(Edinburg, január 5. 1865.)
Mint a tenger minden áradatkor
Átkarolja a szép partokat:
Kis falunkhoz, csendes tűzhelyünkhöz
Lelkem gyakran haza látogat.
Átölelni kik otthon maradtak
S köztük lenni mily áldó vigasz,
Oh, mert náluk minden, a mi egykor
Rég időn volt, most is mindig az!
Más a gazda, új a gazdasszony,
De a régi mégis mindenik,
Tiszta, csöndes, egyszerü cselédek,
És egymást szeretvén tisztelik.
Két család lett az egyből azóta,
Hogy elhagytam őket s eljövén
Sorsom, éltem, minden boldogságom
Bizonytalan csillaghoz kötém.
S tüzhelyéhez elvár pihenésre,
Vígan nyújtja étkét, italát,
Imájába, énekébe foglal
És szívébe mind a két család.
S fölkel a vád, a kérdés szivemben,
Hogy mindezért én mit adhatok?
Bezárt ajak, félig t a k a r t érzés!…
Jaj, hogy tőlem elszakadtatok!!
Szeret e szív most is titeket még,
De az ész már nem az, a ki volt
S lángjától, mely hozzátok ragasztott -
A szent együgyűség rég kiholt.
A d i c s é r e t égi szárnyalása
Meghatja még most is szivemet,
De gyermeteg, angyali beszédü
Szövegében már nem hihetek.
Oda van az ártatlanság fénye,
Az imának csekély balzsama;
Pedig az a r é g i mintha most is
Szivem- és fülemben zsongana.
S míg másoknak a vezér ködoszlop
Ha s ö t é t ü l: mindig lángra gyúl,
Én mindig az eltévelyedéstől
Félek, hogyha egem alkonyul.
Óh, ha soha el nem hagytam volna
Azt a csöndes kis szerény lakot!
Óh, hogy soha, soha vissza többé
Olyan ésszel már nem juthatok!
S megered a könyzápor szememből,
Nem szégyenlem, hulljon szabadon,
Egy egész menny van itt romba dőlve,
Ki szólhat meg, hogy elsiratom?
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
2026. szept. 9.
Dömötör János (1843-1877): A távolból
Losonczy László (1812-1879): A visszatért kedveshez
Itt vagy újra karjaim közt,
Szép szerelmes violám!
Keblemen, ki cukorajkad
Annyiszor megcsókolám.
Mily dicső nap!… ily szerencsés
Vajmi régen nem valék!
Annyi üdvvel, mint szívem most,
Telve nincsen fenn az ég!
Óh te nem földszülte, égi
Származásu rózsaszál!
Szép, picinyke ajkaidról
Édes illat árja száll.
Keblem égő kebleden függ,
Ajkam édes ajkadon;
Óh, ez órát én az égnek
Üdviért nem, nem adom!
Elveszítém, ah, de újra
Feltaláltam mennyemet;
Visszaadta egy nem is várt,
Boldogító percemet!
Hulljon a csók ajkaidról,
Égi érzet közt reám,
Teljesüljön mind az, a mit
Rólad eddig álmodám!
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Gyulai Pál (1826-1909): Három éj
I.
„Nem hallod-e, hogy sohajt
A szél a falevelen?”
„Csak hangodat hallom én
Óh kedvesem, édesem!”
„Nem látsz-e egy csillagot
Hullani ott a habon?”
„Csak szemedet látom én
Ragyogó csillagom!”
„Nem érzesz-e valamit,
Mely fáj, nem tudni miért?”
Csak szerelmet érzek én
Szerelmet szerelmedért.”
II.
Hajnalban elvált az ifjú,
Másnap este újra jön.
Mi lehetne gát a földön,
Két szertő szív között?
Haj de most a szél sohajja
Szélvész lőn a habokon,
És a csillag villám fénye,
És a sejtés fájdalom.
Hullámzajban, villámfénynél
Küzd az ifjú csolnakán,
Lassu dallal, mécsvilágnál
Vár reá a hű leány.
Halld csak künn a haldoklónak
Végső hangját: kedvesem!
Halld csak, benn még suttog a dal
Édes ríme: szerelem.
III.
Parton mereng a leány;
Várja, bár tudja, halott,
Kedvesét várja híven
Óh szegény tébolyodott!
Oly nyugtalan, úgy sohajt
A szél a falevelen…
A lyány remeg és susog:
„Óh kedvesem, édesem!”
Fenn úgy ragyog egy csillag,
Majd húll s elvesz a habon…
Fut, sír, felsí a leány:
„Óh ragyogó csillagom!”
Hullám s hold csalogatja…
„Hű szive hív, szava kér.”
Mi úszik, mi hallik ott?
„Szerelmedet szerelmedért?!”
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Németh János (19. sz.): Elfordulnak
Elfordulnak majd a földről
Szemei a kéklő égnek;
Szerelmem! Az én szemeim
Örökké csak reád néznek.
A nap felvonja sátorát
A föld elé s messzebb hala,
Az én lelkem mind örökké
Veled érez, veled marad.
A természet levetkezi
Bűvölő ékes öltönyét.
Az én szívem s érzelmei
Mind örökre csak a tiéd!
Elnémulnak a szép dalok,
Elcsöndesül erdő, liget.
Én osztom változatlanúl
Fájdalmidat s örömidet.
Szeretlek s szeretni foglak,
Ezen és a másvilágon;
Mindörökre üdvösségem!
Mindörökre boldogságom!
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Szász Béla (1840-1898): Esős napon
Ott künn eső, itt benn hideg -
Halálra unnám magamat
Ha nem jőne agyamba még
Egy-egy elárvúlt gondolat.
De jön. És megint fölsegít
A sors – bár hányszor sújta le; -
És én fejem le nem sütöm:
Farkas szemet nézek vele!
- Az eső-cseppek terhe is
Lehúzza a fa levelét,
De a szellő megrázza és -:
Sokkal zöldebb, mint volt elébb.
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Szász Béla (1840-1898): Az édesanya
Az ifjú szeretett s csalódott!
A lányt megáldá és tovább ment;
Imáira a boldog párért
A szél sohaja mondott áment.
Jó anyja oda voná keblére,
Nem vigasztalta, csak sírt-sírt véle…
Az ifjú lelkesült, s – hiába4
Megátkozá az égi szikrát,
Mely a gyöngét örvénybe csalja -
Átkát visszhangozák a szilák.
Jó anyja mind elsírta már könnyét,
De imádkozni érte tudott még.
Az ifiú kéltségbe esve
Golyót röpitett dúlt agyába;
Egy dörrenés, a harcnak vége, -
A menny dörgése felelt rája.
Jó anyja nem sírt, imát se mondott,
Csak hervadt, roskadt s a sírba omlott.
Az ifiút a sírkert-szélen
A föld úgy nyomta szive táján -
Éjente feljött és ott állott
A m á s i k sírnál mint egy bálvány.
Jó anyja feltörte sírja zárját
A trombitaszót e g y sírban várják.
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Komócsy József (1836-1894): A te pici piros ajkad…
A te pici piros ajkad
Akkor is szól, mikor hallgat;
Ragyogó kék barna szemed
Elárulja szerelmedet.
De hát mért is rejtegetnéd
Szived édes üdvösségét?
Szerelmes vagy: valld be kérlek,
Hisz ezt eltagadni vétek!
Láttad-e már a szép tavaszt,
Mely a rózsás bimbót fakaszt?
Ilyen tavasz szép szerelmed,
Kibeszéli ajkad, szemed.
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Komócsy József (1836-1894): Kékszem
Míg egy szelet papiros lesz,
S hozzá tinta, toll, vagy irón:
Én szerelmes dalaimat
Csak a kék szemekről írom.
Óh! a kékszem én előttem
Nevezetes igen nagyon, -
Bár mostani kedvesemnek
Szép fekete szeme vagyon.
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Thaly Kálmán (1839-1909): Szerelem martyrja (Régi dalaimból)
Ha szemed úgy nem lángolna:
Az én keblem nyugodt volna.
Ha meg nem öleltél volna:
Feledésem rád borúlna.
Ha csókot nem adtál volna:
Szivem mostan nem zokogna.
És ha bút nem adtál volna:
Arcom úgy nem hervadozna.
Óh, de mivel szemed lángolt:
Az én keblem merő láng volt.
És óh, mivel megöleltél -
Örökre le bilincseltél.
S mivel csókra csókot adál:
Nyög szívem – e síró madár…
És hajh! Mivel bút is adtál:
Engemet így elhervasztál.
- Most már csak azt kérem tőled:
Készítsd el a szemfedőmet!
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Tolnai Lajos (1837-1902): Szerencsés…
Sept. 5. 1865
Szerencsés a kihez betére
A boldogság szelid tündére!
Kinek hajlékában e vendég
Édes szülött, kedves növendék.
Jer ülj közénk, ketten vagyunk csak;
Kezecskéd bármelyünknek nyújtsad,
Irigységet nem költesz bennünk:
Gyönyör téged nekünk ölelnünk.
Úgy kedvesem! Öleljük által,
Beszélj hozzá lágy suttogással,
S míg én innen biztatom, kérem -
Kis kezedet nyújtad által nékem.
Kis tündérkém, égi madárkám!
Mosolygj felém, hallgass, vigyázz rám.
Kik itt téged kérnek, csókolnak -
Férj és nő lesznek már maholnap.
Te már sokfelé jártál keltél,
Ily magunkforma embereknél;
Sokat osztál a jó tanácsból,
Most nekünk is kérlek tanácsolj.
De várj előbb – mindent föltárunk:
Halld jó és rosz tulajdonságunk.
Sokat sokat küszködünk: mert lásd -
Pedig nagyon szeretjük egymást.
De ő kicsit dacos, szeszélyes,
hamar fér a harag szívéhez, -
S bár szemében szerelem lángol:
Könnyen odább taszít magától.
Ekkor vele nehéz beszélni;
S én? – de hiszen mért volnék férfi?
Várjuk úgy-e csak türelemmel,
Mindaddig míg ki nem engesztel?
- „édes, édes!” … No lásd tündérkém!
Épen a legszebb ponthoz érvén,
Hogy a fontos pört abban hagyjam:
Reám borul, s lezárja ajkam.
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Dalmady Győző (1836-1916): Találkozás előtt
Lányka, egyszer láttalak csak,
És azután elhagyálak.
Közeleg a végzetes perc,
Midőn ismét feltalállak.
Óh, mi neve az érzésének,
Mely erőt vesz rögtön rajtam!
Vágyom hozzád, s félek tőled
Ugyanazon pillanatban.
Másfél éve küzdök immár
A tilalmas érzés ellen,
És nincs erőm megküzdeni
Épen most a döntő percben.
Elmenjek-e? Vagy maradjak?
Lássalak-e újra? Vagy ne?
S míg ezt kérdem: indulok már,
S a kit látok: csak te vagy, te!
Erősebb vagy… mindhiába!
El kell mennem, látni foglak,
És oda lesz győzedelmem,
S vége nem lesz rabságomnak.
Majd ha jövök és fölismersz,
Gyöngeségem ah, tekintsed…
Önkényt nyújtott kezeimre
Rakd szelíden a bilincsest.
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Hajnalka (Bálintffy Etelka Rózsaágyi Antalné 1844-1906): Kis fiam betegségében
Mily hosszú, kínos ez az éj,
Mily lassan múlik óra, perc…
Mint rettegek ha aluszol,
Óh mint rettegek, hogy ha kelsz.
Gyors lélekzeted hallgatom,
Érintem forró kis fejed,
Óh, jer keblemre gyermekem,
Itt tán puhább lesz fekhelyed.
Én édes beteg angyalom,
tedd, tedd vállamra kis kezed,
Szenvedsz nagyon, óh jól tudom,
Hisz én is veled szenvedek.
Oly gyönge vagyok, mint az árny,
Óh én istenem adj erőt!
Hisz alig birják karjaim
Ez arany-fürtű drága főt.
Oly gyönge vagyok, mint az árny,
De el szunyadni nem merek,
Ha csöndes álom száll reá,
Én ágya mellé térdelek.
Enyémbe tartom kis kezét,
s tekintetemmel csöndesen,
Kis, bágyadt fényű szemeit,
És halvány arcát keresem.
Óh, minő hosszú kínos éj!
Mily nehéz, fojtó itt a lég…
Aggódó, kínos helyzetem,
Óh isten, soká tart-e még?!
Legdrágább féltett kincsem ez,
Mit földön bírnom lehetett,
Te adtad ég s áldásodat,
Te újra el nem veheted!
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Szendrey Júlia (1828-1868): Nyugalomvágy
Oly törődött, olyan fáradt vagyok,
Gondolkodni is csak alig bírok;
Tudom mégis hiába fekszem le,
Nem jön álom fáradt szemeimre.
Nehéz bánat, gondok, aggodalmak
Űzik tőlem a kívánt nyugalmat;
Keresi ez a boldogság ágyát,
De kerüli, hol tövisek bántják.
Édes álmak tarka pillangója
Gyönge szárnyát szellő is elkapja,
Hát még a hol vad vihar csatázik,
Óh, ily helyről az mindig hiányzik.
Csak tűnődöm: mi lesz ma? Mi holnap?
Tudhatnám már: az örökös tennap!
És én mégis egyre várom, várom…
Mit várhatnék már mást, mint halálom.
S ez a vágyam, ez reményem mostan,
Szenderegni örök nyugalomban,
Sötét éjben, melynek nincsen vége,
Mit egy új nap nem szakíthat félbe!
Nem! Nem sok az örökkévalóság,
Feledni az élet fáradalmát;
Óh, de félek, ennyi keserüség,
Ott sem veszti el majd utóízét!
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Losonczy László (1812-1879): Egy jó barátomnak
Rózsa voltál, rózsa ágon,
Legboldogabb a világon;
Míg díszlettél, míg virultál,
Míg az ágról le ne hulltál.
Szeretted a kis madarat,
Ápolgattad bokrod alatt;
Csíz volt bár, vagy fülemüle:
Szived neki megörüle!
Hány szép lepe repült feléd!
Csókjaiban kedves leléd.
Oly soká, oly gyöngédeden
Tartogattad kebeleden!
Ép itt volt a baj, a bibe,
Hogy befogadtad izibe.
Az a sok csók torkodra forrt,
Leforrázta a rózsakort!
Tavasz után eljött a tél,
Virág voltál s kóró lettél.
A mely rózsa korán nyílik,
Korán is elvirágozik!
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Szász Károly (1829-1905): Az ő levele
Alkony van, s nap búcsusugara
Reszketve ég a nyitott levelen,
Tüzcsókokat hint kézvonásira…
- Mily szemrehányás s mennyi szerelem!
Hogy reszketett, a míg írá, keze!
A vádoló köny mint égett szemén!
Galambszívében mily kínt éreze!…
Óh én is érzem, jobban érzem én!
Nyilt homlokán sötétlék néma vád,
S milyen nehéz gyanú fészkelt agyán!
Isten se hallja – én hallom szavát.
Ha szeretém, miért hogy elhagyám?
Isten se’ hallja: mert a vád felől
Nem tud szegénynek önnön szíve sem,
Szeretni tud csak, míg vérzik belöl…
Mily szemrehányás s mennyi szerelem!
Óh mily szelídek, mily hők szavai,
Mosolygni vélnéd a vonásokat…
Az asszony azt nem szokta mondani
A mikor szíve szinte megszakad.
De, kis papír, e megtörött redőd
Kezének görcsét elmondá nekem…
Hiába! Már elárulád te őt,
Keserve nyög e néma jegyeken…
Lement a nap. De még csillag se süt.
Az ég sötét, az ablak fénytelen.
Ah, a sötétben égnek a betűk…
- Mily szemrehányás s mennyi szerelem!
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Izidora (Petrichevich-Horváth Ida Bethlen Miklósné 1836-1877): Szemed
Szemed ékesszóló nagyon -
Beszél szépen, magasztoson…
Oly lelkesen mesél nekem,
s a mit mesél, már elhiszem.
Édes mese… tündér rege -
S még is v a l ó a szerelme..
Mesélj, mesélj tovább nekem,
Én szerelmem, én életem!...
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Izidora (Petrichevich-Horváth Ida Bethlen Miklósné 1836-1877): Mint szeretném…
Mint szeretném tudni, mit álmodtál -
Midőn elhaladtam ablakodnál;
Azt álmodtad-e, közel a tavasz?
S minden virág csak neked illatoz?
Vagy hogy megnyílt a ragyogó kék ég,
És a mennyi angyal, mind érted ég…
Vagy galambok szállottak válladra,
Üdvöt és békét hozva számodra?
Vagy tán egy rózsafelhő repedt meg,
És szellemek súgták: hogy s z e r e t l e k…
… Közel-létem ha ily álmokat hoz,
Ott feledem nálad hű lelkemet,
Hogy mindig álmodozz.
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Majthényi Flóra (1837-1915): Megadás!
Óh! a kit a vész meghánya,
Nem keres már gyöngyöket,
Az utolsó szál darabkát
Mily örömmel fogja meg.
Nem tekint a messzeségbe
A tündér-sziget felé,
Boldog, ha a part felett a
Szikla-révt elérheté.
Feltekint az égre, halkan
Megköszönve életét,
És a mohban csendes álom
Fogja bé fáradt szemét.
Nem kivánok boldogságot
Többé, nem ábrándokat,
Sem azt a szép nagy világot
Ott a tündér ég alatt.
Mely a vészből megmaradt e
Kis foszlányt, e kis hitet
Átölelve, még nyugalmat
Kérek, és nem egyebet.
S megnyugodva, megpihenve,
Nagy vigasztalást az ad:
Hogy még több nyugalmam is lesz,
Hogy meghalnom is szabad.
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Tóth Kálmán (1837-1924): Nevetem…
Nevetem e poéták
Pityergő táborát,
A midőn azt éneklik,
Hogy mit szenvednek át.
Hogy megreped szivük, hogy
Sebükre nincsen ír -
Nem bánat az, a melyben
Az ember verset ír.
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Gyulai Pál (1826-1909): Mi hallik az erdőn
Az erdőben örök hang szól,
Mély és titkos fájdalomról.
Tudod-e, hogy korán reggel
Olyan búsan mi sohajt fel?
Érted-e a lombok nyelvét,
Bujdosó szellők szerelmét?
Érted-e a búgó hangot,
Mit a vad galamb kiáltott?
Hallod-e a víz esését,
Mely a sziklákon törik szét?
Nem vetted-e néha észre,
Hogy a lég mint beszél félre?
Mélán suttog, vígan füttyent
Mormol felsi, búsul örvend,
Most panaszol, majd vigasztal,
Itt vad átok, ott édes dal,
És e csengő-bongó hangok
Mint ha tűz van, a harangok
Egymás ellen dühvel telnek,
Összevesznek, feleselnek,
Míg haraggal jő a szélvész,
Zúg az erdő s minden elvész.
Tudod-e, ha az éj csendes,
Nem hallik a legkisebb nesz,
Minden alszik, hallgat mélyen,
Mi nem alszik, mi van ébren?
Mi az mégis mi megszólal,
Lassu-mélyen, fájdalommal
Nem beszél és meg se’ hallgat,
Nyugszik, s nem talál nyugalmat,
Mintha siratná mit vesztett
Mégis ujra vágyba’ reszket.
Mintha majd a hold sugára
Szelid álmot küldne rája,
S a mint lágy szellő ringatja,
Alunnék egy pillanatra,
És beszélné álma közben,
A mi eddig sejtve volt benn,
Tündér nyelven, bűvös hangon,
Mely igér fáj, üldöz és von,
Melyben együtt zendül, érez
A mi kínos, a mi édes,
És a mint erősben árad,
Sír a kéj, mosolyg a bánat,
Mire szó és eszme nincsen,
Csak egy érzés benn a szóban…
Most felhangzott, ujra elhalt…
Hallod-e a csalogánydalt?
Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.
Maupassant, de Guy (1850-1893): Két úr az utcán
Ha a körúton sétálok magamban,
Két úr vetődik az utamba gyakran,
Előkelőek és beszédesek,
Mindkettőjük mosolyog s igy fecseg:
Az első rendjeles férfiu:
Ah, ön?
A második rendjeles férfiu:
Csodák csodája!
Az első:
Mondja, hogy van?
A második:
Csak úgy s ön?
Az első:
Ó köszönöm, sose jobban.
A második:
Mily szép időnk van!
Az első:
Ha igy folytatódik.
Szép lesz a nyár.
A második:
Bizony.
Az első:
De mégse jó itt:
Megyek a birtokomra.
A második:
Ideje.
Az első:
Az orgonabokor ez évbe rest még,
A föld kopár és hűvösek az esték.
A második:
A zord, szeles idők!... Barack lesz-e?
Az első:
Talán.
A második:
Mi ujság másként?
Az első:
Semmisem.
A második:
Nagysága hogy van?
Az első:
Náthás.
A második:
Meghiszem.
Mind köhögünk most majd előbb-utóbb.
Machin darabját látta?
Az első:
Nem.
A második:
Bukott!
Nem gördül - isten tudja -, Sardoutól
Még messze van. Nem érik őt utól.
Az első:
(Bólint.)
A második:
Machin törekszik. Ám darabja csak
Könyvdráma: érzik rajt a munkaszag;
A szinpadon pedig csevegni kell.
Az első:
Feuillet csodát mívelt szinműveivel.
Ez próza! Lássa, ő az én iróm,
Az én koromba másként sem birom
A könyvbujást; elég nekem a lap.
A második:
A lap... s a nők!...
- Itten mosolyganak,
Bevallva bűnüket kacagva, gyöngén. -
A második:
S a konyha?
Az első:
Ó nem. Ez nem épp a gyöngém.
A második:
Lekötve tartják tán a közügyek?
Az első:
Valóban, ám ez nékem enyhület!
A második:
Átadni a közügynek életünket,
Ez az, miért egy honfiszív hevülhet
S a Házba mostan pompás gárda harcol,
Uj szónokok falánksza.
Az első:
Büszke hadsor!
A második:
Kár, hogy a nagy Thiers nem él ma már.
Olvasta Zólát?
Az első:
Sár, sár, csupa sár!
A második:
Ez a mai kor minden szépet elvet;
Csal, gyujtogat, lop, neveti az elvet,
Ledönt családot és erkölcsöket.
Hová jutunk?...
Hjaja. Gyerünk, öreg.
Az első:
Az óra eljár.
A második:
Kézcsókom nejének.
Az első:
Hogy van leánya, őnagysága? Én meg
Őt tisztelem.
- S elmentek mindaketten
S még prédikálja a pap, hogy a szellem.
Az égi tűz s az ember az úr itten,
S hogy az állat fölé emelt az isten,
Eszméket adva vergődő velőnknek.
S az emberi tudás előre törtet!
A vén világ új s új csapásra vág.
De egy örök marad: a butaság.
Ha marha s ember közt választanék,
Valóba győzne tán a marha még,
Mert, ó, tudósok, meg nem foghatom,
Mért több a szóló, mint a szótlan barom?
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.
Maupassant, de Guy (1850-1893): Régi rege
VERSES JELENET.
XV. Lajos korabeli szoba. - A kandallóban erősen ég a tűz -
Tél van. Az agg márkiné zsöllyéjében ül, térdén egy könyv; unatkozik.
A szolga (bejelenti):
A gróf úr.
A márkiné:
Csakhogy látom végre ismét.
Ön érzi, hogy él régi híve is még.
Ma, látja, nyugtalanul vártam önre,
Hisz máskor olyan pontosan köszönt be;
S oly bús vagyok ez este, érthetetlen.
Üljünk le és csevegjünk el mi ketten
A kályhatűznél.
A gróf (kezet csókol és leül):
Én is bús vagyok.
Elvégre erre ősz hajunk nagy ok
A fiatalok vígak és enyelgők;
Derült egükön illanók a felhők.
S futnak bolondul álmaik után!
Nekünk a kedv fűtőanyag csupán,
A bánatunk öl s nem hagy el soha,
Ránk nő, akár vén fára a moha,
Míg küzködünk remegve, összetörten...
Aztán ma Armont-tal is összejöttem,
Feltúrtuk a mult lomha parazsát
S életre kelt sok régi nő s barát!
Azóta árnyékként bolyongni látom
Távolba lengő, eltünt ifjuságom.
Szivemben a mult munkás férge őröl.
Jőjjön csevegjünk a letünt időről.
A márkiné:
Ó én is úgy fázom ma reggel óta
A szél fütyülve csapkod rá a hóra
Korunkban a bús tél agyunkra száll
S e fagy hideg, akárcsak a halál.
Csevegjen. Egy friss, forró, ifju emlék,
Felszitja agg szivünk kihült szerelmét.
Egy kis verőfény ez...
A gróf:
Bús téli nap
Nincs tüze sápadt sugarainak.
A márkiné:
Ó mondjon el valami vad kalandot,
Hisz ön párbajhős volt, valódi bajnok,
Fékezhetetlen, lángoló fiú,
Gazdag s becsületére is hiú:
Botrányt kavart nem egyszer és a férjek
Miatta gyakran harcporondra léptek.
Azt is tudom - egy hölgy megsúgta halkan -
Ön volt ama nagy ellenállhatatlan.
Apród, vidám, könnyű s előkelő,
Aszfaltbetyár, kardhős, bajkeverő;
Sőt négy havig csücsült, mert egy parasztot,
Egy együgyü parasztot felakasztott,
Mivel csinos, ifju volt asszonya.
Paraszti nőért, ó ilyet soha!
S négy hónapig ült, - már, szavamra, kár!
Ha dús főrangú hölgy lett volna már...
Mondjon tehát galans históriát,
Csillogjon a romantikus világ
S a férj találja a hőst, hogy berobban,
A hagyományos vén szekrénysarokban.
A gróf:
Más nem szeret, csak az előkelőek?
Én látja szeretem mind-mind a nőket.
Azt kérdezem, hogy csinos-e, nem-e,
A szépségnek nincs őse és neve.
A márkiné:
Az ön szerelme végtelen banális.
S a multja másra vall, de bárhogy áll is,
Gróf úr meséljen mindent rendre, - tessék.
A gróf:
Ha ön kivánja, nékem kötelesség.
Bizony igaz - fájdalmasan panaszlom -
Az Isten azt akarja, mit az asszony. -
Hogy ifjan az udvarhoz felkerültem,
Mindjárt csalódás settengett körültem.
Először is Paulé grófnőt szerettem,
Azt hittem, ő majd nem lesz érdemetlen
S egy este más ölén találtam őt. -
Szivem vérzett, fejem bánatba főtt
Két hónapig! Az udvar és a város
Jól mulatott. E nép bizony sajátos,
Fütyül a bajra s tapsol a sikernek.
Megcsalva álltam künn, mint árva gyermek.
De jött helyette más és újra ketten
Osztozkodtunk a furcsa szerelemben,
Én s egy költő, ki firkált pauza nélkül,
Lehozva minden csillagot az égrül
A kedvesének. - A költőt kihívtam,
De ő a párbajt megtagadta nyiltan
És egy lapos szonettel állt elébem,
Bolondnak híva isteni dühében.
Igy zárult a regény, szabály szerint;
Ma nem szeretek egyet, ámde mind;
A jelszavam a régi példaszó:
"Bolond, ki bízik" - s ez megnyugtató.
A márkiné:
De mondja grófom, így beszélt-e ön,
Mikor letérdelt, lázban, epedőn
S egy hölgy fülébe súgta lágy szavát?
A gróf:
Nem, ámde azt valljuk be legalább,
Hogy végleg elkényeztettük a nőket.
A dal meg a bók tette tönkre őket.
A verscsinálók, a finomkodók,
Kikből a mázos bók csakúgy csorog,
És így a költészet cukros vizétül
A nő saját bájába beleszédül.
A nő nem is szeret. - Sziv néki nem kell;
Mit tenne a húsz éves szerelemmel,
A szenttel, amely a szűz ifjué?
Az ideálja a kiélt rué,
A ki az utcán lángot kelt a nőkben,
Láttára mind megindul, visszadöbben,
Mert az az úr - mindenki tudja róla -
Franciaország első csábitója!
Nem fiatal, jeles s cseppet se hercig...
Dehogy, csak élt, győzött, ez, ami tetszik.
Ez az a furcsa és bogos talány;
Ezért bukik el annyiszor a lány!
De hogyha egy fiú véletlenül
Szerény csók-alamizsnáért hevül,
A lány nevet csak a naiv bolondon...
Nem egyről szólok, általába mondom.
A márkiné:
Köszönöm. Ó ön mindig oly figyelmes.
De rajtam a sor, jó lesz, ha figyelmez...
Egy vén, de húsra éhes, béna róka,
Egy éjjel éhesen bolygott a hóba;
Ment és fejét a mult emléki furták,
Hogy fogta meg egy este künn a pulykát,
S hogy kapta el futtában a nyuszit.
Vén volt szegény, megtörte már a sok gond,
Koplal sokat, jólétbe nem uszik.
Egyszerre csak egy jó prédát megorront,
Tűz gyullad a szemén, vad vágyat érez,
Meglátja, hogy a vén mohos falon
Tyúknép buj össze, egy egész halom,
De már az ipsze gyáva és nehézkes
S bár vágya nagy és éhezik szegény,
Szól: "Zsenge... fogja meg ifjabb legény."
A gróf:
Ön bánt, de felelek szavaira:
Mellettem szól: Sámson és Delila
S Herakles, aki a rokkához áll.
A márkiné:
Ó ez sötét egy szerelem-morál!
A gróf:
Nem. Kétfelé vágott gyümölcs a férfi,
Megy a világba; százszor megkisérli,
Hogy megtalálja a másik felét,
A véletlen vezérli s félve lép,
Vakon szalad nem tudja, hol a párja
S csak ritka, aki párját megtalálja.
Ha ráakad... szereti esztelen.
S most azt hiszem, ön a másik felem.
Akit kerestem teljes életemben
S sosem találtam meg, sosem szerettem!
Ma kósza útjaink egymásba nyúlnak,
Egy sors bogozza fáradott utunkat.
A márkiné:
Ez vígasz, ámde csúnyán vétkezett ön
És most bünhődni fog majd érte kellőn.
Gróf, tudja-e, vajjon minő maga?
A szíve a fukar bezárt laka.
Az úr ön; és ha látogatni jönnek,
Azt véli rablókkal lesz dolga önnek,
S csak ócska lomtárt, rongyot mutogat.
De hagyjuk el e bohóságokat!
Minden fukarnál van egy kicsi láda
És mindenik szivnek van drágasága!
Mi van szivében? Egy butuska lány
Arcképe, akiért égett talán?
Úgy-e, pirul mélyen, ha rája gondol?
De visszatér ez emlék árnya sokszor
És nézzük e bús régi képeket,
Mik elmaradtak a hátunk megett;
Oly édes e bohóság s mégis úgy fáj.
Egy este, hogy ködös már a borult táj,
Bezárkozunk s vágyat, szivet kitárunk.
Nézzük szegény, elhervadott virágunk,
S érezzük a tavasz szent illatát!
A néma csenden egy hang szárnyal át,
A régi emlékek bús raja hozza.
Csókot nyomunk a holt virágsziromra
És a szivünkbe gyökeredzik ekkor.
Bizony, ha bánatot hoz az öregkor
Beillatozza lelkünk az üde
Szent fiatalság örök parfüme.
A gróf:
Való! S szivembe csendesen suhanva
Egy emlék ébred ép e pillanatba;
Elmondom önnek rendre asszonyom,
De kérni öntől most csak azt fogom,
Hogy tiszta vallomásomnak fejében,
Ön kezdje.
A márkiné:
Ó gróf, ezt akartam éppen.
Bús, egyszerű történet ez bizony csak,
De sok emléke a bús ifjukornak.
Csak édesebb lesz a muló idővel
S akár a vénülő bor, új erőt nyer.
Jól tudja ön, hogy milyen az eféle:
Minden leánynak van ilyen regénye
És minden asszony kettőt-hármat őröz,
Nekem csak egy volt s a tünő időhöz
Hozzája nőtt, megfogta a szivem;
Ma is vezérli életem híven.
Tizennyolc éves voltam, ifju lány;
Mohón faltam regényt regény után;
Sokat merengtem a vén ősi parkon,
A fűz alatt ért a rejtelmes alkony
S figyeltem arra, vágyva mit beszél
A holdas ágakon a röpke szél,
És vártam őt, a kit az ifju lelkek,
A férfit, kit az ég nekem teremtett!
Aztán, a kit koholtam álmaimban,
Egy nap megérkezett hódítva, ifjan...
Lázas szivem gyönyörbe reszketett.
Szépnek talált a férfi engemet...
Másnap tovább ment! Vége, semmi sincs más,
Egy néma csók, egy égő kézszorítás,
Egy elfelejtett, végtelen tekintet
Azt mondta, szép vagyok s bucsúra intett,
Nem tartott többre egy fabábunál,
De én hiszem, hogy Isten bosszut áll!
Azt mondjátok, a nő szerelme átok,
Szeszélyes ábránd? mind a ti hibátok!
Mert tud szeretni, szivének bolondja,
De jő a férfi s lelkét elrabolja!
Ó én hiszékeny, ábrándos bolond!
De önt untatja ez, látom mosolyg...
Szóval soká vártam, szivet ki hoz!...
Igy mentem férjhez én a márkihoz...
De most bevallom, őt jobban szerettem!
Most látta szívem, végre ismer engem.
Beszéljen.
A gróf (mosolyogva):
Én is vallomást tegyek?
A márkiné:
Ne tréfázzék, mert nem nyer így kegyet
Maga rossz, kőszivű, érzéktelen.
A gróf:
Bretagneba történt e kaland velem,
A rémuralomkor volt. Akkoron
Emlékszem, Stofflet volt parancsnokom.
És itt kezdődik a kalandos álom.
Már áthaladtunk ekkor a Loire-on,
És ott maradtunk árván szétszakasztva,
Pár jó barát, a táj néhány parasztja,
Alig száz ember és én, a vezér,
Rosszul födött a cserje s faüreg,
Hátrálni kezdtünk csendesen ezér
S beszüntettük végtére a tüzet.
Hozzája láttunk már a vigadáshoz,
Mikor a bokrokon egy kékkabátos
Lopózkodott föl hozzánk fondor észszel
S utamba állva rám lőtt nyomba kétszer,
Bezúztam a fejét, lehullt a hitvány,
De két golyótól vérzett a lapickám
És senki sem volt már ott. Ezután
Lovamra kaptam, megsarkantyuzám,
Kantáreresztve száguldtam tovább,
Mint a bolond a pusztaságon át.
S kifáradottan, nyögve, összetörve
Véres ruhával hulltam egy gödörbe.
De nemsokára a szemembe fény tűz
Egy kunyhót látok, valami felé űz
És zörgetek ott: "A király nevébe!"
Meggémberedve estem földre végre
S hörögve nyúltam el a küszöbén.
Azt sem tudom, mikor keltem föl én,
Ám hogy ocsúdtam, hízelegve lágyan
Ölelt körül pihés, kényelmes ágyam.
Jó emberek sürögtek tettre készen
És izgatottan lesték ébredésem.
S mint pulykarajba könnyű kis madár
A nagy bretónok közt imbolyogva jár
Egy kis leány (alig tizenhat éves).
Hogy néz reám, mily andalogva lépdes!
Fején picinyke, kedves női sapka,
Alatta selymes szőke hajfonatja.
Királyi kincset értek fürtjei!
A keze, lába olyan hercegi,
Hogy a mint néztem szép finom fejét én,
Szeplőt találtam anyja jó erényén.
S kövér öregjének cseppet se hittem,
Oly annyira nem volt meg e kicsinyben!
Ágyamnál ült három nap, négy bus éjjel
És őrködött aggódó szenvedélylyel.
Felállt, leült, máskor előre görnyedt,
Kezébe tartva a vén imakönyvet
S imádkozott, gyógyuljon a sebem.
Vagy más miatt? Majd ringva csendesen
Jött, tipegett, mint eltünő igézet,
Aranynézésével mosolygva nézett
Megvillogtatva sárga sasszemét,
Hol lopva égett titkos büszkeség.
És most bevallom, hogy reám talált ön,
Megdobbant a szivem, öreg barátnőm,
Mert láttam újra a tekintetet,
A mit reám a kis leány vetett...
Oly ifju, bájos volt ő, esküszöm,
Áttörtem volna érte a tüzön.
Szerelmes voltam, égő, büszke vágyú...
Azonban egy reggel dörgött az ágyú.
Lihegve, sápadtan nyitott be a gazdám:
"A kékkabátosok, most fusson aztán!" -
Még gyönge, fáradt voltam, amidőn
Történt ez, ámde sürgetett időm.
S mint kürtre felneszel a ló vigyázva.
Fejembe szállt a mámor harci láza;
De hogy kiléptem, talpig feketében
Könnyes szemekkel jött a lány elébem,
Aztán tartotta a kengyelvasam.
Én mint lovag meghajtottam magam
S a homlokát megcsókoltam szerényen,
A lányka hátrált, azt érezve: szégyen.
Lányos szemével villámos tüzet szór:
"Uram", kiált és visszadöbben ekkor.
Csalatkoztam bizony, e szende nő
Arisztokrata volt s előkelő.
S fizettem volna akkor bármi árt,
Ha nem sértem meg e főúri lányt,
Ki bújni jött csupán e pórcsaládhoz,
Mig apjával küzdött a kékkabátos.
S mi furcsán engeszteltem ki szivét!
(Igaz, fejembe zúgott ezidétt
A Don Quichotte s több más kalandregény.)
Leszálltam és letérdepeltem én
A lány elé, ily szókra nyitva számat:
"Kegyes kisasszonyom ezer bocsánat,
E csókot - s hinni kell igaz szavamba -
Nem egy kalandos kéjenc ajka adta,
Hanem, ha úgy tetszik - a vőlegénye.
Majd visszatérek egykor s itt fogom
Keresni e szerelmi zálogom."
"Legyen", kiált a lány s örül szegényke.
És felsegél, kezével csókokat dob.
"Menjen, most megbocsátom a kalandot,
De hitvesem, remélem, visszajön."
Én mentem.
A márkiné (szomorúan):
És sosem tért vissza ön?
A gróf:
Én istenem! Nem. Hogy miért, miért nem?
Igy gondolkoztam: Ő lángolna értem,
Kit alig láttam egy pár röpke percig?
S kétkedtem, hogy nekem a lányka tetszik.
Aztán soká haboztam. Hátha késő?
Tán rátalálok a leányra és ő
Családi körben ül, mint jó anya.
És egy bolond szeles, hamar szava
Kétségtelen már átszállt a fülén
S ma távol emlékképen él üdén,
Mint édes ábránd, illattestes álom,
S vaj ott lakik-e s ha nem, hol találom?
Nem csalt-e meg a lány? Nem jobb-e, szebb-e
Megőrizni emlékit a szivembe.
Inkább úgy látni, hogy lelkembe festem
S nem visszamenni egy hűs, lomha esten
S kiábrándulást lelni legfölebb.
Éljen szivembe a szent bűvölet,
Mint bús öröm, mitől sajog a lelkünk,
Mint kósza üdv, mely súrolt s csendben eltünt.
A márkiné (zokogó hangon):
De hátha várta a szegény leányka?
Az isten tudja! S nem ment vissza, látja.
A gróf:
Ön azt hiszi bűn nyomja a szivem?
A márkiné:
Emlékezik, mit mondott: "Azt hiszem,
Hogy kétfelé vágott gyümölcs a férfi
Megy a világba, százszor megkisérti,
Hogy megtalálja a másik felét.
A véletlen vezérli s félve lép,
Vakon szalad, nem tudja, hol a párja
S csak ritka, a ki párját megtalálja.
Ha ráakad... szereti esztelen.
S most azt hiszem, ön a másik felem,
A kit kerestem teljes életemben,
S sosem találtam meg, sosem szerettem!
Ma kósza útjaink egymásba nyulnak,
Egy sors bogozza fáradott utunkat."
Igen, de későn édes gróf uram.
A gróf:
Sir márkiné? Az égre...
A márkiné:
Csakugyan,
Ismertem e leányt, kiről beszélt
És meghatott regénye, csak ezért
Könnyeztem érte.
A gróf:
Ön volt a leány,
Ki szóba volt.
A márkiné:
Jól emlékszik reám.
A márkiné (egy pillanatnyi csend után.)
(A gróf térdre hull és kezet csókol neki. -
Nagyon meg van hatva.)
Elég, elég. Elmult a rózsakor
Erünkbe nem a vágyak láza forr,
Ha látna más, nevetne jól ezen,
Keljen fel, a regénk bevégezem.
Lelkemmel a multakba szállok át
És átadom szerelmi zálogát,
Már nem vagyok kis lányka, már merem.
(Homlokon csókolja. Azután szomorú mosolylyal mondja.)
Szegény, szegény csókunk, de tűztelen.
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.
Maupassant, de Guy (1850-1893): Séta
(MIKOR TIZENHATÉVES VOLTAM)
A föld az égre nézett. A füvet
Remegve födte a tűzfényü csepp.
Dal szólt a földön s a szivembe benn.
Pajkos rigó füttyentett szüntelen,
Talán azért, hogy engemet gunyoljon.
A szüleim meg pörlekedtek otthon
Reggeltől estig, nem tudom, mi végett.
A lány virágot tört, táncolva lépett,
Aztán leültünk, a mohágyra dőltem
Egy enyhe domb sugározott előttem
S a búcsuzó, hamvas biborba folyt át,
Szólt a leány: "Ó nézze csak e pompát,
Mily meredek a hegy, hervadt a gyöp",
Én néztem és nem láttam mást, csak őt,
Dalolni kezdett vágyva és esengőn,
Majd visszajöttünk a homályos erdőn,
Egy kiszakított szil utunkban állt,
Fölé emeltem lombernyő gyanánt.
Fejét zöld sátor árnya koronázta,
Az ajka nevetett szerelmi lázba.
Félénken egymás közelében álltunk,
Néztük a harmatos füvet s a lábunk,
Az alvó rét csendes volt és setét,
A lány reám nyitotta őz-szemét
S tüzes szemünk a bársonyos homályban
Meggyónta egymásnak dacolva, bátran,
Mily lázasak a sziv tüz-vágyai...
Csak szánk nem merte még kimondani.
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.
Maupassant, de Guy (1850-1893): A nagyapó
Holtan feküdt a nagyapám,
Kilencvenéves nagyapó.
Az arca bús volt s halavány,
Akár az ágya, oly fakó.
Nagy, sápadt szeme kinyilott,
Halk hangja hörgött reszketőn,
Mint sóhaj-üzte messzi szók,
Mint bújdosó szél a mezőn.
Álom ez, vagy emlékezet?
Nap kelt, foszolt a köd-burok,
A fákba tűznedv pezsegett,
Szivembe piros vér futott.
Bús álom, vagy emlék-e ez?
Az élet oly szép s ködbe vesz!
Emlékezem, emlékezem.
Oh, tünt napok, tünt életem!
Az ifjuság! emlékezem.
Álom ez, vagy emlékezet?
A gyenge hab, a puha, lágy,
A szélre bűvösen rezeg.
Himbálja a szivem a vágy.
Álom ez, vagy emlékezet?
Miért e perzselő szelek?
Emlékezem, emlékezem!
Ifjú erő vitt tüzesen!
A szerelem! emlékezem.
Álom ez, vagy emlékezet?
Zajtól telik meg a szivem,
Habok suhannak reszketeg,
A gondolat fut s elpihen.
Álom ez, vagy emlékezet,
Hogy meg se kezdtem s végezek?
Emlékezem, emlékezem!
Rám várnak ők a mélybe lenn;
A sír! a sír! emlékezem.
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.
Maupassant, de Guy (1850-1893): Ámor, a madarász
Ha a virág kelyhét kinyitja,
Ámor siet a rétre ki.
Kutat a síkon, a csalitba
És este a kicsiny kalitka
Fogoly madárral van teli.
Veti a hálót, bajt idéz fel,
Hogy szétterül a bűvös est.
Lépvesszőt rak homályos éjjel
És játszi kedvvel, fondor észszel
Rászórja a zabot, kölest.
Sövények rejtekébe bújik,
A csermelyek partján riog,
Harasztra kuszik s félve búj itt
És les mikor jön ki az útig
A rebbenő madárfiók.
Örökzöldből, friss gyöngyvirágból
Van a hálón viráglepel.
Galagonyát fon rája máskor
És hull belé akár a zápor
A pinty, a csiz, sok-sok ezer.
Zöld füzfaágból, rozmarinbul
Hajlit kelepcét olykoron.
És a mező határain tul
Halk csendesen keresni indul
Van-e madár a magokon?
Sietve rebben a madárka,
Ujjongva és kábulva lép,
Ártatlanul néz félve, várva,
Megcsípi a magot az árva,
S már ott ragad lábán a lép.
S Ámor kacagva viszi vissza,
A zsákmányt el nem engedi
A síkokon és a csalitba,
Ha este a kicsiny kalitka
Fogolymadárral van teli.
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.
Maupassant, de Guy (1850-1893): Rettegés
Sokáig olvastam, tudom, ez esten
Éjfélt ütött, egyszerre félni kezdtem,
Már nem tudom, mitől, de féltem iszonyún
Lihegve hallgattam, hogy az éjféli csöndben
Valami borzalom jön a sötét borún...
Valaki csöndesen megáll mögöttem,
Áll nesztelen, meredten, szótalan
S kacag idegesen, fülsértve, fagylalón;
Semmitse hallottam belőle. Borzalom!
Fölém hajolt már, hogy megfogja a hajam,
Éreztem a keze lassan felém int
S én nyomba meghalok, ha ez a kéz megérint!...
Egész közel simult némán tapadva hozzám
S én ültem ott lekötve és merőn,
Nem fordithattam hátra gyenge főm...
Mint madarak, miket szétszórt az orkán
Vijjongva röpdöstek rém-gondolatjaim,
Fagyos verejtéket lopott reám a kín
S hallgattam a kongó, kopár-üres szobán át
Egymásra csattogó fogaim vacogását.
Egyszerre megrecscsent valami a szobámba,
Bősz orditás harsant az éjszakán keresztül,
Minő sosem szakadt még emberi kebelbül
S a földre vágódtam meredten, holtra válva.
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.
Maupassant, de Guy (1850-1893): Számvetés
Alig ismertem férjét, asszonyom;
Csak azt tudom, hogy meg volt áldva hassal,
Mi persze nem haragszunk akkoron,
Ha a szép asszony férje görbe, kancsal.
E sérthetetlen hű tinó ugyan
Nem volt veszélyes sem reám, sem Önre,
Ott állt közöttünk törpén, bárgyuan,
S mi csókolódzhattunk vigan fölötte.
Nem is törődtem véle. Ámde Önt
Ma mily bohó szeszélynek gondja érte,
Beszél eskükről, bánat-könnyet önt,
Emészti önmagát?... S mindezt csak érte?
Mit gondol? Érte lett - azt véli tán -
Ifju, reményvirágos, hű szivével,
Hogy besározza e vad pávián
S ön véle él-hál mégis nappal-éjjel?
Mit? Sirni tud egy percig is ezért?
Megcsalhatunk-e ily vajszívü szörnyet?
Ily testi és ily szellemi herélt
Hitvány fajánál nem jut sohse följebb.
Tekintse, asszonyom, hasadt szemét,
Mint két sunyi lyuk, vaksi s gyantaforma.
A tagja korcs, rövid, kicsinyke még,
S mint óriási hordó ing a gyomra.
Tudom, hogy olykor bajlódik vele...
Ebédre asztalkendőt köt nyakához,
Hogy ingredőjét ne szennyezze be,
Mely máskülönben piszkos és tubákos.
Benn a szalonba? Csendbe félre ül
És meghuzódik egy sötét sarokban.
Máskor meg a tűzhelyhez menekül,
S emészt hortyogva, forrón, jóllakottan.
Nem egy merész szójátékot farag,
Becézi Önt "cicám" "te hű s szoborszép"
És az az egyetlen dicsvágya csak,
Hogy véleményét kérje ki a szomszéd.
Gondos, okos programmja van neki.
Mindenki csak jót tud beszélni rája.
A kis cseléd bokáját csipkedi,
De már fölebb nem... A cseléd utálja.
Elrejti a gyertyát meg a cukort,
Sőt a harisnyáját is megfejelné;
Boldog, ha pár garassal elugort,
Sőt, hogyha tán leül szoknyája mellé.
Ön nélkül él és az Ön oldalán
Ugy érti báját, mint szamár a verset,
Ha titkainkat kikottyantanám,
Tán meghatódna s épp nem lenne nyersebb.
Ez az üres, széllel felfújt muja,
Ijesztgeti szerelmünk, mint a bősz őr.
A fák kopott, rongyos fabábuja,
Mitől fél a madár, de csak először.
Én Önt úgyis keblemre ragadom;
Csak karjainknak kell egygyé fonódni,
Köztünk reked ez unt vén s szabadon
Egy öleléssel nyomjuk őt agyon mi!
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.
Maupassant, de Guy (1850-1893): Különös hóditás
Egy ifju ment a köruton tovább
Sietve és a zajjal nem törődve,
Nem leste a sok lányka mosolyát,
Akik kacagva ringtak el előtte,
Egyszerre egy ruhának parfüme
Legyinti meg... Felnéz... Egy égi, szép nő.
És szó mi szó, a nyaka oly üde;
Termetje karcsu, gömbölyü, igéző.
Követte. Mért? Vajjon kit nem sodort
Vak lázba bája egy kis női lábnak?
Ki nem üzött egy hószinü fodort?
Megyünk - s botor szerelmünk játszva rángat.
Harisnyáján sorsát kereste ő.
Csinos? - De a szegény se hord ma rongyot.
Paraszti vér-e, vagy előkelő?
Firtatta buzgón, hogy bukott-e, boldog?
A nő hallotta, hogy jön és megállt.
Még sohse látott ilyen égi szépet.
Szivébe rontó tüz bús vésze szállt
S remegve, boldogan hozzája lépett,
Hogy a fülén át víjja meg szivét...
Ám nyomba nagy csoport zugott megettük.
Tolongva bámult a szájtáti nép
A hölgyét hiába leste-várta - eltünt.
Először is dühöngött bosszusan,
Kereste nyugtalan epedve, vágyva
S nem várva meg, mig az est lesuhan
Hazafutott s korán bebujt az ágyba.
Azt véled e fiu naiv s kopott;
De mit csinálna, ha álmot se szőne
S nem édes-e, mig künn a szél zokog,
Gondolni a tűznél egy égi nőre?
E röpke perc tüzelte s nyolc napig
Kerengve szállt az álmok lepketánca,
Remegve dobbant a bús, árva szív
S édes hazugság ringatgatta játszva.
Csak álmodott merengve egyedül,
Épitgetett ezernyi büszke légvárt,
Hisz a sziv a csaláshoz menekül,
Ha forr a vér s nem jő a nő, a régvárt.
És sorba vette az országokat,
Hellaszba szállott képzeletbe véle
S mint régimódi balladalovag
Mellette állott mindig a veszélybe,
Olykor a mélységnél, a hegy alatt
Folyt a vidám, szelid, szerelmi kettős
S ha végre intett a szent pillanat,
Csókot lopott, kapott a szeretett hős.
Egymáshoz nyomták égő arcukat
A postakocsin, ő s az álmodó lány
S száguldtak - édes volt a hangulat -
A hold ezüstösen fürdött a tócsán.
Egyszer merengő várurnő gyanánt
Jelent meg a gót balkonon a nője,
Máskor zavarva a riadt magányt,
Agárcsapattal vágtatott előre.
Apródja volt s követte mindenütt,
A hölgy a vén báróhoz hűtelen lett.
Szerette és úrnőjével együtt
A nagy, süket erdők ölén merengett.
Igy álmodott könyezve, réveteg,
Barátjait se türte már körülte.
Számüzve élt, de ahogy este lett
A fák alá egy korhadt padra ült le.
***
Egy reggel, amint ágyán elnyulott
Kényelmesen ásitva - kelt a hajnal -
Barátai, vidám kirándulók,
Berontanak zajongva, vig kacajjal.
A rétre készültek mindannyian,
Csónakra kapni, bújni a mezőket,
Pezsgőzni a rét zöld füvén vigan
S a nyárspolgárokat heccelni főleg.
Az ifju csak játszotta a komort,
Azt mondta nincs inyére ilyen ünnep,
De hogy tovább ment a zajos csoport,
Merengve nézte, amint messze tüntek.
S vágyott a partra... A szabadba kint
A mormoló víz csillogtatja sodrát,
Tovább suhannak ott bús álmaink,
Mint a vizek mélységein a holt ág.
S van-e hatalmasabb és nagyszerűbb,
Mint futni részeg, céltalan futással,
Beszivni a friss, harmatos derűt,
Míg az acélos hegylég zúgva szárnyal?
A kis patak meg mormol édesen,
Elcsítul a bú a galyak dalától,
Lelkünk lebeg, kinyil a végtelen,
A gondolat száll imbolyogva, távol...
Nyomban fel is kel, hívja inasát,
Eszik, ruháját perc alatt felölti,
Vonatra ül, Marlyba vágtat át,
S az állomáson várta már a többi.
***
Az éj könyétől csillogott a rét;
Könnyű ezüst köd szálldogált körötte;
Madár dalolt; s a vízen szanaszét
Szikrát dobált a napfény tündökölve.
A nedv pezseg, a fáknak lombja zöld,
Zúg a nagy élet az őskedv zajátul,
Az ébredő fényben dalol a föld,
A test s a lélek boldogan kitágul.
Igaz, kitünő volt a reggeli,
S talán a bor is kissé elkapatta,
De szíve vad örömmel volt teli,
Mikor a gyors hab-ár táncolt alatta.
Lassan megindult a kicsiny ladik;
A nádba suttogott a könnyü szellő,
Bámulta a viz tiszta fodrait
És lelke könnyü lett, vidor, merengő.
Aztán eveztek; a lapát zaját
Kemény ütembe törte meg az ének
S a dalra csappanó serény lapát
Kavarta a tajtékos, tiszta mélyet.
Már az ebédre készülődtek ott,
Mikor sietve jött sok fürge csolnak.
Egy féktelen kacaj riadt legott...
És ez szíven találta álmodónkat.
Ő volt, a szép imádott! Énekelt,
Kacsója forgatgatta lenn a kormányt.
Az ifju elsápadt, a szíve vert,
Mig a habok gyorsan továbbsodorták.
***
Ebéd alatt is búsult szótlanul!
Egy nyári korcsma terraszára mentek,
Zöld hárs vetett árnyat susogva túl
S szőllők szegélyezték a kicsi kertet.
Jött azután a többi evezős;
Zajongva vertek harsogó, szilaj zajt.
S a vig fiuk - megannyi büszke hős -
Pehely gyanánt emelgették az asztalt.
A lány velök volt, itta a likőrt.
Ő nézte, az meg csak kacagta lustán,
Kacsintgatott s hogy nem mozdult, kitört:
"Valóban szentnek tartasz kis butuskám?"
A nőhöz ült most s majd elállt szava;
De már utóbb mosolygott balga álmán,
Mert látta nem hűs arisztokrata,
Ellenkezőleg, könnyed és vidám lány.
A villájáról etegette őt
"Egyél patkányom, kis cicám, bolondom"
Együtt távoztak, hogy az este jött
És nem aludt hősünk az éjjel otthon...
***
Igaz gyöngyöt várt a fiú, való,
S hamist talált, de szól a régi példa:
"A percnek élj" és nem hazug a szó -
A túzok elszáll s oly jó egy veréb ma.
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.
Maupassant, de Guy (1850-1893): Vágyak
Sok azt szeretné, hogyha szárnya lenne
S rikoltva tudna szállni, szállni fenn,
Megkapná a fecskét a végtelenbe
S elveszne az ég szürke mélyiben.
Nőkebleket roncsol vadul megannyi,
Rázárva karját, mint egy vaslovag;
A vágya hirtelen orron ragadni
Egy mozdulattal a riadt lovat.
Én mást imádok: a test szűzi húsát,
Az istenek bájára szomjazom,
Hogy testem, ez a lángzó, büszke túlság
Hóditson égve sok-sok századon.
Szeretném, hogy mindenki értem égjen,
Ma ezt ölelni, holnap ujra azt,
Leányt szakitni, künn a messze réten,
Ahogy tépjük a gyümölcsöt, tavaszt.
A lágy gyümölcsnek íze annyiféle,
Oly sokszerű illatlehellete,
Kezem bolyongva száll a lány fejére,
Most tűzpiros haj, máskor fekete.
Legkedvesebb az utcai találka,
A tűz, mint egy szem a husunkba lop,
A tűnő hódításnak röpke árnya,
A habkönnyű álom, a lopva-csók.
Barnával ébredjetek, ha jő a hajnal,
Vaskarja fojtson, vad legyen s pogány,
De este szőke szóljon halk szavakkal
S a hold ezüstje égjen homlokán,
Majd könnyedén, nem sírva és gyülölve
Váljunk s keressünk uj szivet hamar.
- Csak próbaképp harapjunk a gyümölcsbe,
A bensejük izetlen és fanyar.
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.
Maupassant, de Guy (1850-1893): A fal
Mind nyitva volt az ablak. A szalon
Tüzes szemekkel izzott, mintha égne;
S táncolt a fény a réten, lombfalon.
A park felelt alant a lágy zenére
S zsongott morajlón a sötétbe távol
A zöld levél s a széna illatától
Langy volt az éj, mint a meleg lehellet,
Megsímogatta a sok női mellet
S a hús szagával elkeverte itt
A lanka és rét lanyha gőzeit,
Majd szétzilálta a lágy gyertyafényt.
Virág-, mező- s haj-illatot szivék föl
Csak néha, - az éj kósza árnyaként -
Jött egy fagyos szél a tűzhímes égről
És csillagillatot hozott nekünk le.
Hallgattak a nők ernyedetten ülve
És nézte harmatos, sötét szemük hőn,
Mint duzzadoz vitorlaként a függöny.
S meglepte őket is egy édes álom:
Utazni fönn a csillagóceánon,
Lágy gyengeség, heves szerelmi kényszer,
Szeretni hévvel és beszélni mézzel,
Felfedni álmuk, mit szivök takar.
Dalos, szagos zenét játszott a kar;
Az éj zenés volt, dallamos s fuvalmas,
Távolba bőgve várt a szomju szarvas.
De a vidám nők nyomba megijedtek;
Némult a kar, elhaltak a viták;
Mert egy sötét erdő fenyőin át
Kikandikált - a sik egy dombja mellett -
Az óriási hold-gömb, vérben úszván.
Ment, gömbölyüen mászott a tetőre.
Magányosan bolygott az égi pusztán,
Mint egy fehér arc, mely kering előre.
Szétszéledtünk mind az utak körén
S miként az alvó viz, a lágy fövény
A holdsugárt szeliden visszaverte.
Szerelmi álom szállt az emberekre,
Parázsosan tüzeltek a szemek.
Sétáltak a nők, lelkünk kéjbe bágyadt:
Talán a holdsugár igézte meg!
A szél lehellte a bünt és a vágyat.
Bolyongva járkáltam szilaj örömben,
Hogy egy hegyes kacaj riadt mögöttem.
Ő volt: csodás makacs szerelmesem,
Akit imádtam s jaj! egy percre sem
Hajolt viharzó férfi-hajlamomra
"Karját! S tegyünk sétát a parkba" - mondta.
Vig és bolondos volt, a tréfa folyt,
Azt mondta özvegybútol fogy a hold.
"Hosszú az út" szólt "s majdnem elfeledtem
Cipőm finom és uj a toilette-em.
Megyek haza!" Megfogtam erre karját,
De ő rohant, akár a szélvihar;
S szoknyái, ingó-lengő fodrival,
A szunnyadó éjt zúgva felkavarták.
Megállt lihegve; mentünk csendbe, némán,
Oly elhagyott volt már a hosszu sétány.
Hangok susogtak a nagy éjbe halkan;
S az árnyba rezgő sejtelmes bokorból
Csók-cuppanás, sóhaj hangzott ki olykor,
Ő felsivított elhaló kacajban!
Rémült szökés, futás vert zajt a csendben;
Magára hagyva pár megcsalt ügyetlen
Káromkodott szívinditó panaszszal.
Közel a fán dalolt a csalogány;
Rigó felelt rá a fák távolán.
Egyszerre feltünt egy fehér, magas fal.
Fehéren állt, mint a mesék fala,
Visszfénye kábitó s kemény vala
És titkos útunk a távolba leste.
"A fény szerelmeseknek üdvös este"
Szólott. "Az éj sötét akár az ében,
Üljünk le a sugárzó fal tövében."
Leült s nevette, hogy mint mormog ajkam
Még a hold is mosolygott csendbe rajtam!
S valóban azt hittem, szövetkezett ő
A holddal és hogy csúfol mindakettő!
Ültünk a fal vakitó fénye mellett;
S nem mertem emlegetni a szerelmet,
De megfogtam kezét lihegve, fulva.
Egy könnyü ívbe görbedt gúnyos ajka
S szaladt, mint a vadász, nyomába csalva.
Ruhája eltünt a sötétes útba,
Csak néha villant meg kétes fehérje.
A hold halottsárgán sütött feléje
S hogy néztük ezt a tejszinfényü holdat,
Szivünk a párafényben összeolvadt.
Némán, nyugodtan ment az égre feljebb
S testünk vonagló bágyadásba ernyedt.
Arcába néztem s vérem habja lázadt.
Görnyedt tagomban éreztem, mi forr,
Az a maró kín, a mi győz, mikor
Forralja bennünk nő a kéjt, a lázat!
Hogy álmodunk s ránk száll az éji csend
És halljuk a halk, biztató "igen"-t,
És az imádott szoknyáit emeljük,
A mig karunkban ég a test, a petyhüdt;
Oly kéj, mit a való s nő lopva ad,
Ha jő a boldog, gyenge pillanat.
Gégém tüzelt; jeges, tüzes roham
Szállt rajtam át és csattogott fogam.
Rabszolga-düh dult lázadó eremben,
Hogy ezt a nőt a földre leteperjem,
Őt, aki csak kacag magába, büszkén
Felgyujtani vágytam szivemnek üszkén.
Élcelt, vidám volt, nem gondolt vele;
Finom ezüst gőz volt lehellete.
Mohón felittam. - Döngött, vert szivem;
Szédültem. - Megragadva sebtiben
Ledobtam. Ő felkelt. Legázolám
S taposva csókoltam bősz őrülettel,
Haján, a nedves száján s homlokán.
A nagy, vidám holdgömb pompázva ment fel.
Birkóztam és átfogtam már a lányt
De ellökött küzködve, visszanyomva
Kitört viaskodásunk ujra, nyomba,
S ott állt a fal feszült vászon gyanánt,
Mert, - hirtelen megfordultunk riadva
S egy furcsa-érdekes látványt találtunk:
Rárajzolódott a mészfényü falra
Viaskodó és óriási árnyunk.
Amint közelgtek, távolodtak ott
Játszván kacagtató bohózatot,
Az egyik ugy ágált, akár a drótbáb
S mindketten Ámor művét torzitották;
És összegombolyodtak furcsa kecsbe',
Biccent fejük és ugy tett, mint a kecske,
Aztán kinyilt a két derék meredten,
Oszlop gyanánt feküdtek mind a ketten.
Majd megjelent haraggal lökdösődve
Négy fekete ingó gigászi kar
S a gyengédség groteszk mozgásival
Elhaltak egy hő, ájuló gyönyörbe.
Vig volt a falkép e helyzethöz itt. -
Ő csak mosolygott. - És hogy' küzködik,
Hogy' tolja el a szomjas ajkakat,
Aki mosolyg? Ily gyenge perc alatt
Nyerhet magának szívet a szerelmes!
A csalogány dalolt a fán. A hold
A falra nézett, mint aki keres, les, -
De ott csupán egy testnek árnya volt.
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.
Maupassant, de Guy (1850-1893): Szerelmi posta
A TUILERIÁK KERTJÉBEN.
Jőjj, kis fiu... Anyád, lelkemnek üdve,
Hogy nézze a játékod, e padra ül le.
Sápadt. Csodás fürtselyme fénymezőkül
A csillagokig fellobogva szőkül.
Jőjj s rózsaajkad engedd szívni hosszan,
Nyújtsd kék szemed, göndör, habos hajad,
Hogy csókjaim fejedre záporozzam;
Majd hogyha Hozzá mégysz te hallgatag
S éjjel nyakát karoddal átfogod
S csókolja a hajad s a homlokod:
Ajkát az ajkaid sebesre süssék!
És fogja el lágy s vad szerelmi szükség
S sikoltsa borzadozva és hebegve
Látván, mi nagy tiprott szivem szerelme,
Mig az én csókom adja néki ajkad:
- "Fiam, fiam, mit érzek én ma rajtad?"
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.
Maupassant, de Guy (1850-1893): A szerelem halottai
I.
Égőn parázslott a nekipirult nap;
Álmos kacsák aludtak az iszapban,
Dohogva izzott a lég, mint a katlan
S a sok lesült fa majdnem lángra gyulladt.
Egy ócska csónak oldalán feküdtem,
A nők az ingüket mosták körültem.
Szennyes viz, szines szappanhab futott,
És csillogott sokáig nyomuk ott.
Már szundikálni kezdtem csendben én,
Hogy a szikár melegbe, déli fényben
Egy ringó léptü lányka jött elébem,
Nagy ingcsomóval imbolygó fején
S két kicsi karja támogatta terhét.
Széles csipők, karcsu darázs-derék,
Akár a márvány-Vénusz, oly derék.
S csak a csipője ringott lágyan, egykép.
Követtem őt, a szük bürűre hágtam,
Bement a házba, ott voltam nyomában.
Helyére állt. Terhét könnyen belökte
Lágy mozdulattal egy vizes csöbörbe.
Oly egyszerü s szabad volt rajta minden;
Feszes szoknyáján és a vékony ingen,
Ahogy mozgatta karjait, csipőjét,
Mint halovány árny, szépen átszürődék
A gömbölyü két comb, a rózsa-emlő.
Mosott serényen; majd, hogy elpihent ő,
Kitárta karját s kéjes teste lenn
Kinyult rugalmasan és édesen...
Deszkát recsegtetett a lángoló nap,
Sóhajtva szétnyilott a szomju csónak.
A nők lihegtek; ingöknek szövetjét
Kiverte lassan a könnyű verejték.
Mellén a láz vér-foltja megjelent,
Reám tekintett biztatgatva, tűzzel,
Ledobta ingét s a két gömbölyű mell
- A kettős bimbó megmeredve fent -
Keményen és szilárdul kibukott.
S hogy röpködött az ingen a sulyok,
Két melle vérpiros rózsája éledt
Szító tüzén a vészes szenvedélynek.
A sóhaja meg vad volt és mohó,
S ugy fujt reám, mint perzselő kohó.
Minden csapása ráhullt a szivemre!
Sulykolta ingét, gunyosan nevetve;
Pár harmatcsöpp rezgett a tiszta mellen
Vad csókra híva - én felé szökeltem.
Megszánt, mert látta lázba reszketek
S ő szólitott meg nyomban engemet.
Beszélt, de nem hallottam mégse hangját,
Viharba halt el, néztem őt merően,
Elveszve a nyitott ruhaerdőkben
Sejtettem a többit s kinzott a vad láng.
Aztán, hogy elment azt susogta nékem;
Hogy este jőjjek el, kinn vár a réten.
Eltünt s azt hittem vissza sohse jön;
Elszállt akár a harmat a mezőn!
De boldog voltam, mert szivembe mámor
Dalolt derűs, részeg, piros szavakkal
S nem féltem a sötétlő éjszakától,
Mert énnekem akkor derült a hajnal.
II.
Ő várt reám, ő volt először ottan.
Hozzáfutottam nyomba térdre rogytam,
Megsimogattam termetét puhán,
De ő elillant sírva, reszketőn
A holdsugárba csillogó mezőn
S nyomába akkor érhettem csupán,
Hogy megbotolt kis lába a csalitban.
Ekkor átfogtam gömbölyű csipőit,
S a lombos, árnyas, hűs tópartra hívtam.
Sápadtan nézett a szemembe ő itt,
Ki még előbb kihivó volt s merő
S vérembe zajgott a tüzes erő
S szított e lányos, könnyes izgalom.
Beszéljetek, mi az a tűz vajon,
Mely a szerelmek percén néha megkap?
A hold erősen égett, mint a telt nap,
Lengett a nád, a békák éneke
Már messziről hallatszott, brekeke.
Dalolni kezdett a fürjecske szinte,
Mintegy a kardal kezdetére intve
S felkelt reá a fákon a madár-had
Távol szerelmet vitt a táj fuvalma
Forró lehelletet, csókot fuvalva
S ez lassu borzadással végigáradt
Belőle tűzvészes vágy magja kelt föl,
Párzási kedv szállt a meleg szelekből
S gondoltam: "Itt e tágas, lanyha földön
E nyári éjjelen gyengéd fonállal
Hány állatot s embert ölel ma által
Ugyanez a szorongó, édes ösztön"
S magamnak vágytam mind e kéjeket.
Csókoltam ujját és ő reszketett.
Lavendula-szag érezett kezén,
Ingét demutka-illat lepte el,
Melléről mandola-szag szállt felém,
Mint a borostyán, vagy a kecske-tej,
Mit úgy a tőgyről isznak a hegyekbe -
Megleltem ajkát; küzködött remegve.
De hosszú volt csókom, egy végtelenség
Kővé meresztve testemet s a testét.
Fetrengve hörgött és tüzet lehelt;
A gyengeségtől kőkemény kebelt
Sirás emelte, arca csupa láng volt,
Félig reám nyitott szeme parázsolt
És összeforrtak az érzékek, ajkak.
Aztán a róna pusztaságiból
Rémülve rebbent egy vad kéj-sikoly,
Hogy az alvó madárkák felriadtak.
Egyszerre elnémult a fürj, a béka;
Leszállt az óriási lomha csend
Egy eb ugatott a tanyákba bent
Gyászos panaszszal felvakkantva néha.
Hogy jött a reg, eltünt mint a kisértet.
Bolyongtam a mezőn őt híva folyton
Testének édes illata kisértett,
Szivembe volt nézése, ez a horgony.
S vittük a hús békóit hallgatag,
Mint két egymáshoz láncolt gályarab.
III.
Öt hónapig öleltem minden éjjel
E lusta kéjes lányt remegve, vágyón
Nem lankadó, viharzó szenvedélylyel
Künn a mezőkön, a zöld nászi ágyon.
S hajnalban, bár mart még az éji emlék
S testünk a csók tüzétől elalélt,
Mihelyt a sok madárka dalra kélt,
Sirtunk, hogy a sötét éj nem közelg még,
A felkelő napot feledve, máskor
Karomba volt még hajnal pirkadáskor
S a fényes útakon mentünk merengve
A kéz a kézbe és a szem szembe
Fény lobogott ki a sövényeken már,
Biborlott a fatörzs, akár a sebszáj,
Fejem paskolta a nap ifju lángja
S nem látva, hogy sugár gyul a mezőn,
Azt hittem e sok fény belőle jön...
Majd mosni ment sietve a leányka
És ekkor is reája vágyakoztam.
Egy vágyam volt csak nézni, nézni hosszan...
És mozdulatlanul, lihegve néztem
Őrült szerelmem börtönébe zárva,
Lágy teste volt szememnek láthatára
S övén összpontosult összes reményem.
Majd odaálltam és mosolyogva vártunk,
Hogy ne figyeljenek reánk a nők,
Reá hajoltam, megragadtam őt
És csókba sistergett egygyé a szájunk...
Sokszor ha távozott, ujjával intett
És felkerestük szőlős völgyeinket,
S tanyát ütöttünk a bokor körül.
És néztük a párzást: négy röpke szárnynyal
Itt két szerelmes, részeg lepke szárnyal,
Amott két egybeforrt rovar röpül.
A lány felvette s megcsókolta őket
Nagykomolyan. Gyakran fejünkre szállt már
Egy csőrével szeretkező madárpár.
Nem féltek. Ők is csak szeretni jöttek.
S hogy a találkát vártam künn a parton
Részeg fejemre ráhüsült az alkony
S néztem, hogy a nyárfák alól jön-e,
Ég-e szemén a vágyak gyönyöre
S mint söpri a holdfényes, zöld ködöt
Szoknyája az elalvó fák között:
A bibliai nagy lányt láttam ottan,
Aki az éjbe csendben andalog,
Mig buja, hófehér testét nyugodtan
Kisérik a sugáros angyalok.
IV.
Üres volt a mosóház s néptelen,
Előtte szunnyadt gazdánk csöndesen.
Füstölt a föld, mint a fáradt ökör,
Mit a tüzes nap ostora gyötör;
De a szivem, éreztem, jobban ég.
Részeg kacaj csendült s dal-foszladék
És dünnyögött a légbe valami.
Aztán nagynéha hullt egy lomha csepp még
A csónakról, mint gyöngyöző verejték...
Véres parázsként égtek ajkai
Falánk csók szikrázott a pici szájból,
Mint a parázsból a tűzszikra-zápor
És dúlt a csók, mig nem rogyott le térdünk.
És semmi zaj se kelt, csupán a sáska
Zizegte napfényes dalát minékünk,
Mint tűz az avaros, holt-kérgü sásba.
És néztük egymást mozdulatlanul.
A kéj fehér arcunkat összedulta,
Árnyas szemünk lázgyűrüs volt alul.
Ó a halált öleltük enmagunkba
És életünk folyt szét a kéjbe, csókba!
Elhagytuk egymást, bátran elszakadtunk
Esküdve többé nem csókoljuk ajkunk.
Ám, hogy közelgett a találkaóra,
Vad vágy üzött, hogy menjek el magam
A fák alá álmodni zajtalan
Elküldve lelkemet a messze multba,
Heverni a gyöp kéjes pamlagán,
S hogy a tópartra értem ittasulva
Már ottan állt és várt reám a lány.
Ezóta őrült láz beteg szerelmünk,
Mely marja húsunk és roncsol mibennünk,
Jön a halál s mi mégis vad gyönyörbe
Keverjük lázadó vérünket össze
Mi nem félünk, ahogy a rettegő fél,
Szemünkbe nem gyúl sanda rémület;
Mi egymásért halunk meg; s a jövőér
Kapunk szerelmet, édes csók-tüzet.
Némák vagyunk. A szó olyan tünő.
Mi ugy beszélünk, mint a gím s ünő.
Lágy bőre vágyakat csikland belém,
Mitől csipős új kéjre kelek én;
S ha szomjas ajkam, az ajkát iszom!
Elhágy a vágy is már s vergődve vérzem
A csók-csatán, a bősz szeretkezésben.
A fű megpörzsölődött a sikon,
Ahol feküdtünk s ott marad örökre
A puszta földön testünk lanyha gödre.
Egy reggel a parton, a fák alatt
Majd megtalálnak holtra válva kint.
Egy vén csónakba tesznek hallgatag,
De akkor is ölelnek karjaink
És eltemetnek a gaz és fü közt,
Mint a temető szélin a bünöst.
De hogyha vannak árnyak s visszajárnak
Még eljövünk csendjén az éjszakáknak;
A vén paraszt majd bámul, összereszket
És nézi, egymást mint öleljük által.
Ránk ismer ő s szól hányva a keresztet:
"Jön a halott fiú a holt leánynyal!"
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.
Maupassant, de Guy (1850-1893): A lángoló nap alatt
Junius volt. Tüzes, lángfényes ünnep.
Lármázva harsogott a kandi nép.
Ujjongtam én is, nem tudom miért
S agyam zavart lármától részegült meg,
Felkorbácsolta a nap véremet,
Velőmbe tüz gyult perzselő sugárán,
Szivembe ősvágy habja pezsegett,
Mitől Édent veszitett egykor Ádám.
Egy nő közelgett és reám tekintett.
Babonás fény volt e parázstekintet
S rablelkem itta a sötét tüzet;
És elfogott valami őrület,
Hogy rávetem magam szerelmesen,
Szivom az ajkát s a karomba zárom.
Vér-felleg ülte meg borult szemem
S nem tudtam e vad csók: való-e álom?
Legyűrtem őt ölelve és tiporva,
Majd felragadtam hirtelen karomba,
Elrugtam a földet, tovább suhantunk,
Szálltunk a szikrás, égő tüzkörökben
S hogy összeforrt a testünk és az ajkunk
A nap piros tüz-kráterébe törtem
Öleltem őt s némán meredve rám
Görcsös karomba meghalt a leány…
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.
Maupassant, de Guy (1850-1893): A paraszt Vénusz
Mu
Az örök istenek!.... Élnek ma is még,
Mint egykor az antik Itáliába,
De nem térdelnek már elébük ismét,
Meghalnak s a tömeg feled, - hiába.
Születnek még, hatalmuk felbuzog
S győznek, habár a népbe hit se pezsdül,
Még héroszok lelkeznek Herkulestül
És jönnek a vén földre Vénuszok.
I.
Egy nyári, fullasztó napon a parton
Jött egy halász - a hátán nagy kosár -
És ott, hol a tenger lágy hab-vonalt von,
Hallotta, hogy valaki sírdogál.
Egy kis leány volt szűzi pőreségben
A keserű hullámon ringatózva;
Sirt, sirt s alighogy megszülhette éppen
A tenger s a fövénynek tiszta csókja.
Majd megtörölte, a kosárba tette,
Hálóba dugta és örült felette;
És ingó hátán, mint ladikba, csínján
Elszenderült szeliden a kicsiny lány.
Ment s már csupán árnypontja reszketett,
Fölé feszült az égbolt tűzben égve;
S egymásba forrt a parton könnyű lépte,
Mint olvasón a szoros gyöngyszemek.
Szerette a lánykát mindenki ottan;
S bezzeg fürödtek ölelésbe csókban
Az élettől rózsálló tagjai,
Gödrös haskója, apró, pőre karja.
És a kezét vigan nyujtotta ki
Vak örömében szüntelen kacagva.
Hogy járni kezd már a kapuk alatt,
Csak rakja apró lábait s halad, fut,
Mig teste rezgett imbolyogva rajtuk
S hivták a nők és mind elészaladt.
Majd rongyán, amit ráhányt a szegény sor,
A lába felvillant bukfencezéskor,
Itt az ajkáig érő fűbe csap szét,
A nagy sikon bohó lepkéket űz
S csókéhes arca színes, büszke tűz,
Mint a virág, mit ellep a rovarnép.
S mikor elébe nagy fiúk vetődtek
Künn a mezőn, fejétől a bokáig
Csókolták esztelen s olyan sokáig,
Akárcsak a nagy, húsos vállu nőket.
Vén térdein hintázta őt az agg,
Sovány kezükbe reszketett csipője,
A régi mult emléke szállt belőle
S haján remegett a hervadt ajak.
Aztán, mikor az útakon bolyongott,
Nyomába vont egy nagy fiú-csoportot,
Melynek nem izlett már az oskola.
Kicsinye, nagyja ugrik hogyha int
S reggeltől estig - ő sem ostoba -
Szerelmeseit csábitgatta mind,
Ők meg hizelgtek néki; éjjelenként
Sok harcias rablókalandra ment szét,
Gyümölcsöket oroz ez, falra mászik,
Doronggal, ebbel, őrrel küzd a másik,
Ez sárga-rigót, fürjet, réti tücsköt
Fogott neki és hadonászva küzdött
A zöld pagonyban az ág tetején.
A többi véle a csermelyre mén.
S ő szedte vidoran a fürge rákot,
Hálót feszitve pőre lábbal állott,
S nézték, hogyan remeg a viz-fodorba
Lágy, gyenge lábikrája elmosódva.
S hogy visszatértek este a síkokról
A nagy mezőbe meg-megálltak olykor,
Köréje gyültek s reszketeg ölelték,
Tépték a csókját és ették a lelkét;
S ő komolyan, büszkén - nem félve-sirva
Nyújtotta ajkát égő csókjaikra.
II.
Nőtt, szépült s mindenkit hóditva vonzott,
Testéből áradt az érettgyümölcs-szag.
Rőt fürtje szőkült. A tüzes, vörös nap
Díszül hintett reája barna bronzot.
S a gyenge szeplő is illett neki
Bezárt derékján gerjedt keblei
Dagadva forrtak vad szerelmi tűzbe.
Ruhája mintegy öntve volt reája,
S termetje bájos volt és karcsu, büszke.
Gyöngysor-fogát mutatta rózsaszája;
S szemén mosolygott egy mély, tiszta kék fény.
Halálosan szerették a vidékén,
És messziről futottak már elébe.
Kacagva jött, érezve vágyukat,
Majd csendbe ment s szoknyáinak szelére
Átjárta őket egy vad tűz-fuvat.
Versenyre szólitott gőgös kegye;
S oly egyszerü, igaz a mozdulatja,
Mindig nemesség, báj ragyog alatta,
Bár köznapi munkáit is tegye.
És azt beszélték róla, hogy övé mind,
Kit bársonyujja, egyszer is, megérint.
Télen, hogy a fagy minden házat átjár
S fázunk a vastag paplanok alatt
S hó torlaszolja el az útakat,
Árny-foltok ingtak éjjel ablakánál,
Oldalgott a sápadt sikon a sok
Váró kamasz, akár a farkasok.
S világos nyárba, hogy megért a búza,
Barnult kaszás gyült nagy csoportba lent,
Szél verte a virágos, tiszta lent
S hullámozott, morajlott zengve-zúgva,
A szárakat kévébe ő kötötte.
A sárga ég tüzelt vadul fölötte
S forrt a sikon a gyilkoló meleg,
Szótlan lihegtek a bús emberek.
Széles kaszájuk a vetésbe vágott
S bezengte a nagy, tikkadt pusztaságot,
Piros szoknyába volt, dagadt a melle,
S nagy ingiben nem égett e gyereknyak,
Habár a nap kohó-tüzét lehellte
S a földön a fű, a virág lehervadt.
Fürgén szökelt a rét finom mezén át
És vitte vállán a búzát, a szénát,
A férfiak tolongtak, hogyha látták.
A testüket a vágy égette, szúrta
És szomjasan szürcsölgették magukba
Tagjának édes, részeg illatárját,
E rózsatest szerelmes illatát!
S hogy egyszer véget ért az aratás-nap,
Arany biborba hullt a Nap alább,
Egyik arató néki ment a másnak
S mint két nagy árnyék, a bús szürkületben
Véres kaszákkal vivtak érte ketten.
Leszállt az árny a síkra szemfedőkép.
Friss harmatot izzadt ki a mezőség.
Az alkony is kihamvadt s csak kelet
Égette lámpását a táj felett.
Elhalt a távol, kúsza lárma végkép:
A nyáj-kolomp meg az eb-kaffogás,
Csend szállt a földre, altató, csodás,
S fénylett a csillagoktól a sötétség.
Aztán az erdei ösvényre ment ő,
S bolondosan fut itt, ujjongva táncol,
Heves, tüzes tömjént bocsát az erdő,
Az úti fákra feltekint nehányszor
A tűz-poros ég szikráin merengve.
Fölötte leng az ég kék, szűzi csendje,
Halk, lágy gyönyör, az éj cirógatása,
A langyos árnyék, a finom, buja,
Mely a szivet árnyas szövetbe ássa,
S elfogja a magány zavart buja. -
De szárnyzaj kel, szökés, majd nyomban új hang,
Halk és süket nesz, amint bágyatag
Szökik a moh zöld bársonyán a vad
És a bozótban a nesz félve surrant.
Csapkodta szárnyát a sötét madárraj.
Leült s a testén átszállt bűvös árral
Tetőtől-talpig egy csodás merevség,
Hogy tépje le ruháját s ifju testét
Fürdesse meg az illatos fű-árba
S a légbe szálló csókot várta, várta.
Olykor remegve meg-megborzadott,
Bőrén, velőjén a tűz gyújtva forrott
S a bokrokon tűz-szárnyu rovarok
Ragyogtak, mint tüzes csillag-csoportok.
De nyomban egy test csap rá, félve szétnéz,
Két tűz-ajak tapadt rá az övére
S az ágyszerű gyepen bomolt övére
Forr görcsösen, bőszen szorítva két kéz.
Majd egy más férfi jött, reárivallt
S levágta a győzőt, mint egy bivalyt.
Másik reátérdelt s úgy fogta át
Szorítva hörgő, sípoló nyakát.
Ingott ez, arcát a dühös ököl
Véresre verte. - A sötét sűrűből
A férfiak nyüzsgő csapatja tünt föl. -
S mig a tusára éji árny ömöl,
Küzdöttek égő tűzbe, mint a him
Hogy bőg a gím magányos sikjain.
Bősz düh üvöltött, harci lárma hörgött,
Roppant az ín, vér bugyogott a mellből,
Nagy vasdorongként vertek szét az öklök.
Ő ülve nézte ezt egy vén fa mellől,
Nagy büszkeség szállt szemgolyóiból
És leste onnan, hogy ki győz s mikor.
S aztán felérohant a legerősebb,
Az arca csupa vér volt és merő seb;
S a vén fa árnyán a gyepágyba háltak,
Szeretve egymást, mint két nagy vadállat!
III.
Hogy a faluban néha nagy tűz üt ki,
A szikra-magból látjuk szétterülni
S távolban is leszáll tűz-színü fátyla;
Lobog a szomszéd ház, mint szörnyü fáklya
S lángol az ég. - A férfiak szivét,
Testét ilyen őrült tűz marta föl,
Egyikről másra terjedt - s lángja öl -
Majdnemhogy égett az egész vidék.
Az erdei uton, a szirtölön,
Hová úgy hivta a tilos öröm,
Még nyoma is oly szép, oly gyenge s női,
Ha ketten voltak, - kűzdtek szeretői.
S ő engedett nekik, sosem szabódott,
Neki a kéj nem volt gyönyör, de munka,
Nem is örült szegény, de meg nem unta
S végzet gyanánt fogadta el a csókot.
S aki csókolta szájával, szemével
Lágy teste rejtek-ösvénykéit éjjel,
Szakítva a mámor örök gyümölcsét:
Az ágyékába nyíló buja fönség
Szivébe nyilalt s meghódolt remegve.
S rázó-hidegként rázta a szerelme,
Vérszomjasan, szünetlenül kutatta
S őrült, tüzes szókat nyögött az ajka.
IV.
Az állatok is égtek érte titkon.
S csókolta őket lányos szerelemmel;
Mellette mind vidor tűzben szökelt fel.
Hozzálapultak, hogy rajtuk simitson;
Követték a kutyák, nyalták a lábát;
Virgonc csikók nyerítettek, ha látták,
Bivaly örült, minthogyha jött üsző,
Kakas csapkodta szárnyát vér-üző
Cselére s a bakok meg szarv-csatára
Keltek s tusáztak faun-lábakra állva.
Zúgó darázsraj, sárga méhike
Szelideden szállt rózsás bőrire.
Neki dalolt a fákon a madárhad
S gyakran madárszárny csattogott megette,
Midőn a szárnyast keblein etette.
Szerelmesek lettek belé a nyájak
És a komoly, bús, görbeszarvu kos
Nem hallja pásztorát, nyomán futos
S követték a juhok, bégetve halkan,
Friss lépteit iparkodó csapatban.
V.
És csendes este elszökött gyakorta
S fürödni ment a hűs tenger-habokba.
Sütött a hold, szólt a lágyhangu ár.
Futott; a szőke, végtelen fövényen
A messzeségbe, nem volt semmi lény sem,
Árnyát ingatta csak a holdsugár.
Csomóba rakta ruháit s leszökve,
Ezüst lábát locsolva meztelen ment.
Sápadtan ingtak a habok előtte
S kitárva karját a dagályba lebbent.
Csillogva, boldogan kikelt az árból
És lefeküdt a földre, a fövény
Majd eltemette testét lágy ölén
S hogy ment, a nyoma, ez a lebke fátyol,
Még ott maradt a homok gyenge tükrén,
Mint egy nagy bronzszobornak lenyomatja,
Mely partra hullt s nyomát a földbe' hagyta.
S az ég e Szépség-szobrot nézte tündén
Arany szemével. - Majd egy víg habocska
Elérte és a lágy gödört lemosta!
VI.
Ő volt ama örök, tökéletes lény,
Ki újra visszahozta azt a fajt,
Mely feltünik az idők végtelenjén,
Királyi bájjal hódolatra hajt
S szent titka mindig andalítva hat rád.
Szerették, mint Phrynét és Cleopatrát;
S pazar szerelmét lányos, tiszta szíve
Ontotta bőven mindent felderítve.
Csak egy embert gyülölt, egy vén, hamis
Gonosz juhászt, kinek a farkas is
Hizelkedett...
Cigányasszony tevé ki
Az árokölbe még mint csecsemőt.
Egy pásztor ott rálelt, nevelte őt
S csak bánatot hagyott örökbe néki.
Gyülölte mind, mivel azt hitte boldog.
Azt mondták, társai manók, koboldok.
S nőtt a fiú árván, örömtelen,
Kecskét, libát őrzött a réteken.
Egész nap ott járt a dombokba távol,
Szí-szó szapulta, szél veré örökkön.
Hogy elaludt, paplanja lett a ködmön
S ilyenkor álmodott szegény az ágyról;
Aztán hogy a táj napsugárba fürdött
S fukar falatját falta künn az árva,
Bámulta mint gomolyganak a kürtők
Távol tanyán, meleg levesre várva.
Vénült. - S a borzalom nyomába lépett,
Estente elmesélték tetteit;
S a suttogott, titokzatos meséket
Az asszonyok hallgatták reggelig;
Azt mondták róla, a sorsnak parancsol,
A pusztulást csak ő idézi föl
És olvas az ég lángbetűiből,
Jövőt jósol a fényes boltozatról.
A sátorát mindennap újra máshol
Ütötte föl, az embertől futott;
A szélbe titkos szót kavart utóbb,
S rá síri hang felelt a szélzugásból.
S az volt varázsa legnagyobbika,
Hogy megszédült tőle a bika.
- És mást beszéltek róla azután.
Találkozott vele egy ifju lány
S láttára egy sötét vágy elragadta.
Hozzá se szólt; de a vad láz miatt
Éjjel zokogva, félve felriadt;
S hallotta, mint kér lázas, gyenge hangja.
Hiába küzdött, sírt, sírt, el sem alván,
S bár rémteli s ködös volt a sötét,
Hozzája ment és véle hált a szalmán!
És igy itatta sáros ösztönét
Az ifju, szép lányokkal minden éjen
És nem pirult ellenkedő szemérem,
Szép, szűzi mellét mind, mind neki adta,
Bár csúnya és vén volt az istenadta.
A homlokát, ajkát szőr-pihe födte,
Sörényszerű volt hófehér szemöldje,
S testén a szőr burjánozott kuszán,
Mint a gyapjúpamacs a vén subán!
Bicegve járt a nagy hegyomladékon,
Hogy árny terült a síkok lomha hátán,
Mint egy balos, sántító, furcsa démon.
Ez a paraszt és bujalelkü sátán
Egy elhagyott dombnak tövébe ment,
Hol a magyal bontott arany lepelt,
Ápril virult s meglátta azt a lányt,
Kit a falu imádott egyaránt. -
Mint napszurás, átdöfte őt a vágy ott
És fogvacogva már utána vágyott.
Tekintetük vadul kereszteződtek,
Mint hogyha két boszús Isten csatáz!
A férfi várt, mint az ijedt vadász,
Ki párducot talált, nem gyenge őzet!
A lányka ment. - S fürtjének szőke terhe
Virágozott a szagos, méla lejtőn
A sápadó magyal közé keverve.
Ismerte a lány s félt kétségbeejtőn,
Utálta lelkéből, szivébe' kin dúlt,
Tartott varázsától s futásnak indult.
Estig bolyongott; s jött az éjszaka
S most borzadott meg az árnytól először.
Vak éj kukucskált a fákról, mezőkről.
S hogy egy sötét uton haladt maga,
A sűrü tölgyek közt, azt hitte párszor,
Hogy rámered némán a csúnya pásztor.
Majd futni kezdett bőszen, esztelen
S nem látta vad lázától ezalatt,
Hogy, amitől oly céltalan szaladt,
Egy holt fa volt csupán a réteken.
Nap, hó mult. S lelke sorvadott ezentúl,
Akár a szárnyain sebzett madár,
Lehúzta földre a nagy félelem-súly.
Kilépni sem mert a kapúba már.
Ha a mezőre ment ki néha félve,
Jól tudta, látja a Vént s ráhunyorgat
Ravasz, gonosz szemével mondva: "Holnap"
S mintegy tüzes vasat nyom a sebére.
S igy akaratja teljesen legörnyedt,
A szíve félelemtől összezsibbadt,
Érezte, meg kell hajlani a kinnak
S feltette, enged a torzarcu Szörnynek.
S keresni indult őt egy téli éjen.
Nagy hó takarta a talajt fehéren
S meredt, fagyos fényben rezgett a sík.
Zord, messze tájról hűs szél fújdogált,
Megrázva az erdős, sötét homályt
S a fáknak égbe nyúló ágait.
A piszkos égen, mint bús fényszalag,
Arcát a hold alig mutatta csak
És a szurós fagy lehatott a kőig.
Lomhán, fagyos lábakkal ment csak ő itt,
Érezte, a juhász előkerül
S fekete pontként ingott egyedül.
S im, gyökeret vert lába reszketőn:
Két szörnyü állat jött a hómezőn;
Játékuk őrült-vig futásba átfolyt
S bukfencük torzította csak az árnyfolt.
Az éjbe jöttek kóboran suhanván
S bolond örömbe, borzadásra keltő
Vágygyal repültek már a látkör alján.
A pásztor ebje: az volt mind a kettő!
Fújtak soványan, vad szemük parázsolt
S e szem kuszált fejükben oly csodás volt,
Kaffogva mindkettő a lány elé nyúlt
S hideg foguk mutatgatták vigyorgva.
Mint a lovagkorban két hős Hübérúrt
Lánynézni küldött Herczegük gyakorta
S körülövedzték a Kedvest, amint jött:
Igy vitte őt e két szerelmi hirnök.
Egy dombon áll s lesett reá az Undok,
Megfogta s ment, elérték már a kunyhót,
Ajtója nyitva volt, ott lökte be
S levetkőztette már előbb szeme.
A teste reszketett, egész leverte
A várva-várt boldogság szörnyü terhe,
A lányra nézett s lihegett, akár
A megszorult zsákmányt üző agár.
De, hogy csókolni kezdte s sárga bőre
Hozzátapadt, mint egy nyálas csiga
S a nyáj illatja áradott belőle:
A jégcsóktól megreszketett ina.
Majd felkarolta a lágyizmu testet,
Mit lázba csókolt már előtte annyi,
- Mindenki vágyott érte élni-halni -
S e lány, szivébe, bár vénségbe tespedt,
Kegyetlenül fájó féltést lopott
S boszút kiáltott, szörnyűt, lángolót!
Küzdött a lány, leroskadt a sovány agg,
Aztán felülkerült, vadul csatáztak
És verte ökle, hogy engedjen ő,
Sírását a nehéz hó-szemfedő
Lefogta, mint a meggyilkolt jaját.
Majd egy vonitás járta be a síkot,
A két eb hosszan, búsan felsivított
S gerincük borzalom futotta át.
Harctól dübörgött benn a szük odú:
Test-buffogás, kétségbeesett csata
Hangzott ki s reszketett a ház fala,
Majd nősírás búgott, halk s szomorú!
Zaj kelt, elállt s nem mozdult semmi más,
Aztán egy elfutó segélyhivás
Elhalt a hóba!
- A bús sárga nap
A szürke égről csúszott csendbe bukva.
A szél hörögve, fagylalón szaladt,
Fázott a dértől a korcs, összedult fa
S megölte a fagy. Tombolt a halál ott.
Egyszerre eltünt a felhő s az égbolt
Mosolygva záporzott rózsás világot,
Az égre biborszenny fröccsent, a vér folyt
S fénytől piroslott a hópusztaság,
A pásztorkunyhó, domb s a puszta ág
Égett a gyilkos, lángoló pirosság!
- S ekkor kijött a juhász félve, halkal. -
Piros volt, bíborabb, miként a hajnal!
S hogy az eget a sugarak lemosták
S a tiszta napban a táj megfehérült,
Zord, barna képén mégis szörnyü vér ült,
Minthogyha arcát vérnél rémitőbb
Biborba mosta volna, hogy kijött,
A földre hajlott, egy marék havat vett
És vérező lyukat vájt ujja most ki,
S ahogy letérdelt az arcát lemosni,
A tajtékos patak vérszínü hab lett.
Őrjöngve nézte. - S ment, mint a bolond.
Lejön a dombról, szerteszét bolyong,
Sürűbe tör, az ág-bog kúsza, borzas
És kuncsorog, mint űzött kósza ordas.
Megáll. - És tág szemébe sanda tűzzel
Kutatja, hol van a távolba tűzhely;
Aztán markába csendbe havat old,
Hogy végleg elenyészszen ama folt!
Tovább megy. - Rémület kel a szivében,
Hogy majd halálig bolyg igy álmodón
S fehér lesz a föld s szürke lesz az ég fenn! -
Figyel. - Harangszót küld egy kis torony,
Vágtatva a faluba menekül
És a kapukban a beszélgetőknek
Fülébe szól: - "Meghalt." S fut egyedül.
A távoli sötét tanyán bezörget
- "Megöltem a lányt, jöjjetek hamar!"
Száll, száll a hír és kába zajt kavar,
A szomszéd község tudja. Mindegyik
Elhagyja házát, futva követik,
De ő nem áll meg, esztelen tovább fut:
Lohol. - Nyomán egész csapat szalad
A hómezőn, mint egy sötét szalag.
S minden vidéken csak nő még a számuk;
A domb felé futnak csoportosan
S elől lihegve a juhász rohan!
Mindenki tudja, hogy ki a leányka.
Firtatni senki sem meri a gyilkost
S mért tette. Érezik, sejtik csodálva,
Hogy itt a titkos Végzet működik most.
- Ő volt a Szépség, a Rútság a másik;
Az egyik elbukott. Két büszke Isten
Nem fér meg. Két Bálvány egyszerre nincsen
S nem adják egüket, vívnak rogyásig.
S a Csúf sosem szenvedheti a Szépet.
A dombtetőn már a kunyhóhoz értek.
Ő mert bemenni csak, a többiek nem;
Kihozta a lányt halványan, meredten
S a földre dobta pőrén durva marka,
Minthogyha szólna: - "Im vegyétek ezt!"
Aztán bement, feltolta a reteszt
S a szerelem és a véres düh marta.
Feküdt a hulla a hó-omladékon
S nem volt vakító bőrén semmi vérnyom;
Mivel a két eb, hűséges hivója,
Gyöngéd merészséggel lenyalta róla.
Aludni látszott. Túlvilági szépség
Fénylett az arcán, mint bűvös titok,
A vén juhász még benne hagyta kését,
Mely a két mell közt vér-utat nyitott.
Aranyfoltként feküdt e szép alak
A szűz havon. - Nem egy magánkivül
Bámulta, mint a szentet, hallgatag!
Fény csillogott dús hajgyűrüirűl
S szikrát dobált, mint üstökös uszálya,
Vagy, mint a hajló nap, ha éjbe vesz be;
Finom fejét sugárgyűrü övezte
És isteni dicsfényt vetett reája!
De a falu jámbor, öreg parasztja
Magáról a bivalybőrt leszakasztva,
Befödte, hogy ne legyen teste pőre.
Megácsolták a Szentmihály-lovát,
Felgyűrkőzött fiúk vitték tovább
S húsz reszkető karon ingott előre.
A néma nép meg szótlanul kiséri;
Sápadt, fehér mezőkön át oson,
Mint nagy kigyó kuszik a szoroson,
Aztán a pusztaság megint a régi.
A pásztor az ajtót magára húzza,
De nyomba fojtogatja a magány.
Azt érzi, a világ kihalt talán.
Kijő s előtte a hófödte puszta!...
Remegve áll. - Fél a szobában ő,
Két jó kutyáját hívja és fütyül.
Nem jönnek, a csodálkozása nő,
Hogy nem ugornak ki a sűrübül...
- Kiált. - A hó esik tompán, puhán,
Aztán sikoltoz és őrjöngve bőg fel.
Kutyái ott hagyták s a lány után
Sietve mentek a halottvivőkkel.
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.