Kárpáti Aurél (1884-1963): C-moll

 
A padlón véres tűzkígyók suhannak,
Föl-fölszisszen a hamvadó parázs,
S a vén karszék homályos öblén
Átfut egy halvány, piros villanás.

Valaki ott künn nedves ujjal
Simogatja a sötét üveget
S hallom, amint a tűzfalak közt
Hosszan jajongva, utolsót nevet.

S emlékezem. Ázott, öreg kapukra,
Mik gyászosan, sötéten integetnek,
Sok szomoru és fáradt alkonyatra,
Könnyeire: egy régi szerelemnek.

S míg benn, a  puha homályban az óra
Selymes, lágy szókat pergetve beszél
És könytelen sírások fojtogatnak:
Kinn a csatornán fölzokog a szél.

Az égigérő rezgő húrokon
egy láthatatlan kéz végigszalad
S suhogva, halkan muzsikálni kezd
Az őszi eső ablakom alatt.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 17. sz. 1909. ápr. 25.

 

És elmentem az álomvárba,

Ahol a századik szobába

Száz éve már – csicsija-bája –

Aludt a Csipkekirály lánya.

 

Sárkány, manó utam elállta,

De menni kellett, tudni kellett

- Szegény szivem, csicsija-bája –

Mit álmodnak a régi várba.

 

Erdők mélyén, vak félhomályban

Éles tövis rongyosra tépett.

- Régi mese, csicsija-bája –

Királyfi voltam rongyruhába.

 

És fönn a századik szobába,

Mikor ajkához ért az ajkam,

Felébredt, jaj – csicsija-bája –

Az álomvár királyleánya.

 

S én ott álltam, szegény akárki.

S hogy ránézett rongyos ruhámra

(Álom volt  csak – csicsija-bája -)

Szomorún szólt az álmok lánya:

Milyen kár, hogy nem vagy királyfi!

 

Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. júl. 31.

Kárpáti Aurél (1884-1963): A hazugságok háza

 

Előttünk, a park meneteles lejtőjén tüzelt a pázsit. A kanyargó, sárga utak, mint sütkérező óriáskígyók, kavicspikkelyeiket csillogtatva bujkáltak a magas fűben. A virágágyak tarka palmettáin túl zöld hordókba ültetett pálmák emelgették lankadt legyezőiket. A kert forrón, tikkadtan lihegett.

A fiatal báró mosolyogva mutatott a dombon álló, üvegkupolás, teraszos épületre, amelynek piros téglafali harsogva verték vissza a déli verőfényt.

- Nézze csak. Akár valami kőépítőszekrény reklámja…

Az enyhe csúfolódás talált. A furcsa tornyok, fehér erkélyek, kerek oszlopok, sőt a villa sarkán bókoló szomorúfűzek is veszedelmesen hasonlítottak a Richter-féle képesfüzetek ábráira. Az egész épület, henye és oktalan díszeivel, világosan elárulta annak az átalakításnak nyomait, amelyeket a homlokzat szikrázó aranybetűi magyaráztak: SZANATÓRIUM.

- Az apám, ha élne még szegény, megborzadna tőle – folytatta elkomolyodva a báró. – Mert ő építtette. Egyszerűre, majdnem komorra. Tornyok és cifraságok nélkül, csupasz falakkal, vasrácsos ablakokkal. Jól emlékszem rá gyerekkoromból. Akkor nem ékeskedett semmiféle felírás a homlokán s mégis tudta mindenki: mi lakik éjjel-nappal zárt ajtói mögött? A betegség. A téboly… Szomorú?... Istenem, az igazság sohase mulatságos. Igen, ez itt tébolyda volt, az apám kísérleti laboratóriuma. S most? Vidám üdülőhely. Szanatórium. Eh… hazugságok háza…

Bosszúsan legyintett. Aztán ideges, karcsú ujjaival dobolni kezdett az árnyékos pad támláján. Meghökkenve néztem rá. Hiszen értem: neki, a híres pszichiáter fiának, a névtelen és nyilván elszegényedett utódnak fáj a változás, a régi emlékek elmúlása. De mit akar a hazugsággal? Hát a szanatórium kevésbé őszinte megjelölés, mint a tébolyda volt? Mit jelent a furcsa megállapítás: ez itt a hazugság háza? –

Mintha kitalálta volna, min tűnődöm, élénken folytatta:

- Úgy igaz, ahogy mondom. Ez a ház, mióta leszedték ablakairól a vasrostélyt, tele van hazugsággal. Csudálom, hogy két hét alatt még nem vette észre. Itt mindenki hazudik. A vendégek, az orvosok, a főnökök és szolgák. Mindenki. Persze. Hiszen akik idejönnek, éppen ezt akarják. A komoly betegek is, mint „kannibál bácsi”, az alkoholista tésztagyáros, aki kézzel eszi ebédnél a sertéskarajt s uzsonnánál egyszerűen a szomszédja zsebébe köpködi a meggykompót magját, meg az egészségesek is, mint az a bizonytalan közérzésről panaszkodó pesti kereskedő, aki valószínűen egy fenyegető kényszeregyesség izgalmai elől menekült ide. Nem hiszi? Nézzen körül. A beteget meggyőzik, hogy nincs semmi baja. Az egészségesnek viszont el kell hinnie, hogy súlyos beteg, másképp mi címen költené szanatóriumra a drága pénzét?! Célszerű diagnózis. Ugyanattól a gombás rostélyostól az egyik hízik, a másik fogy, - amint parancsolja. Kifelé, befelé egyformán hazudik az egész társaság. A hölgyek és az urak milyen finomak, disztingváltak, műveltek és elegánsak, holott mindez látnivalóan szörnyű nehezükre esik. Mind mást, többet akar mutatni önmagánál. Csupa jó ruha, csupa kivasalt arc, kimért mozdulat és főúri igény. Pár hétre kiugranak saját életükből, kiszámított garassal gazdagot játszanak s úgy tesznek, mintha egész esztendejük ilyen könnyű, derűs és gondtalan lenne. Otthon hagyják a bajaikat, mint a foszlott kabátjukat, aztán becsapják magukat: nincs is baj otthon. Semmi. Cukor az élet. Nyalóka… S a doktorok? Jó arcot vágnak. Mosolyognak, udvariaskodnak. Hét végén pedig gondosan megolvassák a honoráriumot… Hazugság, mondom, hogy hazugság…

Egészen kipirult az izgalomtól. Egyszerre elnevette magát:

- Mennyi szamárság jut az ember eszébe ebben a melegben. Hanem azért van valami a dologban. Kettős, álcázott élet folyik itt csakugyan. Nézzen be egyszer a szuterénbe,. Igen, ott a terasz alján, azokon a földbe süppedő ablakokon, amelyek délután olyan gusztustalan, langyos ételszagot lehelnek. Ott van a konyha, meg a cselédség lakása. Külön világ. Fönn minden csupa ragyogás, kényelem, fényűzés. Perzsa, csillár, faragott bútor, zongora, könyvtár, dohányzó, szalon, billiárd, hintaszék, mah-yong. Pihenés, séta, szundikálás, nevetés. lenn: sistergő munka, örökös rohanás, gőz, szenny, zsírfoltos ruha, veszekedés, szegénység, mind gondosan elbujtatva a föld alá. Salak, a mutatós, nagyszerű gépezet kazánja alá rejtve, titokban, hogy ne lássák. Hogy ne zavarja a drága harmóniát, a számlázott illúziót. Ott laknak a morlokok, az új trogloditák. Ott lapul a szociális probléma, s csak néha üzen fel a fényes napvilágra, bosszús tányércsörömpölésen, halk dúdoláson, borravalókat fogadó, morcos „köszönömön” keresztül. Ki látja, ki veszi észre, hogy ők is itt vannak, szomorú fundamentumai ennek a vidám világnak, a hazugságok házának?!...

Elhallgatott. Cigarettára gyújtott s hosszan mélázva nézte a villa szegletét zászlózó, zöld hajkoronájú, földet söprő szomorúfűzeket.

- Kár, hogy ezeket is nem vágták még le pubifrizurára – mondta kis idő múlta, csendes malíciával. – Úgy jobban illenének ide…

Ellenkezni próbáltam, nem túlságos meggyőződéssel, inkább a magam megnyugtatására mert éreztem, hogy a báró kiélezett okoskodása mélyén csakugyan van egy tövisre való, kellemetlenül szúró igazság:

- Igen, értem. Tagadhatatlan… de azért mégis… gondolja csak meg: lehet-e az ilyesmin változtatni? Mióta ember él a földön, hazugsággal van tele a világ. Nem lehet ettől megszabadulni. S ki tudja: talán nem is kell? Vannak hazugságok, amelyek föltételei az életnek… éltető hazugságok, ahogy Ibsen mondja…

- Ibsen? – kapott szavamba a báró. – Az apámnak barátja volt. járt is itt egyszer, akkoriban. Rövid ideig maradt csak. Nyilván nagyon őszintének találta a környezetet… Ha most idejönne, bizonyosan jobban meg lenne elégedve. Ilyen helyen ő mindig kitűnően érezte magát… Na, isten vele!...

Eldobta a cigarettáját. Fölkelt s a villa felé indult. Még el se tűnt, mikor a park alsó fordulójánál megcsikordult a kavicsos út. Odanéztem.

Könnyű, fehér ruhában, kezében rakettel, a főorvos igyekezett fölfelé. Már messziről jókedvűen integetett, s ahogy közelebb ért, nevetve mondta:

- Képzelem, milyen mulatságban volt része. ismerem már a báró mókáit. Kicsit degenerált, mint a legtöbb zseniális apa gyermeke. Mióta a szanatórium részvénytöbbségét eladta, állandóan Marxot olvassa és szed bennünket. Nem baj. Azért nem rossz fiú. Neki is kell valami hazugság – önigazolásul…

Forrás: Pesti Napló 76. évf. 183. sz. Bp., 1925. aug. 15.

 

Kárpáti Aurél (1884-1963): Tabáni emlék

Tavasszal mindig elvetődöm ide, magányos sétáló a horpadt-homlokú vén Gellért zöldülő lankáján. Leginkább úgy, mint most, a Nagyhét valamelyik napos délelőttjén. Talán mert ilyenkor lehet legjobban emlékezni. Megszökni a jelenből és holmi láthatatlanul kanyargó ösvényen visszalopózni a múltba, megkeresni azt, ami volt és ma már nincs, - gyakorlati cáfolatául a königsbergi bölcs híres elméletének, amely szerint az idő nem kézzelfogható realitás, csupán gondolkodásunk egyik formája. az igazság az, hogy az idő mégsem egészen elvont formula csak. Errefelé legalább meglehetősen csákányforgató és planírozó valóságnak bizonyult. Nemcsak mint „gondolkodási forma” működött, hanem magát a táj formáját is alaposan megváltoztatta. De egyébként sem olyan könnyű megbékélni ezzel a kanti „tiszta szemlélettel”. Mert vajon az idei Nagyhét, meg amaz ötven év előtti között például, amely most szinte álomszerű révületben színesedik ki emlékezetem lapján: nem tátong-e valóságos áthághatatlan szakadék, függetlenül minden változástól, amely azóta bennem és körülöttem végbement? Kivált, ha olyan kísérteties elevenséggel villan vissza a múlt az „eltűnt idő” távolából, mint ebben a pillanatban. Nem is tudom, hogy adjak erről számot?

Valami varázslat érzett a levegőben. Valami várakozó feszültség és fojtott izgalom. Böjtös önmegtartóztatás, amely csak annál ingerlőbbé tette a húsvét beteljesülő ígéretét. Délben spenótot ettünk, de éjszaka mindenki az ünnepi sonkáról álmodott. Csupa készülődés volt a világ. Az eget ezüstös szappanhab mosta még kékebbre, az árokpart gyenge fűbajuszt eresztett, a fűzág barkaszemeket nyitott, a házak friss mészruhába öltöztek s a szomszéd lánya börzsönnyel festett tojásokat gyűjtött a kamrapolcon álló, kerek szakajtóba. Az udvaron felásták a kör- és szív alakú, palmetta-formájú virágágyakat, félénk palántákat dugtak a porhanyó földre és elgereblyézték a homokkal beszórt utakat. Még a nap is másképp sütött, ha sütött, mint máskor. Könnyű szél rezgette sugarait. A reggeli árnyék pedig lassankint lilába melegedett, - holott akkoriban nálunk még senki sem festett igazi plein airt. Hangosabbak lettek a fecskék s a hamar száradó ágyások fölött megsokasodtak a rezgő bogarak aranypontjai. Néha úgy káprázott ez az egész otthoni, gyerekkori valóság, mintha álom lett volna. Tulajdonképpen meddő kísérlet róla értelmesen beszélni. Minden részletezés a lényeg kárára megy. Ilyesmire csakúgy lehet igazán emlékezni, gondolattalanul, szöveg nélkül, mint egy dalra. Valami elfutó melódiára, vagy régi délutánok verbéna-illatára a városkert vasárnapi hangulatában. Mint magára a szétfoszlott ifjúságra, amelynek porló részecskéi úgy pihennek itt lépteim alatt, a hajdani Tabán helyén, akár a temetőben.

Harminc évvel ezelőtt, mikor nyári estéken a fiatal Kosztolányival csavarogtam erre, ahol most ez a remek park virít, még érintetlen teljességében élt az egész múlt. Nagyapáink kora folytatódott a vaskosaras ablakú, copfos tetejű, szoborfülkés házakban, a fiókos almáriumok, fehér csipkefüggönyök, biedermeier-hangú spinétek és ovális rámába foglalt arcképek között. A görbe utcák néhol lépcsőre kaptak, másutt visszakanyarodtak önmagukba. A Kék ördögben gitár szólt s a „József főherceg hadastyán-egylet” címtábláján tollas kalapú, nemzetiszín-szalagos harcfi merengett a holdfényben. akkor – és most már soh többé. Mert közben eltűnt minden. Ahogy a drága, felejthetetlen költő is eltűnt azóta, s örökre kilépve gondolkodásunk egyik formájából”, valósággal egy másikba lépett át. A térbe – ó, micsoda kegyetlen formula! -, hol időtlen szállást vett magának, hatlábnyira a föld alatt. Nem temető-e hát a világ mindenütt, amerre nézünk? Hiszen minden nincs mélyén egy-egy volt alussza örök álmát. Mint itt is, a fiumei óváros imígy aposztrofált, budai testvérpárjának hűlt helyén, ahol most járok.

Sírokon mindig szebben nő a fű. Nyilván azért olyan ragyogó-zöld a Tabán gyepszőnyege is. Egy önmagába roskadt, régi városrész nyugszik alatta. Egy kivénhedt, öreg ember, aki úgy halt meg kerek hét esztendővel ezelőtt, hogy vidám-pajkos fiatalságát már maga is elfeledte. S most itt van eltemetve, a Gellérthegy, a Naphegy és Várhegy hármas lejtőjének összefutó völgyében. Sírján nem hirdeti fejfa, hogy kétszázötven évet élt. Csak a fű zöldell kövéren elporladt hamvai fölött, mint lehasított darabja a próféta zöld palástjának. Ez a hasonlat pedig itt nem egészen véletlen. Tabán: török szó és annyit jelent, mint vártalpa. A legtöbb olyan hódoltsági városban, ahol másfélszáz esztendőn keresztül lófarkos basák tanyáztak, megmaradt ez a név. Esztergomban éppúgy, mint Szegeden. Valamikor azt a helyet jelentette, ahol a szulákpalánkon kívül rekedt, váralja nép lakott. Budán is így lett a rácok lakta völgyből Tabán. S a múltat idéző név nem múlt el máig sem, amikor a hajdani félhold már csak égi valóságában aranylik elő a hamvas tavaszi estéből, Buda tornyai fölött. Különben törökidőkre emlékeztettek itt azok a középajtós, kőkerítéses, kétoldalt csapott tetejű, régi házak is, amelyeknek komor homlokfalába csak a későbbi lakók vágtak utcára néző ablakot.

Alig pár éve, hogy végleg eltemették ezt a furcsa, szinte érthetetlen, csatornázatlanul piszkos, de tagadhatatlanul hangulatos világot. Vedlett vályogviskóit, macskaköves sikátorait, oromfalas hárem-maradványait és tamburás kiskocsmáit lebontották. Zeg-zugai fölé széles autósztrádát húztak a kopárra beretvált hegyoldalon, „mélypincéit” betöltötték, hepehupás talaját szépen elsimították és bevetették fűvel, beültették fával. Jacobsen ábrándos novellájának címe jut eszembe, míg a hirtelen-támadt modern Gülisztán sétaútjain bolyongok: „Itt rózsák nyíljanak”… Illatukban hadd érezzük a múltat. Tövisük meg hadd karcolja enyhe sajgással a szívét mindannyiunknak, akik még az igazi béke romantikus éveiben, néhai Krúdy Gyula úr elbűvölő meséit hallgatva ültünk a Hét rózsaszál, vagy a Fekete remete piros abroszos asztalánál és ráértünk óramuzsikás táblabíró-korszakot játszani az üvegbúrás kerti gyertyatartók körül. Mert akárhogy meg is érett a csákányra a rozoga Tabán: mégis csak az életünk egy darabkája, ifjúságunk egész sereg színes élménye került vele a feledés hantjai alá.

Mikor utoljára mentem végig a Hadnagy utcán, a Kereszt téren, az Aranykakas- és Aranykacsa utcán - ahol a falakon Csibi emlékezetes levelezése folyt Petrovval -, már körös-körül törmelékes „grundok” fehér foltjai terpeszkedtek. Mintha tüzérségi harc szántotta volna végig a halálra ítélt Tabánt: a házak közt rom romra halmozódott. A Holdvilág utca még megvolt, de a Kőmíves-lépcsőt már lehordták. Csak a Fehérsas téren állt érintetlenül egy szürke kőoszlop, amelyet sokáig pellengérnek hittek. Az a legenda járta róla, hogy szájas kofák megbüntetésére készült Mária Terézia idejében, holott – amint a beléje vésett évszám is elárulta – 1857-ben állítódott oda, hivatalos plakátumok kifüggesztése céljából. Különben pedig közönséges lámpaoszlop volt. Hasonló legendának bizonyult a Hadnagy utcai „Casanova-ház” hírhedt históriája is. Ezt egyébként épp e sorok írója indította el, merőben ártatlanul, egy fiatalkori novellájával, amelyet némelyek utolsó szóig készpénznek vettek. – Isten tudja, miért. Az viszont igaz, hogy Jacopo mester valóban megfordult itt 1759 őszén. Köszvényét gyógyíttatta a törökfürdő meleg vizében. Egyúttal pedig olyan sikeresen udvarolt bizonyos Kosztjics Száva kisasszonynak, hogy a szép rác kocsmároslány féltékeny vőlegénye barátai társaságában, a Gellérthegy alján elcsípte a hajnali szöktetésre készülő lovagot s ugyancsak helyben hagyta. Casanovát a felbőszült legények rövid retekhámozó-késeikkel alaposan összeszurkálták és vérébe fagyva otthagyták az országúton, mígnem egy kora reggel kilovagló pesti huszárkapitány rátalált, fölszedte és hazavitte.

Mindeme szép emlékek fölött azonban már rég kinőtt a fű. A tabáni citta morteból valóban holt város lett. Egyszerűen elfújta a szél az egészet. S a helyébe álmodott budai fürdőváros zöldellő kerete – ez a csodálatos park – várva-várja, hogy milyen új városképet illesztenek bele. A Tabánból semmi sem maradt meg. Csak a rác-templom kecses-karcsú, sisakos tornya, a legszebb budapesti templomtorony őrzi emlékét, változatlan lendülettel szökkenve fel az áprilisi ég kék magasába. Mint egy itt felejtett, magányos felkiáltójel valamely ódon könyv lapján, amelynek szövege elveszett. Mert mindazt, amit századok írtak rá: olvashatatlanná fakította az idő.

Forrás: Új Idők XLVII. évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét

Kárpáti Aurél (1884-1963): Budai emlék

Akkor még Snélfúagasszénak mondták a budaiak a Gyorskocsi utcát és esténként a kutyakapitány sétált benne a Haynauval, a doggal és egy tíz éves kisfiúval. De a házak is csak olyan keveset mutattak a bennök öregedő életből a kíváncsi járókelőknek, mint ma. Apró ablakaikban sűrű csipkefirhangokat lebegtetett a langyos dunai szél s muskátlik piros ernyői simultak a sűrű keresztvasak csigáihoz, amik mögül csak a kakukkos óra kiáltása hangzott ki néha. Azt hiszem, a török idők óta nem sok változás történt itt, éppen hogy ablakokat vágtak a dolomitból rakott, sárgára meszelt falakba. Ezt sem szívesen tették nyilván, néhol  legalább egész az eresz alatt nyitogatják homályos vaksi szemüket a zöldkeretes üvegtáblák – s ágaskodni kell, ha valaki be akar nézni rajtuk, simák és kopaszok a nagysipkájú házak, itt-ott csak egy kőfejes címer a kapuk fölött. Messzire kopognak a lépések a csendben és valamelyik ablakból egy Launer keringő ütemei szállnak álmodozva az ég felé az alkonyat vörös felhői után, amikbe öreg, szürke macskák görbítik bele a hátukat a kémények tetejéről.

Mér Márton, a fűszeres a sarkon ernyőt csinál sovány kezéből a szeme fölé és úgy néz vizsgálódva a Kilenc pacsirta poros oleanderei felé, mintha a kutyakapitányt várná, aki félóráig szokott válogatni a fekete virzsiniák között. De a kapitánynak már csak a háza van meg…

Ott lakott abban a kiugró, hámlott falú kis kék házban, amelyiknek vasráccsal kerített szögletében minden este meggyújtották a lámpát Szent Vendel fekete szobra előtt. Piros téglával volt kirakva a kapualja és a két öles udvart körülfutották a szőlőkaréjok levelei. Itt lakott a nyugalmazott öreg kapitány, a rossznézésű és bizalmatlan doggal, a vén Johannal, aki huszárnadrágot gyűrt a csizmájába és a kisfiúval, akinek akkoriban még a rana többes genitivusza okozott csak álmatlan éjszakákat. Gyönyörű élet volt az. A kapitány egész nap egy óriási légycsapóval sétált a két kis levendula szagú szobában és dörgő hangon adta ki parancsait Johannak, mintha századot vezényelne. Reggel raportra rendelte az egész házat, Haynaut, Johannt és a kisfiút, estefelé pedig sétálni mentek szorosan betartva a sorrendet. Legelöl a kecskeszarvas, sárga bambusz sétapálca járt, amibe erősen belefogózkodott kapitány következett. A kapitány balkezét hátratéve, Haynau kurta szíját fogta, míg a kisfiú a kutya nyakörvébe kapaszkodott és szaporán szedte lábait. Cipője orrán a kis sárgaréz nagyokat koppant a görbe kövezeten. Három lépésnyire mögöttük Johann lépdelt egyenesen, mint a gyertya, bütykös kezeit mereven szorítva nadrágja zsinórjára. Ilyenkor hallatszott a nyitott ablakok mögött a félhangon ejtett szó: Jön a kutyakapitány…

Mér Márton pedig már előre lekapta kockás sapkáját, és arcának két piros pampuskája még fényesebbre gyulladt a gyönyörűségtől. Ha aztán a száraz virzsinia elég kellemetlen szagú füstöt kanyargatott, a kutyakapitány megelégedetten toppantotta meg botját a cukros ember sátra előtt. Megálltak mind a négyen.

- No, mit szeretnél gyerek? – dörgött barátságosan a kapitány és hóna alá fogva sétapálcáját, megcsörgette zsebében az ezüst hatosokat.

Haynau rendesen törökmézet kapott, amitől egész estére beragadt a szája, a kisfiú pedig hosszú, fekete szíjcukrot, ami Johann felvilágosítása szerint a bakancsokban terem. A falból kiugró vaskampóra akasztott olajlámpa már szelíden hunyorgatott a szürkülő homályra, mikor tovább mentek.

A Duna partján hűvös szél lobogtatta a búzáshajók zászlóit és az agyagos parton szüntelenül locsogott a fodrozódó víz. A Bombatér alatt hosszú létrákra erősített csöbrök meredeztek a víz közepén. Kotróhajók álltak sorjában egymás mellett.

Szoáné Tummhjeit, mennydörgött a kapitány anélkül, hogy visszafordult volna. Látod ezt a szamárságot, gyerek: Öt esztendő alatt itt még sziget volt, amin hatvan meleg forrás gőzölgött. Most elkaparták az egész szigetet a hajók miatt és az áldott forró víz a Duna fenekén vesz kárba. Persze a hajók miatt, tette hozzá újra végtelen megvetéssel.

A kisfiú meresztett szemmel figyelt, de egyáltalán nem sajnálta a szigetet. A kotróhajók sokkal jobban tetszettek neki.

A kapitány beszédes kedvében volt.

Egy vadgesztenye alatt leültek a kőpadra, Haynau leheveredett a repedezett száraz földre s a kapitány Hurbánról kezdett mesélni, aki be akarta szegeztetni a komáromi vár ágyúit.

- Klapka volt a fővezér Komáromban – kezdte, és én a segédtisztje voltam. Egy nap tizenkét sárgahajtókás tüzér ért bebocsátást a várba. A fővezérhez vezettem őket. Azt mondták, hogy Klapka alatt akarnak szolgálni, mert utálják Hurbánt a tótjaival együtt. Engedje őket Klapka az ágyúk mellé, a várban úgyis kevés s tüzér. Teringettét, persze nekem gyanús volt a dolog. Nagyon gyanús. No, azt mondja Klapka, jól van, vegyetek magatokra honvéd ruhát, aztán menjetek az ágyúkhoz. Erre azt mondja az egyik tüzér, engedje őket a maguk ruhájában járni, azt már megszokták. Teringettét, most már a fővezér is észbe kapott. kapitány úr, azt mondja nekem, fogassa el ezeket az embereket és kutassák ki őket. Hát a tüzérek ruhájának a bélésébe akkora szögek voltak bevarrva, a kapitány mutatta, hogy mekkorák, teringettét. Erre az egyik bevallotta, hogy őket Hurbán küldte a várba s be akarták szegezni az ágyúkat. A sárgahajtókás ruhát pedig azért nem akarták letenni, hogy Hurbánék a messzelátón át megismerjék őket, ha az ágyúk mellett lesznek és megkezdhessék a rohamot a vár elején.

A kutyakapitány tűzbe jött és izgatottan folytatta:

- Teringettét, persze én mindjárt jelentettem Klapkának a dolgot. A fővezér rögtön elfogatta a tizenkét tüzért, lehúzatta róluk a sárga hajtókás egyenruhát s beleöltöztette a maga tizenkét katonáját. Amint ezek megjelentek a falon, az ágyúk mellett, Hurbánék örvendezve nézték a sárga hajtókákat a messzelátón. No, mondták, ott vannak már a várban a mi embereink… Elkezdték építeni a csónakhidat keresztül a Dunán. A várból egyet-kettőt lőttek, de csak fejük fölött meg oldalt hullott a golyó. Teringettét, örült Hurbán, hogy milyen ügyesen csinálja a dolgát az ő tizenkét embere. Már majdnem kész volt a hajóhíd, mikor az ágyúk a várban már elhallgattak. Na most, gondolta Hurbán, és megindította a csapatokat, akik szorongva lepték el az ingó hidat. Ebben a pillanatban megszólalt minden ágyú a várfalon. És most már nem tévesztettek célt a golyók. Drum, hangzott a várfalról, drumu, hangzott megint. Drumu, drumu.

A kapitány felugrott a padról és ökölbe szorított kézzel úgy mennydörögte a szót, hogy Klapka ágyúi se különben. A pesti oldalon megálltak a parton sétálók és kíváncsian füleltek a kutyakapitány mutatványára, aki egy ágyúlövést el nem felejtett volna. A kisfiú félénken nézett rá és majd megsüketült a szörnyű harsogástól.

- A tótok persze mind ottmaradtak, teringettét, mausztót lett valamennyi… nevetett a kapitány és Haynaut kezdte csitítani, aki a harcászati előadást már kezdettől fogva némi nyugtalansággal kísérte, s a magyarok ágyúszavára elvetemedett vonításban tört ki.

Már sötét volt, a vízvároson nyolcat harangoztak, mikor a kutyakapitány, Haynau, a kisfiú és Juhann hazafelé indultak. Johann arcán a hősies elbeszélés után még gőgösebb merevséggel ült ki a tisztelet kifejezése gazdája iránt és a sajnálkozó lenézés mindennel szemben, ami nem tartozott valahogy a katonasághoz.

Mindez együtt azt eredményezte, hogy a szokottnál is butább pofát vágva lépegetett a kis társaság nyomában. A kisfiú pedig szemrehányó hangon beszélt Haynauhoz annak nyakörvébe kapaszkodva:

- Miért volt rossz, maga haszontalan? Majd lesz estére ne mulass a bácsitól…

Haynau azonban feleletre sem méltatta, nagyokat kaffantott a levegőbe egy, megkésett légy után.

A sarkon a borbély most csukta be a műhelyét. Az ablakok fatábláit behajtotta, amik mögött az emeletesre rakott kalickákban egész madársereglet szunyókált. Feketerigó, búbosbanka, fürj, szajkó, fülemüle és kanári zűrzavaros kiáltozása fütyülése verte fel nappal a kis műhely csendjét, amibe egy öreg kakukk szólt bele olykor komoly hangon a falióra tetejéről. Ez a kakukk a lábán zsinórra kötve sétált az óra tetején, s Biegelbauer úr, a sánta borbély azt beszélte róla, hogy tavaly múlt száz esztendős és halálosan megsértődött, ha valaki kételkedni mert a szavában.

A borbély tiszteletteljesen hajlongott a kutyakapitány előtt s barátságosan érdeklődött, hogy az úrfi haját nem kell-e még megnyírni? Aztán még egy utolsót bókolva eltűnt a becsapódó ajtó mögött.

Nemsokára a kis társaság is befordult az alacsony kapun. Csend lett a Gyorskocsi utcában, csak az egyik csipkefüggönyös ablak mögül hallatszott ki egy ábrándos, öreg valcer utolsó hulláma.

Aztán mindenki elaludt: a kutyakapitány, Haynau, a kisfiú, Johann, Diegelbauer úr és Mér Márton, mindenki. Milyen régen voltak ezek az esték és milyen régen alusznak már mindnyájan. Csak a kisfiú álmodik még néha róluk csendes nyári éjszakákon.

Forrás: Szinérváralja 10. évf. 43. sz. 1913. október 21.