Kun Béla (1886-1938): A sors

 

Künn jártam a mezőn, hajnalodott épen,
Elsőt mosolygott a róna alján a nap
Ujuló fényében.
Bolyongtam, bolyongtam, egyszer csak megálltam
Aranyhaju lányka virágot szedett a
Tavasz harmatában.

„Mit csinálsz gyermekem? Kinek szedsz virágot!
Tudja-e jó anyád, hogy már kora reggel
Messze mezőt járod?”
„Édes anyám alszik, beteg, nagyon beteg;
Neki szedem, gyüjtöm mindezt a virágot.
Sietek, sietek.
Hogy mire fölébred, egymaga ne legyen.
Kedves virágait ágya mellé tegyem.”
S a lányka eloson, eloson aggódva,
Eltün a távolba, egyre csak azt mondva:
Künn jártam a mezőn, esteledett épen,
Végsőt mosolygott a róna alján a nap
Elható fényében.
Bolyongtam, bolyongtam, egyszer csak megálltam
Öreg-öreg anyó virágot keresgélt
Az ősz avarában.

„Mit csinál anyókám, késő őszi estve?
Fárad, fárad, talán csak egy kis bimbót
Hasztalan keresve.
„Ő is szedett nékem. Én meg neki szedek,
A mit csak találok, elmaradt virágot.
Sietek, sietek,
Hogy mire el jő a nyugovás órája,
Kivigyem, letegyem drága sirhantjára.”
S az anyó elindul, könnye  harmatába
Füröszti virágát, hallszik zokogása:
„Sietek gyermekem, letört rózsaszálam
Sietek, sietek…”

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 37. szám, 1896. szept. 13.