Bodor Aladár (1880-1952): Kőkereszt a sivatagon

 
Teste vétetett az erős kősziklábúl,
Rontó idők ellen megfeszülő gátúl,
Roppant egydarabban,
Lelke amaz erős nagy hittől lelkezett,
Mely hőssé avatja a fáradt lelkeket
Ostromlóviharban.

Odaállították, a hitet hirdette
És a pusztaságban tévelygőknek messze
Az utat jelölje, -
De utat és forrást elöntött azután
A homok rőt árja, gyilkosan és bután,
Ráfekve, megölve.

Áll a kereset. Dacos, szétfeszülő karján
Élősdi törpe moh tenyész buján, tarkán, -
Mit bánja, mit érzi?
„Megtart az erős  hit”, ez az imádsága
S csak egyre keserűbb, követelőbb vágyba
Lázadozva végzi.

A dölyfös homok már övig harapdálja,
Holnap vállig sülyed a homokhullámba
Égő gályaképen.
… S a katángkóró majd buta diadallal
Lármázva, röhögve feje fölött nyargal
S ő megfúl sötétben…!

S minden kősejtben, mint megőrülő agyban
Cikázó láz fut át – és a siavatagban
Az éjféli csendben,
Két csukló kiáltás a homoktengeren,
Messzenyúló, rémes: - Istenem, Istenem,
Mért hagytál el engem!

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 51. sz. 1906. dec. 22.