Bodor Aladár (1880-1952): Som

Fejem fölött mosolyg a nyári éj:
A végtelenség kék selyem ruhában.
Alattam évezrektől álmodozó
Kihült vulkán; köröttünk pusztaság van.

Magános vulkánkúp, nagy hallgató,
Úgy tornyosúlsz roppant puszták fölébe,
Mint lelkünk elsimult emléki közt
Nagy elviharzott szenvedély emléke.

Te nagy beforrt seb, csöndes szív fölött,
Megérzed-é, hogy rajtad bolyg egy ember,
Lelke rádhajlik s lassan eltelik
Te nagy tüzedről szóló sejtelemmel.

Fejem ráhajtom megfagyott lávádra
S nagy álmod fátyla rálebben szememre,
Kihamvadt vulkán! Végső tüzszikrádat
Fölszívja szívem ittasan remegve.

Kihalt tüzek! Fölöttetek jár lábam!
Álmok parázsán járok tántorogva,
Vad szenvedély láváját issza ajkam
S kéngőzt lehell rám izzó kráter torka.

Szemem véresre gyúl a lávatűztől,
És látja lelkem kintól részegen,
Hajh látom a minden tüzek törvényét,
Azóta, hogy tűz gyúlt Hóreb hegyen.

Mi, kik testéből vétettünk a földnek,
Lelke kinos tüzéből is kapunk,
És megrendülünk s széthasad a mellünk,
S vérrel éget kéjünk s kárhozatunk.

A föld izzó véres epéjét hányja,
Mi bűnnel áldunk s erényt vétkezünk,
Láván hajózunk s szétolvad iránytűnk,
Remegve áld vagy öl ittas kezünk.

És mivé lesz e tűz? A tűz virága
Elhervad tán, csirába visszatér?
A halhatatlan tűzből, hol Illés ég,
Csak egyszer jött el a tüzes szekér?

Felelj kialvadt lávaszirt, felelj,
Te láttad az évezrek százait,
A föld szivének ömlő véreért
Csak örök intő emlékül vagy itt?

Hát minden tűz csak? Jaj, én föld anyám,
Leroskadok, mellem megtépem én…
… A részeg újra bután inni kér csak…
Megnyitom keblem? Tüzet önts belém!

Mit bánom én, csak hadd fürössze ajkam,
Mint megélő vulkán ajakát, a láva;
Mit bánom én! Ha üdvre, kárhozatra:
Csak éghessek el tüzek mámorába!

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 33. sz. 1906. aug. 28.