ifj. Gyökössy Endre (1913-1997): A halál verse

 
Mosoly pereg a fákról, mosoly szalad az égen,
mégis halottat látok s tudom, hogy úgy is végem.
Halott a perc az órán, halott az óra nappal,
halott a nap is éjjel s motozok holt szavakkal.
Vak minden hosszú percem, vak minden percnyi órám,
tengődöm éjbe verten.

Fölöttem húz sok élet, nagy V-ben, mint a darvak,
ők tudják merre szállnak, holtomban nem zavarnak.
Hanyatt fekszem a sorson, meredten nézem Istent,
felhőkön át is látom, ahogy a szárnya libben.
Tudom, hogy hova száll ma, galamb- és vércse-szárnyon.
Fölöttem reng a válla.

Vak minden tiszta percem és csak az Istent látom
s világos nap szeméből: merre jár a halálom.
Lompos léptekkel kószál, ma erre, holnap arra,
ma háborúra ül fel, holnap egy zivatarra.
Hozzám is elnéz olykor, a hőmérőmön hintál
s úgy átjár, int az óbor.

Tengődöm éjbe verten, hályogos, vak szemekkel,
előttem és mögöttem óriás fal mered fel.
Alattam föld és semmi, fölöttem semmi s Isten,
bennem a semmi-semmi. Hogy jutok el majd innen?
Mikor fogok meghalni? Minek e csapzott vers is?
Úgy is csak meg kell halni.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 12. sz. 1936. dec.

Ifj. Gyökössy Endre (1913-1997): Egyszer csak megérkezünk

 
Ma újra eljött az est,
holnap felébreszt a reggel
és elindulok majd áldott Neveddel.

De ismét eljön az est
s lassan rámköszön a reggel,
már sírva kérem: Uram, még ne vedd el.

De mégis eljön az est,
majd újra fölkel a reggel
és én tovább alszom: nyitott szemekkel.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 1. sz. Bp., 1936. január

ifj. Gyökössy Endre: Hazafelé

Órmótlan szürke felhők

ólmozzák az eget,

pedig megülök hátha

az Isten integet.

Lucskos latyakba cuppog

előttem egy tehén,

nem járt ma erre senki

eddig, csak ő, meg én.

Ő csak a földre pislog,

kövér laput keres,

én meg az eget nézem,

mikor lesz már veres.

Igy ballagunk előre

baráti alapon:

neki a szarva ázik,

nekem a kalapom.

Forrás: Válasz 4. évf. 1. sz. 1937.

ifj. Gyökössy Endre (1913-1997): Búcsú az öreg templomtól

Egyre jöttek. Remegve jöttek.

Kéz, kéz után. Összekeverten.

Bütyökgyűrűs jött lányfehérrel,

S nagy ámulással fölleheltem:

„De jó, Uram, hogy Te előtted

egyforma minden kéz ha reszket

 nem nézed, hogyha ide ért már,

melyik ácsolta a keresztet.”

A telt kehelyt így adva, adva,

lelkem a végtelent kereste.

Egyszer csak ijedt rebbenéssel

betévedt egy csöpp füstifecske.

Leszállt a szószék peremére

s mintha csak pihés fészke lenne,

szétcsirrent köztünk csipogása.

Tudom, hogy Isten üzent benne.

Most itt ülök egy régi padban.

Búcsúzom az öreg alaktól.

Szemem, mint az eltévedt fecske

le, fölrepdesve szétbarangol.

Kezem reszket, mint annyi más kéz,

fél még, de többé el nem veszhet.

Kéz fogta meg a vén falak közt,

Kéz, ki elbírta a keresztet.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. 50. sz. 1937. december 12.

Gyökössy Endre: Buja bodza, selyemálom

Haszontalan, buja bodza

Nő s virít az udvaromba’?

És hiába nyesem, vágom –

Kétszer kihajt minden nyáron

Haszontalan, buja álom –

szivem selymébe pólyálom;

A gond róla le-lenyuzza

S ráteritem ujra, ujra!

Forrás: Zalai Közlöny 66. évf. 11. sz. Nagykanizsa, 1926. január 15. péntek

Gyökössy Endre: A mi zászlónk

Megáldott zászló, emeld föl fejed,

Nézz szét szomoru országunk felett;

Suhogtasd meg suhogó szárnyad,

Röpüld keresztül roskadó hazánkat;

Állj meg elvesztett földjeink felett

És hozz boldog üzenetet!

Megáldott zászló, szállj a Felvidékre!

Kérdezd meg ott, hogy áldott-e a Béke?

Kérdezd meg: ki az, ki most szebben él,

Akinek jobb a nem-magyar kenyér?

Kérdezd meg s a jóhirrel visszavárunk:

Van-e hübb testvér nálunk?

Megáldott zászló, délre is röpülj,

A büszke Bácska földjét szálld körül.

Tudd meg, hogy a vidám fonókba’

Magyarok ajkán szól-e még nóta?

S milyen nagyra nőtt a balkáni gaz:

És él-e még a hű vigasz?

Megáldott zászló, látogasd meg Erdélyt,

Hol a magyar most ősi földjén vendég.

Kiáltsd el kincses Kolozsvár fölött:

Birják-e még a moldvai ködöt?

Irtják-e, ki a küzdelemre gyatra?

Várnak-e virradatra?

Megáldott zászló, gyere aztán vissza

És szórj örömet itthon házainkra.

Mondd, hogy nem kell ott kés, parittya, nyíl,

Mert ember és föld, hozzánk visszasír.

S nagyobb erő a fájdalomnál nincsen,

Győz gazságon, - bilincsen.

Megáldott zászló, ez a nép tied!

Mindenki hű itt és alád siet.

Halld hát az igaz esküt tőlünk:

- Míg el nem jön a nagy Idő, megőrzünk.

S akkor, ha kell, - mi veled s te velünk! –

Zászlónk, mindnyájan elmegyünk!

Forrás: Gyakorlati pedagógia. - 4. évf. 6. sz. 1938.