Bodor Aladár (1880-1952): Fajok harca

Mi, akik a ködlő hegyekből jöttünk le,
Fájóbb szerelemmel szeretjük a népünk,
Fojtott tűz parázsa ég érte szemünkbe’,
S nevére, mind titkon imádott leányért,
Lesütjük a szemünk s lángbaborul képünk.

Én szülőfalum is hullámmarta szikla,
Százados őrhelyét még dacosan üli.
Századok üszke ég kicsiny kunyhóinkba,
Örökségbe hagyott imádságok s átkok,
Zord polgárháboruk alvó keselyüi.

Én bölcsőm fölött is remegett borus gond:
„Jaj, ha ezt is egy nap havasok vad népe -”
Nagyanyó sötéten: Nem! Ez lesz bosszulónk,
Szemem előtt leölt apámért, bátyámért!
Nőjj gyermek, s vérünkért vért végy majd cserébe!

Sötét gyermekálmok sivár zátony-élen!
Idegen néptenger hulláma köröttem…
Tüzes tajtékját hajh fölitta a vérem,
Zihálva füstölgő sötét lobogását
A vér gyülölségét én is örököltem!

Hajh, én se vagyok jobb, féltem a fajtámat,
Bús, kétségbeeső lázas szerelemmel,
S félek, hogy jő idő: vér a vérre lázad
S évezrekkel visszahanyatlik e század
S büszke fényes arca elborul szégyennel.

S ha jaj jönne idő, - mit nekem jog, törvény,
Csak azt érzem akkor: hiv a vér, hiv a föld!
S a mi vérünk védve, a más vérre törvén,
Mint dühödt vadállat, mint megsebzett isten
Sikoltom: öld, csak öld!!

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 17. sz. 1906. ápr. 28.