Bodor Aladár (1880-1952): A cseppkő

 
Lenn, lenn a föld sötét mélységében,
Hol durva vassal nászágyon pihen
A fényrevágyó, bűntermő arany,
Hol a föld vére lüktet hangtalan:
A föld bordái közt sötét üregben,
Öröktűl fogva, halhatatlan csendben
Csöpp-csöppre hull.

Csöpp-csöppre hull
Öröktűl halhatatlanúl,
Mint az örök Időnek érverése,
Sötétbűl hullanak sötétbe
E vak gyémántszemek,
S körül a néma sziklarengeteg
Hallgatja az időnek puszta létét.

Nagy megkövült szívkamra, teli éjjel,
Nagy némasággal, nagy feketeséggel,
Örök titok örök kősírja,
Hová a kőszirt titkon sirja
Könnycseppjeit -
Könny könny után.

A barlang zord boltozatán
Elrejtve, titkolva fénytűl,
Halandó kéz s szem illetéstűl:
Egy megpattant ér sebnyílása
És rajta átizzadva ássa
Örök útját a bús fekete vér,
Amíg e zord szívkoporsóba ér
Csöpp-csöpp után.

Láthatlan repedés, alig hajszálnyi, -
Elég a gyötrő vérnek áttalálni!
Átalszivárog, csöpp a csöppre hull
Vérezve halhatatlanúl.

Parányi seb… mitől lett és mióta?
Erős kéz volt-e, mely e szirtbe rótta?
Földrengéstűl volt szirtje roppanása?
Föllázadt láva forradalma ásta?
Vagy szótlan bánat, meggyűlt áradat
Égette lassan át a szirtfalat?

Könny könny után…
Könny-könnyre hull…
Lehull és meghal szótlanúl!
És holttestükből lesz fehér halom,
Kővé meredt az elsírt fájdalom.
Niobe könnyeként peregve
Hull, hull a könny a hullahegyre,
S évszázakon, évezreken
Emelkedik a sok tetem,
A megfagyott könnycseppek oszlop-orma,
Egy halhatatlan fájdalomnak szobra!

Óh halhatatlan fájdalomnak szobra!
Im egy halandó áll kőzsámolyodra;
Halandó, mint a többi, de szivében
A te örök fájdalmad hordja épen.

Halandó lettem, jajgató, kis lelkű, 
Halandó, mit szám mond, az örök eskü,
Anyám: az ismeretlen éjszaka,
Én: nyári éjfél hullócsillaga, -
Hullócsillagnak dobtak ki az égbűl:
De egy nagy álmot raboltam emlékűl:
Föllázadt kézzel markoltam a tűzbe.

Forrás: Pápai Hirlap III. évf. 48. sz. 1906. dec. 1.