Kun Béla (1886-1938): Az anya

Keblén melenget, őriz, féltve félt
De érettünk nem féli a veszélyt.
Mosolygó álmunkon szive örül
S ott bánkódik beteg ágyunk körül.
Ott viraszt hosszu, kinos éjekig,
s míg izgalomtól teste megtörik:
Aggódó lelke óriás leszen,
Nem fárad, csügged el egy perczre sem.
Bár szive mélyén siró fájdalom:
Mesét dúdol mosolygó ajkakon,
Hátha vidul rá halvány gyermeke?…
- Kedves betegje: üdve, mindene.

Nevel, tanit, mint zsenge gyermeket,
Erényre szelid jósággal vezet.
Nemesbit s szivünkbe saját szive
Szép szeretetvilágát önti be.
Hüsége nyomdokán hüség fakad,
Gyermek s anya közt benső kapcsolat,
Törhetlenebb, mint sziklabércz foka.
Gyöngédebb, mint pázsit lágy bársonya.

Ezért töpreng a gyermek egy-magán
„Nem bántom-é meg véle jó anyám!’
- S lemondatja arról a szeretet,
Mit rózsás vággyal úgy kiszinezett.
Ezért kérdi, ha anyja tán komoly:
„Édes anyám, miért szomorkodol?”
S oh nézzétek az elhagyott anyát,
Kis gyermekéért mint töri magát!
Nem fárad el, bár-éje napja nincs,
Pótol neki mindent a drága kincs,
Mit gyermekében bir… Érette él,
Érette küzd, imádkozik s remél.

Boldog, ha szive magzata halad,
Boldog, mint senki tán az ég alatt.
De hányszor is sir bánatkönnyeket,
Hogy szive bujábanmajd megreped?
Kit ápolt, őrizett, melengetett:
A gyermek hütlen óh hogy is lehet?
S az anya? – Sir s mint élete felét,
Úgy őrzi hálátlan rosz gyermekét.
Hisz’ ki miatt annyi bús szenvede:
Szivéhez nőve, forrva gyermeke.
Haragja röppen, megbocsát, feled,
Mig szive érez: csak szeret, szeret.

Gyermek! Tanuld meg, kincs a jó anya!
- Az élő hűség s szeretet maga.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 33. szám, 1896. aug. 16.