Kemény György (1875-1952): Barátaimhoz

 
Ugy fölzavartátok szunnyadó lelkemet,
Mint pihenő tengert a zugó zivatar.
Hányódik a lelkem szélüzött csónakként,
Mit a morajló hab földob, majd eltakar.
Keresem a partot, kutatom a révet,
De megzavart lelkem valahogy eltévedt.

Lelkem közelébe akartatok nyulni,
Miként a gyöngyhalász tenger fenekére.
Gyöngyöket kerestek a lélek rejtekén,
S ki tudja: ujjatok igaz gyöngyöt ér-e?
Gyöngyre ha találtok, a ti érdemetek,
Ti zavartátok föl szunnyadó lelkemet.

Ha pedig csalódtok fölzavart lelkemben,
S igazi gyöngy helyett kavicsot találtok:
Csalódott halászként én szegény lelkemre
Hideg kavicsáért ne mondjatok átkot.
Mert tehet-e arról a lélek, a tenger,
Ha gyöngyét már régen meglopta az ember?

(Forrás: Kemény György: Száz vers - Magyar énekek az idegenben, Cleveland, Ohio 1908.)