Duhamel minden könyve vallomás az életről, nemcsak egyszerű, vagy különleges embereket, jellemző történeteket elevenít fel előttünk, hanem meglátja és fölszínre hozza az élet mindenütt fölbukkanó mozgató erőit, az egyénit és esetlegest a közösségbe, az immanens valóságba helyezi és így kérdez és felel a határokon és jelenen túl élő embernek is. A dolgok formája és való élete iránt érzékeny realista és az élet értelmét kutató moralista a regényeiben teljes harmóniába olvad és ez adhat nekik mindig felfrissülő jelentőséget.
Vajon a mai élet folyton változó képét minden művészi alakítás sutba dobásával, a tisztán riportszerű hű egymás mellé állítással, vagy a valóságon túl növő abszurdummal és fantasztikummal valósíthatja-e meg a regényíró, erre Duhamel – a maga számára – határozott választ adott. A realista regényírással végképp leszámolt Duhamel, mint legkiválóbb kortársai is, de – és ezzel válik módszere jelentőssé – a realitást emberi tapasztalattá teszi, az egyént az egészbe átömölve és a közösség törvényszerűségét az egyénen át nézi, a matériát a lélekkel egységben folytonos, ki nem kerülhető hatóerőként ábrázolja. Duhamel filozófiája legegyszerűbb történeteit is átszövi, nem tolakodik előre, a mélybenél.
A Notaire du Havre a Laurent Pasquier emlékei formájában megírt életének első kötete. Nem naplót akar írni Duhamel, mert az csak meghamisítja az állandóan változó valóságot és a misztikum úgyis elég nagy bennünk és körülöttünk, hogy helyes volna még hozzátenni. Pasquier azt mondja, hogy az emberi tapasztalatát akarja föltárni, tessék választani belőle. Az erkölcsöket javítani hiú ábrándnak tetszik neki. „Nem azért írom ezeket az emlékezeseket – írja -, hogy bárkit is neveljek, vagy büntessek, hanem hogy megvalósítsam a megismerést.” Az emlékezés által önmagunk egy részét ismerjük meg tisztábban, küzdelmeinkről, céljainkról, magáról az életről adunk számot magunknak.
Nem akar nevelni Duhamel, éppen ezért lehet mindig megújuló hatása az életre. Hiszen „az erkölcsöknek minden jellemzése valamennyire megerősítheti az erkölcsöket” és ha Duhamel meglátja az emberben a mély, igaz, nagy érzelmeket, megerősítheti azokat.
A regény tárgya egy nagy várakozás, egy havre-i levélnek és általa az örökségnek várása. Pasquiernének meghal egy nagynénje, akitől örököl. De az örökség különböző feltételekkel van megkötve, egy része csak a két nővére halála után száll rá. Az asszony út tudja, hogy nővérei, akik kimentek Peruba, már rég meghaltak, de a hivatalos értesítést évek során ár nem sikerül megkapni. A havrei közjegyző kell beszerezze a szükséges okmányokat; először azt ígéri, hogy négy hónap alatt elintézi az ügyet és a család úgy rendezkedett be, hogy egy félévet is ki tudjon húzni a kapott kisebb összeggel. A hónapok lassan telnek, a türelmetlen leveleket egymás után küldik Havreba, de semmi válasz sem jön. A havrei jegyző már a család réme lesz, éjszaka álmaikban borzalmas szörnyként megjelenik, de a reményről nem akarnak letenni. Bútorok, értéktárgyak rendbe a zálogházba kerülnek, az anya éjszakákon át varr, az apa egy vizsgára készül, azért nem akar függetlenségéről lemondani, de a tanulástól ellopott időben elszántan dolgozik, elkeseredetten harcol. A legnagyobb lemondás az, hogy idegent fogadnak be szállásra. „Az volt az érzésünk, hogy ezek az idegenek jelenlétükkel megsértették a mi menedékhelyünket, a mi szent helyünket, életünknek, örömeinknek, nyomorúságunknak titkos szenthelyét.” Újabb remények, újabb lemondások és csalódások jönnek és amikor végül megkapják az örökséget, kisül, hogy csak a várt összeg felét fizetik ki, ami szinte egészen elmegy adósságokba.
Ekkor Pasquierné, aki mindig a józanabb, óvatosabb volt, így kiált föl: „Nem akarok többet rágondolni, így kiált föl: „Nem akarok többet rágondolni, nem akarok, vége van! Nem akarok többet másra számítani, csak magunkra, a négy karunkra, a két fejünkre. És azt mondom neked, Raymond, ez jobb így.” Pasquier is szinte megkönnyebbül, mert „kigyógyultak örökre a csodából, az emberfeletti mágikus eseményekből.”
A család regénye elsősorban a Notaire du Havre, annak az atmoszférája tölti meg a könyvet, de abból kilépve, hozzá való viszonyában a szomszédoknak egész sorát ismerjük meg. A felnőtt ember biztos, érett látásával, pár éles vonással, de szinte azonnal megelevenítő jellemzéssel mutatja be Duhamel az alakjait, talán ezért homályosabb a gyermekek ösztönösebb, inkább a képzeletben élő világa. Duhamel ítél és magyaráz, a mozdulatok értelmét, az események szükségszerűségét, az apró dolgokban megnyilatkozó emberi nagyságot kutatja, ezért nincs meg a könyvében az Anatole France Kis Pierre-jének friss spontaneitása. De néha fölülkerekednek benne a gyermekkori emlékek, a házuk hatalmas citadellává nő és a hosszú folyosó és lépcső álmok birodalmává válik. Barátja, a sokszor félszeg, ügyetlen, hallgatag Désiré Wasselin, aki elszántan megvédi egy kutya ellen, szinte középkori hős lesz.
A kis Laurent még csak tíz éves a regény végén, a testvérei most végzik az iskolát, az ő regényük még ezután kell következzék. És ezután kell jöjjön az a regény, melyben Duhamel megmutatja, hogy hogyan lehet álmokról, ábrándokról, csodákról lemondva, a magunk erejéből fölépíteni, szilárddá tenni az életünket.
(Forrás: Erdélyi Helikon VI. évf. 1933.júl.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése