mert erre is hullám hegye hömpölyög,
amarra is, mi meg középen
csak vitetünk a sötét hajóval,
a vad viharral küzdve ahogy tudunk.
Már árbocunkat nyalja a víz körül,
s egészen elszakadt a vászon,
nagy lyukakat mutat ó vitorlánk.
Lazult a horgony is...
(Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre)
Viharos tengeren hányódó hajó képét festi elénk a költő: sötét, kilátástalan a helyzet. Minden összeesküdött a hajó ellen: a természet elemeinek tombolása teljes pusztulással fenyegeti az ember készítette eszközt. A helyzet sötétségét a költő egy jelzőcserével eleveníti meg: nem a vészt hozó tenger a sötét, hanem a hajó. A tengeren hánykolódó hajó képe nem volt különleges látvány a görögök számára: tengeri, hajós népek voltak, akik kereskedelmüket, háborúikat, utazásaikat a vízen bonyolították. Ám van eben a viharvert hajóidézésben valami különös: annak ellenére, hogy a veszélyeztetettséget a mozgást jelentő igék halmozásával érzékelteti a költő, s így az egészet mozgásban lévőnek kellene látnunk, a kép valahogy mégis: állókép. Mitől lesz azzá? A folyamatos jelen idejű igéktől, amelyek azt sugallják: ez tartós állapot, így van, és ez az így van állapot örökre megőrződik.
Az eredeti görög szövegben az első sor tükörfordításban így hangzik „Nem ismerem a szelek helyzetét, állását.” Ez a mondat kélt ponton tér el a magyar tolmácsolástól. Elsőként azzal, hogy a verskezdő, a leghangsúlyosabb szó első szám első személyű igealak, így a költő válik a cselekmény főszereplőjévé, bár ezen a különös hajón senki sem cselekszik, s így nem is főszereplő a szó szoros értelmében, hiszen senki nem tesz semmit a veszélyben. Ez is erősíti az állóképjelleget. És fontos a második eltérés is, a magyarban ugyanis széljárásról esik szó, azaz a szél valamerről valamerre fúj, innen oda jár. Ám a görög szöveg a legstatikusabb szót használja: sztaszisz, vagyis állás, helyzet. Tehát nem ismerem a szelek állását. A szelek beálltak valamilyen irányba, amelynek helyzetét a költő nem tudja.
Ettől Kezdve fokozatosan ölt állóképjelleget a mozgalmas tengeren sodródó hajó képe. Jobbról és balról egyaránt hullámok verdesik, tehát egyenlő erők hatnak rá ellenkező irányokból, így érezhetően nem mozdul ki ebből a helyzetből. Meg is határozza a pozícióban a helyet a költő: középen van a hajó. Ott is marad, a folyamatos kétoldali támadás következtében. Az egy helyben maradás, a kimozdulni képtelenség érzékeltetésére a verskezdő cselekvő ige (nem ismerem) után már szenvedő igéket sorakoztat a költő: a görögben a hullám hömpölygése is szenvedő-visszaható jellegű, szemben a magyar”hömpölyög” cselekvő igével, s a magyarban idegenül, szinte bántóan ható „vitetünk” alakot a fordító azért vállalta, hogy érzékeltesse a tehetetlen sodródást, amit a görög szenvedő igével fogalmazott meg.
Az „ahogy tudunk” cselekvő kifejezés a görögből teljesen hiányzik. Az ezt követő ige cselekvését sem az egyes szám első személyből átmenet nélkül titokzatos többes szám első személlyé váló, a mi személyes névmással összefogott emberek végzik, hanem a fenékvíz, amely körbenyaldossa a vitorlát. Ezután a görögben nincs ige, csak egy nominális szerkesztésű, hiányos mondat: rongyos és szakadt a vitorla. Majd egy visszaható, tehát félig szenvedő jelentésű ige zárja a verset: „lazul” a horgony. A harmadik szakasz csonkán maradt első sorában szereplő „lazul” ige igazít el talán a legjobban a kép értelmezésében: a horgonyt a tengerfenéken szokták rögzíteni, ezzel teszik helyhez kötötté a hajót, hogy el ne szabaduljon. Ha a horgony lazul, ez a fenyegetettség újabb mozzanatát hozza a képbe. De még nem történt meg ez az esemény, a „lazul” ige jelen ideje ugyanúgy hozzátartozik az állókép időtlenségéhez, mint a többi igéé. Az állókép jellegén nem változtat, ám tartalmilag fenyegetőbbé teszi a képet. Az állandósító jelen idővel, az emberi cselekvés kizárásával, az emberi akarattól független történés folyamatossá tételével válik a mozgókép állóképpé, ezáltal a veszély, a bizonytalanság és a félelem állandóvá.
Ez a megállított mozgókép, mondhatni, mintegy pillanatképben rögzített állapot jelzi azt, hogy a vers nem egyszerűen egy tengeri viharban sodródó hajóról szól. Hiszen akkor természetesen kínálkoznék a veszélyben lévő emberek fokozott cselekvésének, próbálkozásainak leírása, valami jelzés a kifejlet felé: jó esetben remény a menekülésre, rossz esetben beletörődés a pusztulásba. De nem: ez a kép se pozitív, se negatív irányban nem mozdul el, lényeges, hogy megvalósíthatatlan állapotot rögzítsen. És ettől válik a vers önmagán túl mutatóvá, ezért gondolkodtatja meg olvasóit több mint kétezer éve, mert nem pusztán arról van benne szó, amit ábrázol.
Egy léthelyzet megvilágítására kitalált tökéletes kép, allegória született, amely a történelem – és a költő politikai érzékenységének – ismeretében könnyen érthetővé válik: a polgárháború sújtotta Mütiléné képe a vízen hányódó hajó, amit a kép megelevenítésének pillanatáig úgy-ahogy rögzített, szilárd állapotban lehetett tartani, most viszont egyensúlya megbomlott. Az állam-hajó ellensége a városra támadó háború-háborgó tenger. Akörül folyik ugyan vita a klasszika-filológiában, hogy az egész államot félti-e Alkaiosz, vagy csak a szívének kedves mütilénéi arisztokráciát, de az allegorikus értelmezés lényege sosem volt kétséges. Hajóhasonlathoz nyúlni egy tengerölelte sziget költőjének nem rendkívüli lelemény. De megtölteni a hasonlatot az érzéki látványnál többet sejtető tartalommal és elvont gondolkodásra valló költői képpé alakítani, már igazi, újszerű költői teljesítmény.
Hogy miért volt egyértelmű már a kortársak számára is, hogy a viharvert hajó képe nem egyszerű tájkép vagy egy tényleges élmény puszta leírása, nehezen eldönthető kérdés, hiszen a vers töredékesen maradt ránk. Nem tudjuk, tartalmazott-e további részében valami utalásfélét arra, hogy „ez a hajó az állam hajója”. Annyit tudunk csak, hogy Alkaiosz többször élt hajóhasonlattal, ha nem is ily részletessel, és azt is bizonyosan tudjuk, hogy Alkaiosz vérbeli politikus költő volt, akit feltehetőleg mélyebben érintett az állam veszélybe sodródása, mint egy megnevezetlen embercsoporttal hányódó alkotmány sorsa.
A megnevezetlen embercsoport, amelyet a mi személyes névmással a közösséggé fog össze, ismét olyan utalás, amely arra mutat: nem konkrét hajótöréstől félnek egy adott hajó meghatározott utasai, hanem olyan közösség van veszélyben, amelyhez tartozónak érzi magát a költő, légyen bár ez a közösség az egész állam avagy csak az arisztokrácia. Mindez a homály, jelzésszerűség (ki utazik a hajón, merre visz a hajó útja, miért nem szegül szembe az elemek tombolásával az utazók társasága) arra vall, hogy a szinte naturalisztikus pontossággal részletező kép nem azonos önmagával. A hajó hozzátartozott a görögség mindennapi életéhez. Hogy sorsát, veszélynek kitettségét már igen korán vonatkoztatták a hajó építőjére s az úton társára, az emberre, az könnyen belátható.
Már Homérosz is alkotott hajóhasonlatot, igaz, valódi hasonlatként és egészen más hasonlítói viszonyban. Ő vívódó lelkiállapot érzékletessé tételére használja a hánykódó hajó képét:hogyha növesztik a felleg alatti szelek, s a hajót már
mind beborítja a hab, s a szelek szörnyű sivítása
vásznai közt sír-rí, s a szivükben félve remegnek
mind a hajósok; mert csöpp híján már odavannak:
így tépelődött most az akháj kebelekben a lélek.
(Ford.: Devecseri Gábor)
A homéroszi példát (Iliász, XV. ének, 624-629. sorok) feltehetően ismerte Alkaiosz, hiszen igen hasonlóan formálja meg képét az Iliász viharverte hajójának képéhez. Újítása abban rejlik, hogy nem hasonlatot alkotott, hanem olyan államallegóriát, amelyet sokan követtek az ókortól napjainkig.
Az i. e. 3. századi arisztokrata költő, Theognisz önmaga és rétege elszegényedésére, az arisztokrácia leromlott állapotának jelzésére veszi át az alkaioszi allegóriát. Megoldása azonban jóval átlátszóbb, „lólábasabb”, mint Alkaioszé, hiszen le is írja benne azt az állapotot, amire a hajóallegóriát megvilágításként alkalmazta, s még ki is kacsint a versből: a szakértő kormányos említésével a városi kormányzat elűzésére utal.
mindkét széle felől; egy is alig menekül
meg, ha ez így megy ezeknél; elküldték a szakértő
kormányost, ki hajónk mesteri őrszeme volt
(Ford.: Kerényi Grácia)
Láthatjuk: Alkaiosz képe tömörebb, talányosabb, költőibb; ha a fennmaradt részt vesszük teljes szövegnek, érthető, miért nevezte őt Dionüsziosz Halikarnasszeusz „a tömörség és az erőteljes báj” képviselőjének.
Pindarosz XII. olümpiai ódájának 3-5. soraiban is fellelhetjük a tengeren küszködő hajók képét, melléállítva a szárazföldi háborúk pusztítását. Lucretiusnál is feltűnik a kép (A természetről,II. 1-6. sorok); ám itt szembeállításként jelenik meg a szárazföldről a tengeri vihart néző, nyugodt és boldog ember, aki úgy áll távol a bajoktól, mint a látott tengeri vihartól. Alkaiosz allegóriáját a maga teljességében veszi át Horatius, és beépíti művébe Alkaiosz többi hajó-utalását is, és nem bízza az olvasóra allegóriájának megfejtését: Az államhoz címet adja költeményének. A nála oly gyakori második személyű megszólítással a hajóhoz (tehát az államhoz) fordul, és óvja a vihartól (azaz a belharcoktól).
Elsősorban Horatius ismeretén keresztül került be a világirodalomba az alkaioszi hajóallegória – a görög irodalom és költészet csak a reneszánsztól vált újra ismertté Európában -, és olyan közkedveltté lett, hogy példáit sorakoztatnunk sem kell. Csak egy magyar vonatkozású érdekességre hívnánk fel a figyelmet: 1789-ben, a francia forradalom évében Kazinczy egyik levelében (Levelek, I. 345) utal a hasonlóságra a hajóval megjelenített res publica és a válságos napokat élő nemzet sorsa között.
Az alkaioszi vers mindössze kilenc sora (két teljes alkaioszi strófa és a harmadik kezdősora) szép példája annak, miként hatol be az elvont gondolkodás a költészetbe, és miként hozza létre a költői kép új típusát, a hasonlaton túlnövő allegóriát, amelynek lényege, hogy egymásra vonatkoztathatóvá teszi az érzékileg ábrázolt valóság mögötti elvont gondolatot.
SZEPES ERIKA
ALKAIOSZ (i. e. 630 k. – i. e. 570 k.) ógörög költő. Arisztokratacsaládból származott, a politikai életben való tevékeny részvételt családi hagyományként folytatta. Életéről biztos adataink nincsenek, egyes források szerint volt Thrákiában, Boiótiában, sőt talán Egyiptomban is. 400-nál több töredéke maradt ránk, részint ókori szerzők (főként Athénaiosz) idézésében, részint a homok konzerválta papiruszokon. A hellenisztikus korban még tízkönyvnyi művéről tudtak, ez több mint kétszerese a horatiusi életműnek. Büszkeség, pompakedvelés, az élet és a bor szeretete, a harc programszerű kultusza – ezek költészetének fő vonalai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése