, kik szellemi erejük teljében költötték őket.
Ki tudja, hogy Petőfi lelke ajkán nem az „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” elrebegésével röppent-e ki, midőn oly titokszerűen elragadta a halál?
Ez a vég megdicsőülés volt.
Rouget de Lisle-nek azonban igazán tragikus sors jutott osztályrészül. Mily ádáz szatírája a végzetnek! Neki, a francia Tyrteusznak, az „Allons enfants” megteremtőjének menekülnie kellett a rémuralom elől!
Igen, menekülnie azon vád következtében, hogy a királypártiakkal cimborál. Az égbeérő Alpesek hófödte gerincein át bujdosott Itáliában, csupán egy jámbor pór kíséretében. Egy hegytetőn elfáradva állapodik meg s révedező szemmel tekint át hazájára… S íme, a szellő dalhangokat hoz feléje… a száműzőt, figyel s összerázkódik. Talán éppen az a rémítő sor tévedt fülébe:
Reszkessetek honárulók ti!
Végigsimítja izzó homlokát és igyekszünk rendbe szedni kuszált gondolatait… Tán fölcsillant előtte a hajdani hírnév, dicsőség elmosódó képe… Azután félig öntudatlanul ezt kérdezte a kísérőjétől:
- Jó földi, hogy is híjják ezt az éneket?
- Marseillaise-nak – viszonzá a pór.
Krausz Aladár
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 29., 30. szám, 1896. júl. 19., 26.
