„Szomoru az én sorsom,
Messzére bujdosom,
Hazámat itt hagyom.”
(Kurucz ének.)
Száll suhanva síró szellő,
Űzi egymást szürke felhő;
Borús csend ül a tájékra,
Bokorgaly ha mozdul néha
S fázó gyik, ha jár surranva,
Zörg az avar erre… arra…
Zúz csillog a falevélen,
Dér reszket a virágszélen,
Zúz… dér… őszi harmat után.
Néma erdőn, útlan úton
Sötét csapat halad búsan.
Mennek szótlan, álmadozva,
Könnyet morzsol egyik lopva…
Elől délczeg lovag léptet,
Lelkében egy fájó élet…
Borongó szél kél zokogva,
Mintha tudná: a vadonba
Ki jár őszi harmat után.
Útlan úton, zivatarba’
Felérnek a bérczoromra…
… Messze, délnek széles róna,
Úszó ködbe beburkolva;
Szemben csillog hótakarva
Távol észak sivatagja…
Hogy attól el kell szakadni,
Új honra itt ráakadni,
Úgy fáj őszi harmat után.
Térden áll a kisértetje,
Délczeg lovag néz merengve:
„Eljövök még ide egyszer
Büszkén, győzve, hősi tettel?
Rabnak láncza le lesz törve…
Árva népnek szabad földje…
Derül itt még kikeletre! -”
Sír a nóta körülötte:
Őszi – őszi harmat után.
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 39. szám, 1896. szept. 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése