Bodor Aladár (1880-1952): Kőkereszt a sivatagon

 
Teste vétetett az erős kősziklábúl,
Rontó idők ellen megfeszülő gátúl,
Roppant egydarabban,
Lelke amaz erős nagy hittől lelkezett,
Mely hőssé avatja a fáradt lelkeket
Ostromlóviharban.

Odaállították, a hitet hirdette
És a pusztaságban tévelygőknek messze
Az utat jelölje, -
De utat és forrást elöntött azután
A homok rőt árja, gyilkosan és bután,
Ráfekve, megölve.

Áll a kereset. Dacos, szétfeszülő karján
Élősdi törpe moh tenyész buján, tarkán, -
Mit bánja, mit érzi?
„Megtart az erős  hit”, ez az imádsága
S csak egyre keserűbb, követelőbb vágyba
Lázadozva végzi.

A dölyfös homok már övig harapdálja,
Holnap vállig sülyed a homokhullámba
Égő gályaképen.
… S a katángkóró majd buta diadallal
Lármázva, röhögve feje fölött nyargal
S ő megfúl sötétben…!

S minden kősejtben, mint megőrülő agyban
Cikázó láz fut át – és a siavatagban
Az éjféli csendben,
Két csukló kiáltás a homoktengeren,
Messzenyúló, rémes: - Istenem, Istenem,
Mért hagytál el engem!

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 51. sz. 1906. dec. 22.

Bodor Aladár (1880-1952): A cseppkő

 
Lenn, lenn a föld sötét mélységében,
Hol durva vassal nászágyon pihen
A fényrevágyó, bűntermő arany,
Hol a föld vére lüktet hangtalan:
A föld bordái közt sötét üregben,
Öröktűl fogva, halhatatlan csendben
Csöpp-csöppre hull.

Csöpp-csöppre hull
Öröktűl halhatatlanúl,
Mint az örök Időnek érverése,
Sötétbűl hullanak sötétbe
E vak gyémántszemek,
S körül a néma sziklarengeteg
Hallgatja az időnek puszta létét.

Nagy megkövült szívkamra, teli éjjel,
Nagy némasággal, nagy feketeséggel,
Örök titok örök kősírja,
Hová a kőszirt titkon sirja
Könnycseppjeit -
Könny könny után.

A barlang zord boltozatán
Elrejtve, titkolva fénytűl,
Halandó kéz s szem illetéstűl:
Egy megpattant ér sebnyílása
És rajta átizzadva ássa
Örök útját a bús fekete vér,
Amíg e zord szívkoporsóba ér
Csöpp-csöpp után.

Láthatlan repedés, alig hajszálnyi, -
Elég a gyötrő vérnek áttalálni!
Átalszivárog, csöpp a csöppre hull
Vérezve halhatatlanúl.

Parányi seb… mitől lett és mióta?
Erős kéz volt-e, mely e szirtbe rótta?
Földrengéstűl volt szirtje roppanása?
Föllázadt láva forradalma ásta?
Vagy szótlan bánat, meggyűlt áradat
Égette lassan át a szirtfalat?

Könny könny után…
Könny-könnyre hull…
Lehull és meghal szótlanúl!
És holttestükből lesz fehér halom,
Kővé meredt az elsírt fájdalom.
Niobe könnyeként peregve
Hull, hull a könny a hullahegyre,
S évszázakon, évezreken
Emelkedik a sok tetem,
A megfagyott könnycseppek oszlop-orma,
Egy halhatatlan fájdalomnak szobra!

Óh halhatatlan fájdalomnak szobra!
Im egy halandó áll kőzsámolyodra;
Halandó, mint a többi, de szivében
A te örök fájdalmad hordja épen.

Halandó lettem, jajgató, kis lelkű, 
Halandó, mit szám mond, az örök eskü,
Anyám: az ismeretlen éjszaka,
Én: nyári éjfél hullócsillaga, -
Hullócsillagnak dobtak ki az égbűl:
De egy nagy álmot raboltam emlékűl:
Föllázadt kézzel markoltam a tűzbe.

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 48. sz. 1906. dec. 1.

 Bodor Aladár (1880-1952): Som

Fejem fölött mosolyg a nyári éj:
A végtelenség kék selyem ruhában.
Alattam évezrektől álmodozó
Kihült vulkán; köröttünk pusztaság van.

Magános vulkánkúp, nagy hallgató,
Úgy tornyosúlsz roppant puszták fölébe,
Mint lelkünk elsimult emléki közt
Nagy elviharzott szenvedély emléke.

Te nagy beforrt seb, csöndes szív fölött,
Megérzed-é, hogy rajtad bolyg egy ember,
Lelke rádhajlik s lassan eltelik
Te nagy tüzedről szóló sejtelemmel.

Fejem ráhajtom megfagyott lávádra
S nagy álmod fátyla rálebben szememre,
Kihamvadt vulkán! Végső tüzszikrádat
Fölszívja szívem ittasan remegve.

Kihalt tüzek! Fölöttetek jár lábam!
Álmok parázsán járok tántorogva,
Vad szenvedély láváját issza ajkam
S kéngőzt lehell rám izzó kráter torka.

Szemem véresre gyúl a lávatűztől,
És látja lelkem kintól részegen,
Hajh látom a minden tüzek törvényét,
Azóta, hogy tűz gyúlt Hóreb hegyen.

Mi, kik testéből vétettünk a földnek,
Lelke kinos tüzéből is kapunk,
És megrendülünk s széthasad a mellünk,
S vérrel éget kéjünk s kárhozatunk.

A föld izzó véres epéjét hányja,
Mi bűnnel áldunk s erényt vétkezünk,
Láván hajózunk s szétolvad iránytűnk,
Remegve áld vagy öl ittas kezünk.

És mivé lesz e tűz? A tűz virága
Elhervad tán, csirába visszatér?
A halhatatlan tűzből, hol Illés ég,
Csak egyszer jött el a tüzes szekér?

Felelj kialvadt lávaszirt, felelj,
Te láttad az évezrek százait,
A föld szivének ömlő véreért
Csak örök intő emlékül vagy itt?

Hát minden tűz csak? Jaj, én föld anyám,
Leroskadok, mellem megtépem én…
… A részeg újra bután inni kér csak…
Megnyitom keblem? Tüzet önts belém!

Mit bánom én, csak hadd fürössze ajkam,
Mint megélő vulkán ajakát, a láva;
Mit bánom én! Ha üdvre, kárhozatra:
Csak éghessek el tüzek mámorába!

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 33. sz. 1906. aug. 28.

Bodor Aladár (1880-1952): Hamlet

 
Mikor legfényesebb a nap: előtte
Gyáván lezárul fénysóvár szemünk;
Úgy van mindig, hogy sóvár életünkbe’
Midőn a legforróbb csókig kerülne:
Csókolni nem merünk.

A legsujtóbb vágást a kellő percben
Kislelküen nem sujtja el karunk,
A sülyedő hajón, az égő házba’
A legdrágábbat hagyjuk tétovázva,
Aztán sirathatunk.

… Haj, volt egy álom, égből szállt le értem,
Mint Illésért, úgy jött tüzes szekéren,
Álom, mit nem mert még álmodni senki!…
S én, jaj, nem mertem vértanúja lenni,
S tűz-sebjétül örökre hull a vérem.

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 22. sz. 1906. jún. 2.

Bodor Aladár (1880-1952): Fajok harca

Mi, akik a ködlő hegyekből jöttünk le,
Fájóbb szerelemmel szeretjük a népünk,
Fojtott tűz parázsa ég érte szemünkbe’,
S nevére, mind titkon imádott leányért,
Lesütjük a szemünk s lángbaborul képünk.

Én szülőfalum is hullámmarta szikla,
Százados őrhelyét még dacosan üli.
Századok üszke ég kicsiny kunyhóinkba,
Örökségbe hagyott imádságok s átkok,
Zord polgárháboruk alvó keselyüi.

Én bölcsőm fölött is remegett borus gond:
„Jaj, ha ezt is egy nap havasok vad népe -”
Nagyanyó sötéten: Nem! Ez lesz bosszulónk,
Szemem előtt leölt apámért, bátyámért!
Nőjj gyermek, s vérünkért vért végy majd cserébe!

Sötét gyermekálmok sivár zátony-élen!
Idegen néptenger hulláma köröttem…
Tüzes tajtékját hajh fölitta a vérem,
Zihálva füstölgő sötét lobogását
A vér gyülölségét én is örököltem!

Hajh, én se vagyok jobb, féltem a fajtámat,
Bús, kétségbeeső lázas szerelemmel,
S félek, hogy jő idő: vér a vérre lázad
S évezrekkel visszahanyatlik e század
S büszke fényes arca elborul szégyennel.

S ha jaj jönne idő, - mit nekem jog, törvény,
Csak azt érzem akkor: hiv a vér, hiv a föld!
S a mi vérünk védve, a más vérre törvén,
Mint dühödt vadállat, mint megsebzett isten
Sikoltom: öld, csak öld!!

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 17. sz. 1906. ápr. 28.

Bodor Aladár (1880-1952): A bezárt templom előtt (1906. március 15-ikére)

I.
Mondá Isten: „Legyen tavasz!”
S a mélységek s vizek fölött
Szent lelke széjjeláradott,
S a tél hatalma megtörött.
Jön március s Isten szavára
Teremtő láz, gyúl fűbe-fába,
És gyűl a nép, hogy elmondhassák
Évi imádat, szent Szabadság.

II.
S parancsolá a fejedelem:
„Megtiltom, hogy tavasz legyen!
Megtiltom, hogy folyó s patak
Bilincseket szakgassanak!
Megtiltom minden fünek-fának,
Hogy illatozzék más királynak;
S megtiltom im, hogy kedves népem
Egy Szabadság-Istent dicsérjen!”

„Mert bűn, amit ma fü-fa sug,
A napfény lázadó, hazug;
A sóhajtás a sziveken,
S a pir az arcon – bűn nekem!
Csodálatos és érthetetlen,
valaki bujtogat szinetlen,
S hogy bút hozzon jámbor szivemre,
Föllázit füt-fát rendre-rende…”

Hajh, fejedelem!… Csodálhatod,
Mi is csodáljuk bánatod,
Mi is sajnáljuk szivedet,
Hogy Istenünk’ nem ismered.
Nézz, nézz Keletre: minden lázad,
Tilalmad ellen kél a század,
Föllázad minden rendre-rendre,
Mi Istenünk – te Istenedre!

Tavasz ne érezzünk? – de halld:
Pacsirta mond lázitva dalt;
Megölheted, ha szól, - de már
Dalától lázban a határ,
A jég pajzsát széttörték, látod,
Parányi cseppek, lágy hullámok,
S szelid napsugár csókos ajka,
Mind lázadóiddá avatja!

Ne ünnepeljünk? – ámde lásd:
Kizöldül a majthényi pást,
Mig egy füvét kitépheted:
Százmillió nő ellened,
Mint kivont kardok – rettegsz tőle?
Mi áldást olvasunk belőle…
Megtiltod, hogy ünneplőt öltsünk?
Nézd: zöld ünneplőt ölt a földünk!

Nézd: az erdő jő ellened,
Kalász lándzsája rádmered,
A szellő lázadást tanit,
Folyónk rádontja gátjait;
A puszta visszatér pogánynak
S föltör, mit rég elhantolának,
Roppant oltár a Tisza-partra:
Germán téritők vére rajta!…

Lesz még ünnep! Már napja kél,
Lázitó himuszt zúg a szél;
Csak ember lesz miellenünk,
de Isten lázad föl velünk!…
… Bús szent viharban, menydörögve,
Úgy szállsz közénk a véres rögre,
S emelsz oltárt, melynél imádjunk,
Lázadó Isten: Szabadságunk!

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 10. sz. 1906. márc. 10.

Bodor Aladár (1880-1952): Viharmadár dala

 
Jövök a mélyből. Az ébredő tenger
Lázas szive küldött föl sóhajképen,
Hogy itt fönn megjelentsem: mi fáj ott lenn,
S a csöpp a csöppnek mit suttog a mélyben?

Anyám a tenger. Szivembe sötét vért
Tajtékos zord habjábul ő adott,
Lázadt hullám vonagló, dörgő ajka
Csókolt szárnyamba birkózó dacot.

Szerlemesem: az árbóc lidérclángja,
E halálos szép tűztollú madár,
Álmom: bús sejtés a nagy zivatarról,
Dalom: jóslat, mit küld a tengerár.

Jaj, mért nem néma lettem! Szörnyű végzet
Rámrótta s kell dalolnom jóslatot
Sikoltó fájdalommal egy hajóról -
S e jóslásba, érzem, beléhalok.

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 6. sz. 1906. febr. 10.

Bodor Aladár (1880-1952): Látogatás

 
Úgy érzem néha, nálam jár a lelked.
Te messze tőlem még tán meg se sejted,
Hogy ábrándozva, szép fejed lehajtva
Hozzám jöttél egy pillanatra.

Eljösz, fölvéve rózsaszin ruhádat,
Szobámban rózsaszinü hajnal támad,
Tekinteted mosolyogva rámveted,
S kezembe simul a kezed.

S csak mintha halk imát vennék ajkamra,
Mint fecskeszárny a tó tükrét suhanva
Érinti, hogyha száll a tó felett:
Megcsókolom a szemedet.

Aztán eltünsz. S te nem tudod, nem sejted,
Hogy ábrándozva nálam járt a lelked,
Nem tudsz a csókról, csak azt érezed,
Hogy valamimtől forró a szemed.

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 1.sz. Pápa, 1906. jan. 6.

Bodor Aladár (1880-1952): Ligeti pad

 
Nem csak az a szépség, mely mingyárt szívem üt,
Akad szép mindenütt.

Nem csak az a jószív, mely pénzt tud vetni,
Más is tud szeretni.

Két ócska deszka; egy pad volt a ligetben,
Hogy szeretett engem!

(Ócska pad… ugyanaz volt-e igazán itt?
Ő volt-e? – mit számít?!

Hogy tudott ringatni, hanyattfekve rajta,
Mint egy tündér sajka.

Adott négy kék eget, aranyszélű felhőt,
Friss jószagu szellőt.

Szép nyugalma olykor ebéd idejében:
Az volt az ebédem.

Rimeket faragva (őt is megfaragva)
Verset irtam rajta.

S vén, sunyi keritő… a vershez lányt hozott,
Csacskát, csudálkozót.

Hogy csusztatta felém, engem meg feléje,
Mig összezárt végre!

Két szál deszka, rózsák nyiltak rajtad, rózsák!
Szépség voltál s jóság!

Forrás: Magyar Írás 2. évf. 8. sz. 1933. okt. 1.

Bodor Aladár (1880-1952): Piros mozdony

 
Földobog… s egy alagutból
Szeme kigyul s jő piroslón,
Ujra itt a régi láz, oh,
Elragad a piros mozdony.

Elég volt itt. Bus állomás.
Kormos üvegtető-égbolt,
Rozsdás sinen ritmustalan
Állni, várni – oh elég volt!

Megcsillanni uj hajnalban,
Oh, zihálni forró mellel,
Szétvetni az éj krpitját,
Oh, röpülni uj szelekkel!!…

Harmatos rét sorompótlan,
Uj virágok, kék világok,
Szédült hidak ölelése: -
Kitárt karral beleszállok!

Róma, Páris, Alpok, fjordok…
Ezer küszöb ég alattam,
Kóstolatlan bor s titok vár,
Ezer szépség, csókolatlan…

… Becsukódik szemem, mint a
Méhsejt, mézzel teli telten,
Piros mozdony, hallgatózom,
Messze, messze dobog bennem…

Mennyi az ut, mit nem jártam,
Mennyi a tüz, mit nem égtem,
Mennyi forró csókos Szépre
Várok még uj reszketésben!

Száz alagut tárul, zárul,
Száz messzi sin borzong bennem,
Jaj nekem, be gazdag vagy még,
Csókos vagy még, Ismeretlen!

Forrás: Magyar Írás 2. évf. 8. sz. 1933. okt. 1.

 
Kopogok a fagyon idefenn,
Ibolya, hallod-e odalenn?

Én vagyok, a régi szeretőd,
Ácsorgok a fagyos ház előtt.

Kopogok, fagyon át üzenek:
Ibolya, én most is szeretlek.

Kék ibolya, várom a szemed:
Mosolyogjon belém kék eget.

Jöjj kékszemű tavasz-kisasszony,
Szemed áhítattal itasson.

Dobbantam a fagyos föld-falat,
Dobbanj e is lenn a föld alatt.

Ős nyelvén a börtön-lakóknak,
Akik egymás fel dobognak.

Forrás: Magyar Írás 3. évf. 1. sz. 1934.

Bodor Aladár (1880-1952): Magyar dalos Szent-Gallenben

 

A Tiszahátrúl, kopár pusztákbúl
Nyargalva jöttünk, friss széllel jöttünk,
Kakukfüves még lovunk sörénye,
Tiszai nóták kószálnak köztünk.
Hajtott a lélek erre nyugatra
Fölverni várost, gazdagot, fényest,
Látni csodákat, szikrázó pompát…
Nekünk nincs ilyen… Pajtás, dúld, égesd!

A Tiszaháton, kopár pusztákon
Nyugtalan lelkek csak kerekednek,
Lelkünket szivják, éjjel is hivják
Aranyos tornyok, szép puha selymek,
Uj muzsikával vért megkavarni,
Inni Nyugatnak borát, az édest,
Ölelni fehér, pirosra gyúlt lányt,
Heverni selymen… Pajtás, dúld, égesd!

Tavasszal zsendül nyügös lelkekbűl
Vért hajtva-bontva tart mezők szomja,
Szemünkben égnek forró éhségek,
Forró irigység zaklat titokba.
Durva az öklünk, csak összetörjük
E sok szép finom csudást, szépségest;
Bús büszkeségünk lett, hogy minden nép
Fél s gyűlöl minket… Pajtás, dúld, égesd!

Szent-Gallen tornya, le fogsz ma hullni!
Arany tető, fal, le kell ma égned!
Pusztább leszel ma a Hortobágynál
S csendül fölötted keleti ének,
Urad leszünk ma, lelked lefojtjuk,
Tort ülünk rajtad, kegyetlent, rémest,
Ma hadd örüljön a honi isten,
Egész Szent-Gallent oltárúl égesd!

Huj! Égjen égve! Nótát melléje,
Tisza partjárúl, puszta hazárúl;
Szóljon zokogva bús magyar nóta,
Dicséret a mi üres pusztánkrúl.
Dacos lelkünket keletre hajtsuk,
Huj, nyeljük el a bús irigységet…
Szent-Gallen, pompád, könyved, finom nőd
Rút idegen mind!… Pajtás, dúld, égest!

Nyugati asszony rád ne tapadjon,
Lelked megbontja, véred megrontja,
Uj, más a selyme, más a szerelme,
Lelked mindünnen nyugatra vonja.
Álmodozó lész a Tiszaparton,
S kivánsz örökre idegent, fényest,
Élsz gyalázatban, Nyugat reád ül…
Húnyd be a szemed s csak dúld, csak égesd!

Ha hazaértünk, ne ejts bámész szót
Pompára, fényre, lágy fehér szűzre,
Gúnyold meg azt, ki a Tiszaparton
Sóvárgón méláz a pásztortűzbe,
Nyugati átok kisérti lelkét!
Zavard! Átkot mond rá szörnyűségest!
Jaj, ha közénk jár Szent Gallen lelke!…
Otthon is, pajtás, csak dúld, csak égesd!

 
A Szajnábúl fölszállt az esti köd,
Lilás gyémántpor szitál a folyóba,
A part kőpáncélját sok kicsi hullám
Csókolja álmosan és mosolyogva.

Fönn a gót templom kőbordái közt
Apró piros ablakszemek csillannak,
Mesék guggolnak ki a gót ivekbe,
Beszélj folyó. Csüggedt vagyok, hallgatlak.

Bennem a kicsiny magyar Tisza habja
Lüktet csüggedten s tett nélkül sóvárog,
Nálunk szörnyű a tavasz áradása -
S aztán leszünk kizökkent víz, holt árok.

Nálunk halálos szomjbúl fakadoznak
A délibábok és a mocsárlázak, -
Itt a kő és kihajt, palota sarjad…
Beszélj Nagy Szajna, a kicsiny Tiszának.

Termő kőágyad párnára fekszem,
Boldog nagy szived fenekébe nézek,
Megnyitom szívem, áradj bele új viz,
Uj kéjek, kinok, rejtett ihletések.

Kábít, ahogy tódúl az erekben
Feszítő, mély, illatos áradatja,
Kéjeivel s halottaival forrón
Hömpölyög bennem keresztül a Szajna.

Részeg pillámra uj rózsák hullongnak,
Mélyebb, telibb mámor támad agyamnak,
A Tisza vére tornyosúl, forr bennem,
Amint új vizek belészakadnak.

Fölkavarogva, sarát fölszaggatva
Szétmarja gátját, hab a habot marja,
Foganó kéjben s lázban jajgat bennem
Az új Tiszának forró zivatarja.

Uj magyar Tisza! Ugy-e lesz még tisztúlt
Áldott vized, termő partod, virágod,
Ki bennem is kéj s kin közt fogansz ujjá,
Ugye jön nagyszerű megújulásod!

Kábúltan, forrón heverek a parton.
Ajkam remeg, egy uj nagy szót keresve,
Agyamat izzó korona szorítja,
Lábam inog. És indulok, keletre.

Forrás: Nyugat 1908. 20.sz.

Bodor Aladár (1880-1952): A tenyerem

 
Éji folyóviz, hulló hullám,
Fölpihegő mély fekete márvány,
Te, ki a partod csókolod s dúlod,
Szivedre hajlok szomorú-árván.

Belédhullajtom komor, nagy öklöm,
Benned meglágyúl, megnyil, szétroskad,
Ringasd mély hullám e béna istent,
Gyáva kezemet sodorjad, mossad.

Tenyérrel égnek ringassad ringva,
Ringassad forró fészkét száz tettnek,
Akik röpűlni sovárgón s félve
Suta kudarccal belőle kiestek.

Ringasd a kezem, e forró bölcsőt,
Kiben királyfik fejét ringattam,
Telhetlen dölyfök, nagyravágyások…
Dübörgőn kondúl sirjuk alattam.

Ringassad, mossad komoly hűvös viz
E forró méhét száz verő vágynak,
E szomjú méhét száz hatalomnak,
Kitárt kelyhét száz nyomorúságnak.

Ringasd a kezem, az égnek tárva.
Ez az öt ujj tud csókolni s marni,
Bűnbe ringatni, átkot fölásni,
Ezekre, jaj, mind gyászt kéne varrni.

Ringasd a kezem, az égnek tárva,
A sötét égnek torz tüköréül,
Mindenhatóság fájó gúnytükrét,
Aki homályos könnytűl és vértűl.

Oh égnek gyászos fekete könyve,
Bús gyalázatod olvasd kezembűl,
E tenyér minden kusza vonása
Káromlást szór rád e bűnverembűl.

Most, most taposs rám Sors a szent égbűl
E zavart vizek sötét partjára,
Lecsüggedt kézzel és akarattal:
Fekszem alája, hanyatt alája.

Forrás: Nyugat 1910. 1. sz.

Radnóti Dezsőné: A nő Tompa költészetében

 

    Az elmúlt év júliusának 30-án volt 40 éve, hogy a magyar népies nemzeti irányú költői triásznak feltűnését tekintve legelső tagja, Tompa Mihály,hosszas és gyötrő szenvedés után meghalt.
    Annak a szomorú napnak alkonyatán kínos vergődéssel kapaszkodott a hanvai parókia tornácának repkénnyel körülfont oszlopához egy testileg-lelkileg összetört asszony: a költő felesége, az immár özvegy papné. Még ott szállt a csak nem régen elhangzott dallam valahol az udvar pompában virító rózsafái között:

Kinom súlyával ez örvény fölött
Mi tart fenn engem? Lelked s kis kezed!
Áldás reá!

s íme a lant összetörve, a megénekelt kis kéz fáradtan lehullva, a lélek,melynek már nincsen kit fenntartania, szárnyaszegetten aláhullva.
    Az, aki odabenn halotti ágyán pihen, nagyon vágyott erre  pihenésre!

Égő szemem behunyom mindörökre,
És elenyészik érzés, gondolat,
Midőn a sír nyugalmas, néma gödre
Feledésre s álomra befogad.

    Milyen szívesen hagyta volna itt már régen e roppant világot.

Csak egy, mit bús lelkem kínnal visel:
Elhagyni őt is, oh még őt is el!

    S el kellett hagynia. Korán érezett el ama kapuhoz, hova az élet minden úta visz, s a bujdosó megérkezik hamar.
    De ez a szegény összetört asszonyi lélek mikor emelkedik fel költő-férje tiszta imádságának magasságáig:

Legyen meg, amit Isten úgy akar!

    Napok telnek napok után: felbontják a halmot, szegény kis Géza fiacskájok nyugvóhelyét, hogy oda – kívánsága szerint – eltemessék a költőt;  hetek múltak hetek nyomán: a sok édes-bús emlékszentelte papilakból elköltözik az özvegy a szomszédos Putnokra, abba a kis házba, amelyet szellemének utolsó erőfeszítésével szerzett meg a költő az ő szeretett szerencsétlenének: hónapok peregnek le egymás után: mikor egy szomorú vasárnap délután reszkető kézzel nyitja fel férje utolsó ajándékának, az Olajág-nak kapcsait s lélegzetét visszafojtva olvassa az első lapon az ajánlást nőmnek, s tovább a sorokat:

Multunk fellobbanó emlékinél
Melengesd és derítsd fel lelkedet!

És tovább:

Tűrj s légy erős, mint Te lenni tudsz,
Ki könnyüvé teszed a nehezet.

És még tovább:

Nem léssz magad, kisér, óv szellemem,
s Isten veled marad: - ne félj, ne félj!

    Mintha a hangját hallaná, a régit, az érceset, a szeretet melegétől áthatottat; mintha a szemét látná, a derűs sugarút; mintha kezének simogatását érezné, gyöngédet, a szerelmeset.
    Belemerül a hitnek, a természetnek és az emlékeknek vigaszába, melyet ő nyitott meg előtte a síron túlról is visszajáró, hűséges szeretetével. Nem ez a rövid földi élet áll már előtte, hanem a másik, hol szerettei várják, hova felszállnia nem lesz nehéz s hol hervadást nem lel a koszorú, mit Isten a hívek fejére tesz.
    S míg lapot-lapra fordít, zokogva borul az imádságos könyvre; de könnyei már nem égetik lelkét, feloldották bánatát. Fellobbanó szívvel érzi az olvasott sorok igazságát:

Szép emlékkel még nem szegény a szív,
Bár a jelen keservet nyújt talán;
A gyémánt a nappal magába szítt
Fénytől világol a vak éjszakán.

    E nő szíve a jelen mérhetetlen bánata ellenére is gazdag, hiszen keserűségének vak éjszakáján, mint a gyémánt, világítanak emlékei.
    Ezeknek, meg a virágos kertként ápolt sírnak ott a hanvai temetőben él már ezentúl, míg azt a halmot újra felbontják, hogy szenvedő teste elpihenjen s lelke fölszálljon oda, ahol várják.
    A tiszta érzelmeknek és nemes gondolatoknak az a glóriája, melyet költő-férjének művei feje körül sugárul öveztek, nem szállt vele együtt a sírba, sőt fényét és melegét sohasem veszítvén, ma is világít és megvigasztal.
    Hány szomorú lelkű nő kapcsolat ki azóta az Olajág-at, hogy a vigasztalásnak belőle áradó vizében megenyhüljön! Hányan emelkedtek a költő gyönyörű gondolatainak szárnyán olyan magasra, ahonnan semmiknek látszanak az élet bajai, és hányan szálltak le vele együtt az érzelmek olyan mélységeinek megértésére, aminőkről a mindennapi élet emberének sejtelme sincsen!
    Ezért szeretik a szenvedések árjában megtisztult lelkek Tompa költészetét, ezért keresik a tisztaságra törekvő lelkek a mélységek fölé biztos szárnycsapásokkal fölemelkedő szellemét. – Ezrét szeretik a nők Tompa költészetét.
    Az atléta-termetű, szinte megdöbbentő testi erejű, a társaságban sziporkázó szellemű, csupa nemes férfiasságú Tompa lelkének vannak olyan sajátosságai, amelyek őt szinte predesztinálják arra a szerepre, hogy a nők poétája legyen. Rendkívüli érzékenysége, a családi élet forró szeretete, a szinte aprólékosságig menő gond övéi jóvoltáért, az imádásig fokozott természet-szeretet, a mély vallásosság ilyen sajátosságok. Ezekből fakadnak a vallásos és családi költeményei, meg azok, melyekben dajkáló anyját, a természetet dicsőíti. – E három érzés azzal a negyedikkel, a leghatalmasabbikkal, a hazafias érzéssel fenséges harmóniába olvadva, a szebbnél-szebb művek egész sorozatának alaptónusát adja, melyből kristálytisztán hangzanak ki a gyönyörű reflexiók, egy contemplatív szellem remek formába ömlött gondolatai.
    Tompa költészetének az eszmei tartalom a fő jellemvonása. Ez látszólag ellentéte annak, amit az előbb mondottam. De csak látszólag. Mert az eszmék nem egy mindenáron oktatni akaró elme hideg bölcsességei, hanem egy mély érzésű lélek gondolattá érlelt kincsei, sokszor – mint Arany mondja – csak álorcái egy ki nem mondott érzelemnek.
    Innen fölemelő, megtisztító hatása. Az átcsillanó érzelem méllyé, az eszméi tartalom magasra szárnyalóvá teszi költeményeit, melyekben minden tiszta és világos, melyeket olvasván nemesebbeknek érezzük magunkat, ama jobb világ részeseinek, hol elcsendesednek indulataink s diadalmasan szárnyalhat egyéniségünk az élet mindent nivelláló szürkeségéből fölfelé, csak fölfelé.
    És ezzel akarok megfelelni arra az olvasóim egynémelyikében talán már fölvetődött kérdésre: hogyan lehet ma, amikor az irodalom iránt érdeklődők figyelmét egy új irány, a magukat impresszionistáknak és szimbolistáknak nevező holnaposok költészete foglalkoztatja, éppen Tompáról beszélni, aki a modernekkel szemben, s az ő szemükben bizonyára a tegnapot képviseli. Tompa távol áll attól, amit impresszionizmusnak neveznek és szimbolizmusra hajlandóságát a politikai viszonyok fejlesztették ki. – Különben is ez a szimbolizmus olyan, hogy csak magyar léleknek kellett lenni és kommentár nélkül megértették.
     Két irodalmi irányt elválasztó sok-sok különbségből csak kettőt akarok kiemelni. A Tompa költészete még a csüggedés szomorú napjaiban, a kétségbeesés perceiben is talál fölemelő, vigasztaló eszméket, költői hivatását éppen abban tudja, hogy összetartson, bátorítson, éreztesse az erkölcs diadalát. – Az új irány művelőinek nincsen szükségük erkölcsi alapra, s hatásuk nem összetartó hanem elernyesztő, destruktív.
    És a másik, tárgyam szempontjából még fontosabb különbség: a nő szerepe Tompa és a holnap költészetében.
    Tompa nőalakjai a tisztaságnak, a testi-lelki szépségnek, a szerénységnek és jóságnak finom tónusú képei; lantján a tökéletes nők himnusza zeng, hiszen múzsája olyan asszony volt, aki reggel és estve imádkozni szokott.
    A holnaposok költészetük szárnyán a ledérséget emelik magasra – vajon csakugyan magasra? – a női lélek tisztaságában nem hisznek és múzsáik nem érdemlik meg ezt a nevet.
    Íme tehát a felelet: éppen a két irány közt levő óriási különbség juttatta eszembe Tompát; a modern, nem honi talajból sarjadzott, zsibbasztó költészettel szemben a Tompa néha tán elavultnak is tetsző, de színmagyar érzésű – gondolkozású – fölemelő művészetét; a ledérséggel szemben a tiszta lelkű nők hatását.
    Mert ez az utóbbi Tompa költészetének egyik legfőbb erőssége.
    Kiváló nők hatása érzik rajta.
    S vajon kik voltak azok a nők?
    Nem sokan, de – bár mindegyik különböző irányban – erősen hatottak a költőre és költészetének fejlődésére.
    Sajnos, hogy ezek közt nem említhetjük az édesanyját. A rimaszombati, még céhbe sem tartozó csizmadia felesége sokkal korábban elhalt, hogysem hatással lehetett volna fiára; Mihály már 5 éves korában Igricibe került a nagyszülékhez. Hogy milyen volt a kistelkes gazdának, Tompa György uramnak már akkor élemedett korú hitvestársa, nem tudjuk; de az unoka bizonyosan melegen vonzódott hozzá. Ő a Falusi kép öregasszonya, aki – mikor fia, menye és unokái felkeresik egyszerű hajlékában – jár-kél, tesz-vesz, alig leli helyöket, s a boldog nap elteltével az örömtől nem alhatik, bajlódik a boldogsággal, szívével. Ez a jelenet így igazában sohasem történt meg, a költő sohasem kereshette föl feleségével és gyermekeivel a nyugodalmas kicsiny lakot, mely körül terepély fák virítnak; az egész kép lelkének színes, soha teljesen valóra nem válható álma maradt; de szépen jellemzi szeretetét az öreg nagyszülék, a gondos, szerető öreganya iránt. Ha a gondviselés valaha megengedi, hogy gyermekei felnőnek bizonyára elviszi őket meg a feleségét gyermeksége gondozóihoz. – Mert hűséges gondozói voltak. Tán jobban szerették volna, ha a fiú ott marad, kis gazdaságukban segítségökre lesz , mégis szívesen beleegyeznek, hogy Sárospatakra menjen és tanuljon. Fizetni nem tudnak érte, de a nagyanya szeretete ott is felkeresi egy-egy fehér cipó meg szalonna és sok-sok áldás formájában.
    Bizony szükség is volt rá, mert nagy küzdelmek jelölik a költő diákéletének minden évét. Távol a családi élet melegétől, a mindennapi megélhetésért küzdve mintha elzárkóznék  lelke finomabb, nemesebb érzelmek előtt. Az első szerelem bűvös sugara előtt is csak 22 éves korában nyílt meg, mikor Kakon Józsa Fánival megösmerkedett. Ennek az első szerelemnek emléke férfikorának lantján is megcsendül. hű ölén a házi boldogságnak mosolyogva látja az első szerelem szépségét. Nem maradt semmi disszonáns hang abból az időből, melynek napja fényes és ege tiszta kék volt. Kedves, bájos, poétikus idill.
    Sokkal mélyebb, tartósabb volt az az érzelem, mely tompában tanulótársának és barátjának, Böszörményi Károlynak gyönyörű testvére, Kati iránt ébredt. 42-ben történt, hogy mint a Sármy-fiúnak, Jenőnek nevelője Laskadon töltötte a nyarat. Itt találkozott a háznál mulató Böszörményi Katival, egy sugár, barna, csupa vidám szellemességű leánykával. Tompát már ekkor nemcsak diáktársai ösmerték mint költőt; híre messzebbre szárnyalt: az Athenaeumban már jelentek meg költeményei s Laskadon szívesen látták, szívesen hallgatták a daliás, pompás szavú ifjút. És ez a szerelem mégis reménytelen volt kezdettől fogva. A gazdag Sármi-ház rokona, a gentry-kisasszony meg a szegény csizmadia diák-fia! Nagy, szenvedélyes szerelem lehetett az, amely a reménynek leghalványabb sugara nélkül is négy esztendőre lángba borította az ifjú költő lelkét. Csaknem belepusztult a keserű csalódásba, amely érte. E korból való költeményei telve vannak halálvággyal. Már 1841. őszén úgy üdvözli a laskadi sápadi ligetet, mint amelynek szárazsága illik szomorú életéhez. Megnyugvást csak a sírtól vár, s kedvesétől nem kíván már egyebet, mint hogy bús szemét befogja. A Napraforgók című költemény-sorozatban újból ez a panasz csendül meg:

Oly sötét a sírnak éjszakája,
de békesség s nyugalom hazája.

    Nemcsak költői frázis volt ez; Tompát valóban lesújtotta a reménytelenség s az öngyilkosságtól csak a gondviselés mentette meg. Kati férjhez ment máshoz, s bár Tompa bevallja, hogy ő maga kárhoztatná, ha hozzá, gyönge nádszálhoz kötné életfonala reményét, mégis a Végpanasz-ban sötét bánatba öltözik, sőt fellázad sorsa ellen:

Mindegy! Nincs többé mit veszítenem;
Ostor, vagy áldás: egybecsű nekem!

    E korból való költeményei nem tartoznak alkotásai legszebbjeihez. A később oly magasra szárnyaló költői tehetségnek úgyszólván első szárnyrakelései; modorosságukon még erősen érzik a Bajza iskolájának hatása s verselésükben némi erőltetettség. De az érzelem őszinteségét, s a költő lírájának egy még csak későbben teljes virágjában kifejlett sajátosságát, a képekben gondolkozást – mintegy bimbó voltában itt látjuk először. Legszebben nem a Böszörményi Katihoz, hanem az imádott leány anyjához  Nyílt levél egy hölgyhöz – című költeményben. – Tiszta és nemes vallomás ez:

Van, ki álmain egy tündérvilág
Fényét, dicsét mind-mind fejökre fonja,
Kinek élte, nyugalma, boldogsága
Kedves szülöttedért nem lenne drága.

    Mily boldog lenne, ha sohasem ösmert anyja helyett neki mondhatná: anyám!
    De ha csak színes ábránd is, mit szíve melegét, bár a remény nyom nélkül szétenyésszen.

Mint szép álom, mint forró lehelet:
Az emléket megőrzöm mindörökre!

    Meg is őrizte! A Kedves jó leány-t, később Sakó Pálnét, sohasem feledte s még halálos ágyáról is elküldte neki az Olajág-at meg Virágregé-i díszes, új kiadását.
    Böszörményi Kati hatását nem e korból való költeményeiben kell keresnünk, hanem mélyebben: a lelkében. Az erős szenvedély, a nyomába lépett nagy csalódás megtermékenyítette képzeletét, csudálatosan kimélyítette érzelemvilágát és fogékonnyá ette olyan tiszta barátság ápolására, mint aminő a költőt Bónisné P. Karolinához fűzte.
    Tompa jó barátja, Szemere Miklós révén ösmerkedett meg a Tokaj melletti Nagyfaluban gazdálkodó birtokos, Bónis Barnabás szép ifjú hitvesével, a minden nemesért, szépért lelkesülő hölggyel, kinek emlékét két gyönyörű költeménye őrizte meg.
    Az első, a 46. decemberében kelt Levél Pogány Karolinához, a nagy szerelmi csalódást követő időszak legszebb költeményes, Tompa bejei életének vonzó rajza, papi és költői hivatásának gyönyörű jeligéje.

Lant és biblia, e két szent barát
Karján ringatja boldogan magát!

Az én pályám szép,ámbár nem ragyog:
ÉN az egyszerü nép őre vagyok!

- S ez elhagyott népet mi isteni:
Növelni, oktatni, deriteni…

    Őszintén kitárja lelkét nemes barátnője előtt. Fellebbenti a fátyolt bánatáról, elzengi vágyát a családi élet után, kicsendül soraiból a forró vallomás örök szerelmese, a természet iránt. Ez a költemény maga Tompa, a nemes szívű ember, a hivatásának élő pap, a szárnyaló lelkű költő. Minden álmát, vágyát, szerelmét eldalolja a hölgynek, kiről tudja, hogy szereti a lant emberét, kihez vonzódni fölemelkedés, kinek barátsága  tökéletesülés.
    Bónisné fiatalon halt el s dalnoka Bónisné Pogány Karolina szellemének című költeményét szentelte emlékének. Egyike legszebb ódáinak, tárgyban, felfogásban rokon a Lorántffy Zsuzsánna emlékére írottal. S ha ez utóbbi gazdagabb is eszmékben: ami az érzés közvetlenségét illeti, az előbbi fölötte áll. Lorántffy Zsuzsánnában a fejedelmi nőnek, Bónisné Pogány Karolinában a nemes magyar asszonynak állít emléket, kit legszebben jellemez e pár sorral:

Tudtál égen és földön járni…
Valál magasztos, gyermeteg,
a fenséges és a parányi
Emelt, s bírá figyelmedet.

    Asszonyi tökéletességnek ennél szebb rajzát adni alig lehet. Igazán ilyen volt Bónisné. A kunyhó nyomorán épp oly szívesen segítő, mint amily készségesen adta 48-ban minden kincsét, aranyát, ékszerét a haza oltárára. – Nem csoda, ha Tompa ezt írja:

Én bírtam volna egymagadnak
Éltem végéig dallani!

    És megértjük, hogy költeményeit az ő szellemének ajánlja, a dicső asszonynak, a nemtőnek, kinek barátsága költői lelkének legtisztább gyönyörűségeit nyújtotta. Soha ezt az ideális viszonyt el nem homályosította földi vágy, a lelkek tiszta szövetsége maradt mindvégig.
    Tompa jól ismerte barátnéját, mikor azt írja róla, hogy a fenséges emelte és a parányi bírta figyelmét. Úgy is volt. Bónisné végrendeletében 100 hold földet hagyott a költő fiára és ezt a megjegyzést fűzte hozzá: „E tettre engem Tompának 1846. februárjában Szemere Miklóshoz írt költeménye indított.”
    Akkor, 1846-ban Tompa betegen feküdt Pesten, a Rókus-kórházban, s onnan Szemeréhez írt leveléből már hatalmas erővel csendül ki a vágy a családi élet melege után. Egy kis ház, mellette kert és árnyas szilvás, sok virág és búza puha földjében, apró gyermekek, kiket a kert nyitott könyvéből tanítson.
    Ez a hang ettől kezdve állandóvá lesz líráján. Mint a vándort az erdő hűse, más, szebb napok varázsa vonja, s betelvén e lármás világgal,

Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom.

    Gazdátlan hárfának érzi lelkét, mely húrozva van és mégsem zeng; mert nincs szelíd kéz, mely nyájasan megpendítse. Kedves nőt óhajt az égtől, ki híven kísérje át az életen. Hajléka a boldogság temploma lenne s két galambja: szeretet és nyugalom.
    Pedig ezt írja Aranynak 47. decemberében: „Képzelhetetlen nehezen megy nekem a nősülés; sem szerelmes nem tudok lenni, sem nem bízom a tisztelt nőnemben.”
    A még mindig ki nem hevert szerelmi csalódás, vagy betegségéből folyó ingerlékenység volt-e az oka, de úgy látszik: a családi élet után való vágyódása mellett is bizalmatlan a nők iránt. E korból való költői elbeszélésének, Széchy Máriá-nak hősnője bizonyosan ennek a kedélyhangulatnak köszönheti éppen nem vonzó jellemrajzát. A Tompa Széchy Máriája irodalmunk valamennyi Murányi Vénusa közül a legkevésbé rokonszenves. Mintha nem is tartoznék azok közé a finom nőalakok közé, kiket legszívesebben festett le.
    Szerencsére ez a kedélyhangulat nem tart soká; elmúltával csendes tóhoz hasonló lelkén két bájos nőalak tükröződik vissza: a rimaszombati halavány hölgy s a Graefenbergben megénekelt bűbájos amerikai leány. Mindkettő egy-egy költeményre ihlette, de képük – eltűnvén szeme elől  - eltűnt lelke tükréről is, hogy helyet adjon egy új, minden előzőnél mélyebb, egy örökké tartó érzelemnek, annak, mely őt runyai Soldos Emiliához fűzte.
    És ezzel Tompa életének új korszaka kezdődik; a régi vágyak és érzések, az első szerelem idillje, a Böszörményi Katihoz való forró és lázongó, halálvágyba olvadó szenvedély elmúlt, a csalódás keservéből új érzés fakad: emberibb, nemesebb, tisztább mindezeknél.    
    Soldos Emiliával, s runyai nemesi kúria bájos leányával 48 tavaszán, névnapon ösmerkedett meg és azonnal meg is kérte, de visszautasították. Érdeklődése azonban sokkal mélyebb volt, hogysem a kapott kosár visszariasztotta volna, bár a politikai események, a betegsége és nagyon szerény jövedelme egyenként is elég lett volna, hogy terveit megakadályozza. Hiába került betegen Graefenbergbe, hiába vett részt mint tábori lelkész a schwechati ütközetben, hiába gondolt szegénységére, az Emilia szeme csillagként ragyogott mindezek felett. Igaz, hogy csak esthajnalcsillagként, mely lehanyatlik, s ráborul az éjjel, s ki vezérli őt akkor a nyugodt családi élet felé vezető ösvényre?! Soha ez a vágy olyan megragadóan nem csendül fel, mint a piros hajnalban volt útnakindulásom kezdetű – formailag is tökéletes - dalban. Óhajtozó lelke édes gondolatban a családi élet képénél időz szüntelen, de most már csak azzal a mosolygó, kedves kis leánnyal lesz a kép egész.
    S végre beteljesült vágya, 49. márciusban választották keleméri pappá, s legyőzvén a szülők ellenkezését, május 1-jén a szomszédos Runyában örök hűséges esküdött Emiliának.
    Az egész ország vérben és lángban, s a Runyából Kelemérre vezető országút május virágzó  pompájától díszes.
    És nemsokára virágba borul a keleméri paplak. Az asszonyka teleülteti violával, rezedával, mályvával az udvart, a kertet, s a férj a költészet rózsáival úgy beborítja asszonyát, hogy még a rozzant laknak is jut belőle.
    Szerelemnek, boldogságak csendes kis tanyája – dalolja

Boldog, aki benned
Bizalomnak, szerelemnek
Karjain  pihenhet!

Jobb is itt, mint a magasban!
Vész van ott, s az ágrul
Hamarabb hull ősszel a lomb,
Hamarabb lesárgul.

    Soha, soha többé a békességnek kis hajlékából el nem kívánkozik, sőt mintha egyelőre még a haza sorsa sem érintené. Természetesen csak egyelőre, mert nemsokára éppen ő az, aki legjobban eltalálja a hangot, melyen a madár fiainak egy porba tiport ország romjain énekelhet. De majd csak 1850-ben. Addig mintha nem volna a világon semmi, mint a családi élet régen epedett boldogsága, a nő, ki lelkének viharát lelkével átérzi, kinek mosolygása szelíd sugarától a bánat is ragyog s ki csüggedt lelkét jobb idők reményével karolja át. Hozzá írja forró szerelmi dalát, bevallja:

Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled.

A boldogság gyötrő álom
Lenne nekem nálad nélkül!

Az élet hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkül!

S visszavágynék én az égbül,
A sírba sem lenne nyugtom
Nálad nélkül, - nálad nélkül!

    Együtt járják be a határt jöszte, kedves, járjunk együtt a mezőben, hívja hitvesét, hogy bemutassa a lelkéhez legközelebb állókat, az  őszi tájat meg a feleségét egymásnak, s mint ahogyan az ember mikor legkedvesebbjeit egymással megösmerteti, a legszebbet mondja róluk, a költő is.
    Felesége a legtökéletesebb nő, akinek vágyó lelke nem repülne messze tájra, mert
A boldogság nem idegen föld virága. 
S az őszről így dalol feleségének:

És legyen bár hidegült a földnek arca,
A fagyos tél hóleptével betakarva,
Akkor is szép mély álmában a természet,
Ott rejtőzvén kebelében
A melegség s örökélet.

    Mikor a hűség örökzöldjének mosolygó szépségét dicsőíti, a felesége hűsége ihleti meg. Semmit sem fog sajnálni életéből, ha ez a hűség végigkíséri, csak:

Te légy velem estefelé,
Te maradj meg naplementre.

    Az Emiliához írt költemények minden ilynemű művei fölé emelkednek, s talán valamennyi fölé a két legszebb: Távolból és Itthon vagyok.
    Kassáról írta az elsőt 1852-ben, mikor a Gólyá-ért annyi meghurcoltatásban volt része. A nyugovó nappal az ő lelke is hazaszáll az édes laktaföldre, kedvesei szerető körébe.

Mert na nincsen kis kezed kezembe:
Messze vagy te nékem, messze, messze!

    Milyen boldogság csendül ki a másodikból:

Itthon vagyok, hazajöttem valahára,
Lelkem ezt az édes órát alig várta;
Megpihenni csendes élet, hű öledben;
Jöttem, mint a siető hab, hogy jöhettem.

    S amit e boldog órában érzett, magába zárja, mint a cseppet a virágnak kelyhez szokta, hogy majd ha lelkét gondok szomorítják, ennek a boldogság emléke vigasztalja.
    Önkéntelenül felmerül a kérdés: milyen lehetett az a nő, akiről Tompa így dalolt, akihez élete végégig mesébe illő hűséggel ragaszkodott.
    Özv. Csizy Jánosné, Lévay Irén, a Tompáék fogadott leánya betegségükben gondos ápolója, kérdezősködésemre ezt írta:
    „Néném szép, kedves fiatal nő volt; jó bátyám – aki dali, szép férfiú volt –, nemcsak szerette, hanem imádta.”
    Fennmaradt arcképe merő szelídség és báj; aszsony-korában is fiatal leánynak látszott.
    „Csak mezei virág – írja róla a költő Szemerének –, de kedélye mélyén gyöngyök teremnek.”
    Még prózában is szárnyat öltenek gondolatai, ha vele foglalkozik:
    Kavicsnak látszol és gyémánt vagy. Egyszerűség és tisztaság. A szív veréséhez hasonlítasz. Asszony, aki estve-reggel imádkozni szokott.”
    A Két levél bájos idilljének házias Zsuzsánnája bizonyosan ő, kinek: csak otthon, otthon van világa, élete. S őróla mintázta elbeszélő költeményeinek mindegyik finom nőalakját. Az asszony szelíd, szenvedő vala, mondja az öreg szolga úrnőjéről, s olyan volt Emilia is.
    Hogyan dicsőíthette volna a költő az íróskodást divatból majmoló, házukat, férjüket elhanyagoló Florentinákat, a beszédes Helénát, a kacér Nánit? Csak csendes gúny, vagy maró szatíra jut ki ezeknek, a dicsőítő himnusz az övé, a jóságában szépé, a családi életben boldog Zsuzsikáé.
    S a Tompáék házi boldogsága bizonyosan épp olyan derült, vidám, fellegtelen lett volna állandóan, mint aminőnek Zsuzsika festi a magáét, ha nagy, nehéz csapások nem köszöntöttek volna be nagyon korán.    
    Tompának, aki az otthont vidáman hancúrozó gyermekek nélkül el sem tudta képzelni: meg kellett érnie, hogy első fiacskájok alig élt pár hónapot, s a második – kit mint egyetlent, féltő gonddal vigyáztak –, éppen abban a korban száll sírba, mikor fejledező értelme a legtöbb gyönyörűséggel kecsegtette a szülőket.
    Tompa az apai érzésnek egész forróságával köszönti az elsőt a Fiam születésekor című költemény-sorozatban, de már Pünköst reggelén letört élete fájának egyik lombos ága.

Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!

    Ez a refrainje ennek a bánatos panasznak, melyben a legelső pünkösd csudás történetén elmélkedő költővel emésztő lángnyelven szól a fájdalom.
    Ebből a bánatból még kiragadja őket a második fiúcskának, a kis Gézának születése. Pedig beteges, gyenge. És állandóan szenvedő Emilia is. És a rettenetes kór bolygatja már Tompát is. 57 májusában ezt írja Aranynak:
    „Ugy érzem, ha az enyémek nem volnának, nem volnának, nemsokálra jó lenne tán meg is halni. Feleségemre nézek, gyenge, vánnyadt fiamra nézek, aztán látom, ki lehetne örömem, de nincs.”
    De azért még ekkor igazán boldog volt. 1857. május 1-jén, házasságuk 8. évfordulóján épp olyan forró érzelemmel köszönti feleségét, mint az első májusban.

Most is olyan vagy nekem, mint egykoron,
Mikor álltál ott az oltár zsámolyánál.

Kellemidben nincsen veszteség.

Az én vágyam mind betölt.

    Akkor még élt a kis Géza, de már októberben elvesztették.
    „Feleségem leírhatatlan állapotban van, magamat is, bár férfi vagyok, majd megtébolyít a fájdalom.”
    Írja, mikor Arannyal a rettentő csapást tudatja. Arany a hit vigaszához utalja.
    „Ha a te 5 kötet költeményedet olvasom, esküdni mernék rá, hogy az alaphang, a HIT sohasem fog szívedben elnémulni.”
    El nem némult, de micsoda rettenetes küzdelembe került, míg a kéltségbeesés zokogásából újból kicsendült.
    Megint a gyenge asszony volt az erősebb. Mikor felocsúdott, magába zárta fájdalmát. Az elköltözött neve le nem hagyta ajakát, nehogy gyötrő panasz legyen reá a visszhang. De gondolatban mindig vele voltak. Emlilia napokat töltött a sírnál, teleültetve virággal a halmot, mely fölött tanútlan éjeken oly sokszor tört meg a költő térde, lázongva kutatván Isten akaratjának útait.
    Kín volt az életük; a költő ingerlékenysége a végletekig fokozódott néha s rossz óráinak gyötrelmeit nemcsak vele érezte, hanem kétszeresen szenvedte gyönge felesége.
    Mint költő, ezekben az években emelkedett a legmagasabbra; Arany azt mondja, hogy senki sem tudta a fájdalmat olyan vesékig ható módon tolmácsolni, mint a szenvedések költője, Tompa. De e szenvedéseket átérezte és amilyen arányban nőtt, mint költő, olyan arányban roppant össze az ember. Hova lett a félelmetes erejű, daliás termetű, tréfára mindig kész Tompa? A régiből csak egy maradt meg lelklében állandó legendás szépségben: hűséges szeretete élete szelíd angyala, imádott neje iránt. Most is, életük romja felett is azt dalolja, hogy ha ifjúsága visszatérne s kísértő bájjal e föld mindannyi szépe rámosolyogna:

Az én szívem nem ejtené meg
Hatalmas e tündéri bájnak;
Éltem szelíd, hű társa! Téged,
Megint téged választanálak.

    Neki szólnak Utolsó versei, neki az Olajját-at kísérő szonett és ajánlás, - és neki az Olajár minden sora, a vigasztalásnak ez az utolérhetetlen könyve.
    S menyire szüksége volt özvegyének a vigasztalásra azon a 12 hosszú éven át, amelyet Isten rendeléséből egyedül kellett idelenn eltöltenie, míg eljutott oda, hol most már mind együtt vannak, s tiszta boldogságuk könny, sóhaj és fájdalom nélkül örökké tart.
    Tompáné 1880. nov. 29-én halt meg s oda temették férje és fia mellé a hanvai temetőbe. A magas gránitobeliszk árnyékában a Csizyné ápolta virágok mondanak méla regét, méltót a költőhöz, hitveséhez, hűséges szerelmükhöz, egész életükhöz, melyet a költő szavai szerint az Emilia szerelmének napfénye és lángja szép virágregévé változtatott. Szépséggel és illattal róják le hálájukat, s a virágok költője meg imádott felesége megértik köszönetük illatos áldozatát.

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 7. sz. 1909.