Füst Milán: Egy egiptomi sírkövön

Élek és kiáltok, hogy halld, - de vajjon még meddig kiáltok én?
S vajjon kinek kiáltok én?
S meghallják-e vaj' a századok, hogy egy ember élt itt?
S vajjon elbolyong-e jajszavam a századok rengetegében - s nem hal-e el?
S vajjon tovább hullámzik-e a századok tengerében,
Ha oly gyengén lejt is majd tovább,
Mint nagy viharban kis hullámfodor?

S vajjon kinek kiáltok én, ha nem érti más,
Ha nem érti senki más, mit mond e jajszó?
Ha nem érti senki más, hogy mit tanúltam én,
Hogy mit szenvedtem és mit láttam én?

Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el?
S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat
S hogy szenvedéseteknek őse én valék!
Mért kell alamizsnát kérnem Tőled, átkozott Utókor,

Hogy tekints vissza majd reám az Idők és Szenvedések
És Nagy Viharok rengetegéből, - át hullámon és ködön,
Gondolj egy másodpercre reám, - mint a hajós,
Ki nagy viharban siklik át az őrvény feketeségén
S szellemszemekkel látja társát ott alant,
Amint zöld mohára hajtja elfáradt fejét
S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez
Egyetlen kincsét: az örök éjszakát!

Kosztolányi Dezső: Magyar rhapsodiák

Borzalmas visszatekinteni a közelmúltba s elgondolni, hogy rövid néhány év alatt hányan dőltek ki a fiatal írók, a legjobbjaink közül, kik a magyar irodalom erejét és gazdagságát jelentették. Cholnoky Viktor, Bányai Elemér, Ady Endre, Kaffka Margit, Török Gyula és Csáth Géza nevét írom le hamarjában, de még sok nevet írhatnék ide, mely ma csak egy-egy fejfát jelent valamelyik temetőben és említésükre fájdalmasan dobban meg mindnyájunk szíve. Az öregebb költői gárda? Dóczi Lajos, Zempléni Árpád meghalt. Az élők legtöbbje pedig már a háború előtt hallgatott. Csak Kiss József aggkori lantján csendül föl néha régi énekei visszhangja, Vargha Gyula tesz közzé egy-egy elégiát s Kozma Andor írja ércesen zengő verseit. A legfiatalabb nemzedékre pedig, a huszonötévesekre, kik öt évig álltak a lövészárok vizében, aztán két forradalom kalandos nyomorúságán vergődtek át s ma a világ minden tája felé elszórtan tengődnek, vezetők és támogatás nélkül, soha nem látott testi és szellemi ínségben, gondolni se merek, mikor ezt a sötét számadást lezárom.

Kozma Andor, a régebbi nemzedék becsült költője 1920. keltezéssel jelenteti meg új költeményeit "Magyar rhapsodiák" címen. Jórészt azok a versek teszik a kötet zömét, melyek azelőtt egyik lapunkban vasárnaponként láttak napvilágot "Koboz krónikája" címen és a hét időszerű eseményeit írták meg krónikás modorban, egy nyelvművész készségével, egy újságíró friss ötletével. Kozma Andor ebben a tekintetben külön műfajt teremtett, mely elüt az úgynevezett kabaréhangtól, de azért annyira könnyed, elmés, hogy a napilap szerves alkotó része marad. Ezekből a heti verseiből kirakhatjuk egyéniségét. Íme a latin iskolában felnőtt, külföld-járt józan, régi magyar urak egy századunkba szakadt unokája, ki a mai viszonyokhoz alkalmazkodva majdnem ugyanúgy gondolkozik, mint az ősök.

Annak idején talán elsőül ír a lóversenyről, a párbajról és a zenés kávéházról, de azért sohase akarja megérteni ezeket. Budapestet szereti, de parvenünek tartja. ("Budapest mily nagy zenés kávéház.") Ízig-vérig európai, de azért annak a haladásnak örül legjobban, melyet itthon tapasztal. Ami cifra, nőies és émelygő, azt megveti, ezzel szemben nagyon tartja az erőt, az egyenességet, a józanságot. Egyéni életét szinte véka alá rejti. Magyaros feszességgel fázik a mutatványos őszinteségtől, a költő ősi és természetes exhibicionizmusától - ami művészetének rovására megy - inkább példázatokban szól, mint az egykori verselő magyar urak. Leír például egy kis nyomorék gyermeket, aki játszótársait sóvárogva nézi és mikor már meghatódtunk a fiú egyéni sorsán, hozzáteszi, hogy ilyenek vagyunk mi magyarok, a népek társaságában. Csakugyan mintha minden a közügyet, az államot, a politikát szolgálná nála, még a költészete is. Ez a hajlama pedig őszinte, mely hitet parancsol, a közügy egyéni ügyévé vált. Sohase találkoztam vele, hogy pár pillanatnyi beszélgetésében ne érintette volna - békében és háborúban egyaránt - a magyarság dolgát.

Világnézetére nézve ó-konzervatív. Konzervatívnak lenni annyi, mint elégedettnek lenni a világgal és pesszimistának lenni az emberrel szemben. A konzervatív lélek azt tartja, hogy az ősember, aki négykézláb mászik a földön és a huszadik századbeli pilóta, aki százötven kilométer sebességgel repül a levegőben, tulajdonképpen egyet tesz, megy, és az ember haladása mindig csak ilyen, az ősi természetét, a földi lehetőséget nem érintő mennyiségi - nem minőségi - változás. Ezzel ellentétben a forradalmár elégedetlen a világgal és optimista az emberrel szemben, mert hisz a gyökeres változásában. A két véglet egyaránt megtalálható a művészeknél, de a kifejező eszköz nem mindig vág össze a lelki alkat természetével. Így például Schopenhauer az emberiségről vallott hitében konzervatív és reakciós, de a stílusában forradalmár, hasonlóan Flaubert, Baudelaire és Wilde is. Zola ellenben a bölcseletében forradalmár s csak a naturalista mivoltában földönjáróan konzervatív. Vannak írók, kiknél tartalom és forma harmonikusan egyezik. Ilyen Kozma Andor is. Főképp a faji érzés foglalkoztatja, mely mióta emberek alkotnak, egyik sugallója a művészetnek, sokszor anélkül, hogy a művész tudatában lenne ennek, vagy hirdetné. Csokonai Vitéz Mihály legtöbb verse például kiáltóan magyar, pedig nem is emlegeti magyar voltát. Ahogyan a magyar tudniillik, nem a mi s az öntudat alatti fajiság színezi szavait. Vannak azonban művészek, kik azt az öntudatlan érzést öntudatra emelik, a gondolat fényébe hozzák, mikor is a művészet nemzeti eleme politikaivá válik. Kozma Andor nemcsak szereti a faját, de úgy örül minden eredményének, mint egy jó gazda. "Száz év alatt - olvasom egy versében - mennyit haladt a magyar műveltség"... Általában a lírája alig ismeri az önkívületet. Már egész fiatal korában a "Tegnap és ma" s a "Szatírák" és a "Korképek" című köteteiben bölcs és mérsékelt, inkább kritikus, a bírálat és a szatíra felé hajló. Nem ismeri az érzés édes homályát, langy és enyésztő bizonytalanságát. Az öntudat, a világosság az ihletője. "Röntgen-szemem - írja e kötet egyik legszebb versében az "Éjjeli mulatóban" címűben - külszínen át, Mélyebbre is: szívekbe lát"... Később ezzel a pontos, orvosi meghatározásokkal ismételi: "...Vevő s vivő erekbe látok..." A zenéskávéház egyszerre keresztmetszetben jelenik meg, minden apróságával, minden porszemével, akárcsak valami finom nagyító üvegen át:

"...Szedett-vedett, rongy cifraság,
Benzines, kétes tisztaság,
Dib-dáb divat rossz majmolása,
Számítva hűhós, gyors hatásra;
E férces csipkedíszeken
Ingerlő semmi sincs nekem
S ez elnyűtt bársony blouse alatt
Úgy érzem, nincs hó patyolat;
Áttört s kivarrt harisnyapárok
Formáitól itt mit se várok,
S e szűk cipőkön, semmi kétség
Meglátni a sark ferdülését;
E sok csupasz nyak libabőre
Púderrel hintetett fehérre
S az arcok pírja vastag festék..."

Ez a pár sor - azt hiszem - ízelítő a költő képzeletének milyenségére vonatkozóan: fantáziája valószerű, távol minden fantasztikumtól, naturalisztikus, még a kötet legszebb darabjában, a "Haláltánc"-ban is, mely a magyar összeomlást rajzolja páratlan elevenségű, halottas vízió alakjában. Urak, polgárok, illatos-delnők, fokhagymaszagú kofák, bankfik és proletárok karban ropják a táncot a muzsikáló Halál vezetésével. Egyik táncoló halott az ujjcsigolyáját félti. Amerre a menet elhalad, ott "hápogva halódnak a halak." E nyelvi valószínűséggel karöltve jár legfőbb költői erőssége, szeplőtelenül tiszta formaművészete, konzervatív verselése, melyet Arany Jánostól vett örökbe és fejlesztett tovább biztos nyelvérzékével. Könnyedén - nem könnyelműen - labdázik a magyar szókkal. Tündöklőbb, változatosabb rímelőnk alig van nála. Ismeri azt a goethei rímet, mely két fogalmat összehangol a rokoncsengése által és úgy csap le a sor végén, hogy teljes, szinte testi kielégülést okoz.

Kozma Andor magát egyszer "grammaticus"-nak nevezte, a nyelv törvénytudójának.

Az újabb nemzedék tisztelettel teszi el könyvtárába a kötetét, melyben romlatlan magyar nyelvünk kánona van megőrizve.

Mátyás Ferenc: Égi fésű

Eltörték a szemed tükrét
Elvitték az álmodat,
fájós görcsök harapdosnak
húsodba vad kínokat.

Elborult az arcod tükre
s már csak a lázpír tüzel.
Szíved alatt életed az
új mozgását kezdi el.

Finom lábad vékony selymén
kis kék erek látszanak
s dús melleden kergetőzve
vérfolyócskák játszanak.

A hajadba égi fésűt
tűzött Isten, hogy lássák
a megáldás szentségében
szép lányságod múlását.

Manók viszik lelked vétkét
másik, új világba át,
hogy megtisztulj a bűnömtől
és megleljed Máriát.

Schöpflin Aladár: Ady és Tisza

(Hegedüs Loránt új könyve – Nyugat)

Hegedüs Loránt, alighanem akaratlanul, a saját dilemmáját akarta ezzel az erősen lírai könyvvel megoldani. Kortársai közül két embert fogad el feltétlenül nagy embernek: Adyt, a költőt és Tiszát, az államférfit. Mind a kettőnek lelkes híve volt és mind a ketten dühös gyűlölettel viseltettek egymás ellen. Valóban, nem könnyű két ilyen embert egyszerre nagyra becsülni és szeretni. Hegedüs volt Tisza hívei közt az egyetlen, aki nyíltan és határozottan kiállott Ady mellett, ami, mint jól tudhatja mindenki, aki akkor élt, nem volt kicsi dolog, különösen egy politikus részéről. Most aztán keresi a magyarázatot: mért gyűlölte egymást olyan engesztelhetetlenül a költő és a politikus.

Tiszánál a dolog sokkal egyszerűbb. Neki nem volt művészi érzéke. Zenében csak a cigányzenét tudta élvezni, a képzőművészet iránt vak volt, a müncheni iskolából kikerült akadémikus festészetben látta a művészet megtestesülését, az újabb művészi irányokat eleve elutasította, a költészetben csak Arany iránt érzett rokonszenvet s ebben is - mint Hegedüs helyesen céloz rá - jó része volt a költő geszti preceptorkodása emlékének. Ebből folyólag a művészetről való nézeteiben a szélsőségig konzervatív volt. Adyban nem látott mást, mint nagyzoló okvetetlenkedést, egy ifjú titán erőlködését. Minden valószínűség szerint hatással voltak rá az Ady életmódjáról szóló, hol igaz, hol túlzott pletykák is. Annak, aki Petőfiben is a férfiúi szemérem sérelmét érezte, hogy szerelmi verseket írt, mennyire visszás lehetett a Léda-versekben a testi szerelem leplezetlen, sőt dicsekvő kultusza! Annyira érdekelte Ady, hogy haragudjon rá, de annyira nem, hogy jobban megismerje. Bizony, csak felületesen ismerte, mint csaknem mindenki, aki abban az időben ellene támadt. Nem látott Adyban mást, mint politikai újságírót, aki a szocialistákkal és radikálisokkal cimborál és részt vesz az ellene irányított sajtóhadjáratban. Érdemes megfigyelni: amit Ady ellen írt, abból semmi sem az övé, mindig csak azoknak az érveit ismételte, rendszerint indulatosabb formában, akik előtte Ady ellen fenekedtek. Egy általános közvélemény sodrában úszott.

Két teljesen ellentétes típusú ember állt szemben egymással. Az egyik minden ízével politikus, az ész embere, a másik minden ízében lírai költő. Az utóbbi beleszólt a politikába is, tehát nem kerülhették ki egymást és nem állhattak másképp, mint mereven szemben egymással. Nem vették, nem is vehették észre, hogy végeredményben ugyanaz a gyötrő aggodalom gyötörte mindkettőjüket. Tisza is, Ady is Magyarország összeomlásának szörnyű képét hordta magában. Tisza egész testét nekifeszítette, hogy feltartóztassa a katasztrófát, amelyről mint aktív államférfinak legfeljebb célzásokban volt szabad beszélni. Ady, az újságíró és költő szabadon, nyíltan beszélhetett. Ő Tiszában személyesítette meg a közelgő összeomlást előidéző okokat, mert nem tudta megítélni Tisza harcainak végső értelmét. S ő is a közvélemény sodrában úszott, a Tisza-ellenes agitáció hatása alatt álló közvélemény sodrában.

Hegedüs egy sajátságos lélektani elméletet állít fel Ady Tisza-gyűlöletének magyarázatára. Ezt a következő mondatában foglalja össze: „(Ady) azért áll szemben a nagy Tiszával, mert számára, idegrendszerére azt a nagy Akaratot jelentette az, kitől nem tud elmenekülni s kinek médiumává változik, anélkül, hogy Tisza őt kiszemelte volna erre a mutatványra. Ő, Ady a médium, önkénytelen annyira a fescináló akarat szuggesztiója alatt áll, mint Du Maurier híres „Trilby”-je, aki belehal, mikor a szuggerátor szuggesztiója megszűnik.”

Azt hiszem, ebben a szellemes hipnóziselméletben van jócskán túlzás. Közelebbről való és egyszerűbb magyarázattal is beérhetjük. Ady a maga önérzetében nem vadászott kis vadra. A legnagyobbat választotta ki célpontjául, Tiszát. Benne látta megszemélyesítését mindannak, amit korában gyűlölt és őt tette felelőssé mindazért, ami ösztönös érzése szerint a magyarságra várt. Hogy gyűlölete olyan ádáz volt és olyan káromló szavakban tört ki néha, azt megértheti, aki ismerte s tudja, hogy minden indulatra milyen túlzott mértékben reagált. Az a harc, amit Tisza és hívei folytattak ellene, természetesen csak szította indulatát, ő nem tudott sérelmeket nyugodtan elviselni. Csakugyan rossz idegrendszerű és csökkent akaraterejű volt s a kettejük közötti energiakülönbség csak vadította dühét. Aki úgy szerette a magyarságot és úgy féltette, annál nem kell messzire mennünk, hogy miért gyűlölte azt az embert, akit minden a nemzetre zúduló baj előidézőjének tartott. És hogy miért tartotta annak? Ösztönös ellenzékiségből és politikai barátainak hatása alatt.

Abban tökéletesen igazat adok Hegedüsnek, hogy akik nagyváradi újságírókorában történt balsikerű audiencia kelletlen emlékéből akarták megmagyarázni a költő Tisza-ellenességét, erősen túlozzák ennek a jelenetnek a fontosságát. Ady az audienciakor már ellenzéki újságíró volt s már ekkor támadta Tiszát. Különben is, ekkora gyűlöletet nem magyaráz ilyen kicsinyes ok. Általában teljesen egyetértek Hegedüs könyvének polemikus-kritikai részeivel, melyek főképpen Ady egyes bámulóinak naiv túlzásai ellen szólnak. Bele kell nyugodni, Ady nem volt az ifjúság számára példaképül állítható erkölcsi tökéletesség és nem volt gőzöktől mámoros sámán, sem politikai kategóriákban gondolkodó államférfi. Egyszerűen költő volt, aki egy esendő lélek bánatait, szenvedélyeit, lelkifurdalásait, Istennel és a halállal való vívódásait énekelte és nem a politikus logikájával, hanem a nemzetét féltő ösztönnel, homályosan, de biztosan megsejtette, mily veszélyek fenyegetik népét.

Hegedüsnek sok Adyra vonatkozó finom megfigyelése van a könyvben. Már csak ezekért is örömmel kell üdvözölnünk megjelenését.

Weöres Sándor: Naplórészlet

Egy idő óta érzem magamban:
kezdem sajnálni mástól, mi enyém.
Ki bármit bárkinek örömmel adtam,
fösvénység bujkál vérem rejtekén.

Ha jössz: ebéddel, borral megkínállak
s valami visszavonná sírva bennem.
Szívemben bujkál egy vézna vadállat,
mint kullogó farkas a rengetegben.

A durva földi-jóhoz mi közöm,
ki égi dolgok közelében élek?
A hajlam nem kérdi: üvöltve jön,
sápadtan reszket előtte a lélek.

E vers szerzője olyan vágyna lenni,
kit földi öröm sose melegít,
kinek másokra nincs szüksége semmi
s mert vágytalan, hát másokon segít.

Mint ki az Úrnak épít palotát
s egyszer csak hall a mélyből gyönge neszt
és kőlapok közt, padló-résen át
a talaj nedve csörgedezni kezd:

bevallom, így járok újra meg újra,
ki önmagamban szentélyt építek.
Falamat a forrás sziszegve fúrja
s hol hő repeszti, hol meg a hideg.

Illyés Gyula: Bennszülöttek

A falu alatt a folyó váratlanul zajlani kezdett s én úgy, ahogy voltam, kiskabátban, hajadonfőtt, fürge kamaszfutással leszaladtam az országúti nagyhídra, s csak bámultam a megváltozott vizet.

A messziről érkezett jégtáblák útközben kerekké ütögették egymást: az összemorzsolódott jég finom törmeléke vastagon felgyűlt a táblák karimáján. A vasszínű folyón ezer meg ezer fehér koszorú ünnepélyével közeledett valahonnan Kaposvár felől a tél. Aztán havazni kezdett.

Aztán egyheti vastag havazás után egy délelőtt váratlanul kiderült, napokig a nap szinte kánikulai buzgalommal sütött. A hirtelen megolvadt teméntelen hó leszaladt a még fagyos hajlatokról, három megye falvai és majorságai szigetekké váltak. Már-már előszedtük a csónakokat, amikor a napközben az árkokba, a házak árnyékos oldalába húzódó hideg kitört, birokra kelt a fénnyel, egy éjszaka alatt földre teperte ezt az eltévedt nyarat. Az áradás reggelre tükörré dermedt. A nap ott fent az égen nem adta meg magát, rendületlenül ragyogott, de csak fénye érkezett a földre, melege nem: a levegő a télhez pártolt.

A befagyott tengernyi víz kékségben, tisztaságban tökéletes versenytársa lett az égnek, felhők úsztak rajta, a hegyekről nézve még a madarak röpte is meglátszott benne. Tájékozódásul göröngyöt vágtam rá, a szétugrott földdarabkák messze siklottak a sima felületen. Most már a távoli falvak és puszták is úgy ültek a jégen, akár ezek az odavágott göröngydarabkák.

Erőlködésében a nap háromszorosára dagadt és vérvörös képpel egyszerre két alakban gördült az ég és a jég kettős láthatárának szélén, mintegy tótágasra csábítva ezt az egész elkápráztatott világot. Minden kikerekült vagy megkettőződött. A jégen a targallyú fák alatt ott tükröződött egy teljes gyökérkorona is. A cipóalakú dombok az aljukhoz tapadt új cipókkal olyan szép gömbbé egészültek, mintha egész életükben csak ez hiányzott volna nekik. A csordakút együgyű gémje az alája került gémmel csodás rendeltetésű szerkezetté alakult, amilyen csak a mesék iparában működhet. Az elöntött országút jegenyéi úgy hajladoztak fejre állított másukon, mint cirkuszban az akrobaták. Szél fújt. A menyődi öreg vártorony alatt, amelyben hajdan Szilágyi Mihály raboskodott, a másik, ikertorony oly tisztán, kicsinosítva, szinte vadonatújan ragyogott, mintha az volt volna az igazi, mintha ott a jég alatt még mindig a Hunyadiak nagy korszaka tündökölne. Úgy éreztem, mintha mindenben az a lenti világ volt volna az igazi. Izgatottan szaladtam fel a korcsolyámért a padlásra.

Lerohantam a partra. A szél erősbödött; jobban mondva csak itt mutatta meg, hogy mit tud, ahol volt helye hozzá. Visszarohantam a házba a malaclopóért, azért az ujjatlan lebernyegért, amely internátusi diákegyenruhám tartozéka volt, de amelyet itthon a faluban sosem terítettem a nyakamba, épp azért, mert megkülönböztető egyenruha volt. Aztán megint le. A szőlők közt futtomban kikaptam egy karót, hegye reccsenve maradt a fagyos földben.

Mintha meztelen vízen szaladtam volna. A jég oly átlátszó, oly tiszta volt, hogy így felülről s közelről nézve alig lehetett észrevenni. Egy lendülettel jó mélyen besiklottam, körülnéztem; a világ egyszerre kinyitotta kapuit, azt a szabadságot éreztem, amit az Alföldön Orczy még tárgyilagosan, Petőfi már részegülten érzett.

Nem először éreztem. A táj már többször megrendezte ezt a játékot. A tíz-húsz kilométer széles völgyek nyaranta gazdag réttel, krumpli- és kukoricafölddel szolgálták az embert, de ősszel néha - mintha csak valami régi emlék jutott volna eszökbe - érthetetlen vásottsággal úgy viselkedtek, mint mikor helyüket a térképen apró, a mocsarat jelző zöld vonalkák mutatták, vagy mint amikor még a térkép se próbált parancsolni nekik, amikor még a Balaton nem vérzett el a Dunába, hanem Nyugatra harapdáló öble volt annak a különös tengernek, amely még kiszikkadt fövenyével is óceánok végtelenségét varázsolta a költő köré. Amit Petőfiék nyáron frissen és dúsan kaptak, abból kaptam én ízelítőt télen. Elég volt ez is. Balkéz felől a Sárvíz lapályán Fehérvárig, Siófokig nyílt a táj; jobb kéz felől a Sió völgyén Szekszárdig; szemben a Kapos mentén Kaposvárig; s ha már a Balaton s a Duna is befagyott, hát Tihanyig, Tapolcáig és Orsováig, a világ végéig. A Sárköz és a mezőföldi Sárrét találkozásánál álltam. Megindultam, egyelőre a Szittyósra, a falu túlsó oldalára.

Egy mozdulatot sem kellett tennem. A karót keresztben derekamra helyeztem, a malaclopó ettől vitorlaként feszült hátamhoz. A szél úgy felkapott, mint a pihét.

Repültem és közben lábam alá néztem. A víz elég mély volt. Az alig észlelhető jég alatt elfonnyadt, de még talponálló vadvirágok és magas fűszálak tarkállottak, ezek felett repültem, aztán hirtelen egy nádas tetején. Fűzbokrok meredtek alattam, minden águkat láttam, sőt az alájuk hullt leveleket is. Barnás volt ez a lenti világ, akár egy szelíd tekintet, néha a nap kölcsönvett sugarával még fényt is lövellt, szinte felpillantott rám, - kerekre nyitott óriási szemen kapkodtam megszárnyasult lábamat. Száguldó vízipóknak gondolhattam magam, Jézusnak a csodába fagyott tavon. A jég meg-meghajlott.

Még vékony volt, testem lendülete szerint hullámzott, mint otthon a rugós dívány, melyen végig-végigsétáltunk gyerekkoromban. Sokszor éreztem: ha megállnék, vagy csak lassítanék, csörömpölve összetörne alattam ez az egész üvegvilág. Aztán szántszándékkal még kerestem ezeket a veszélyes helyeket, a jég ott még fényesebb volt. Kevesellve a szél iramát, teljes erővel nekiszaladtam, aztán hatalmas ívben, fél lábon, a veszély szívdobogtató kéjében átsiklottam rajtuk. Lent a barnás víz alján a még barnább iszap néha lusta bolyhot eresztett: egy hal megriadt és megmozdult álmában. Az urasági halastavak felett jártam, ahonnan a vállalkozóbb pontyok évről évre világgá szöktek.

Nagy kanyarban értem a falu túlsó oldalára. A kertek itt a rétre nyíltak, most erre a végtelen jégmezőre, amelyet Isten tudja miért, magántulajdonomnak éreztem, vagy legalább bérletemnek, a téltől. Igaz, az ég-világon csak én használtam. Hirtelen lábvetéssel fékeztem, aztán eszeveszett pörgéssel megálltam, jobban mondva csak egyhelyben maradtam, mint a forgócsiga. De keringés közben sem vettem le szememet ott a kerti házak között a legmagasabbról. Bajtiék kúriája volt. A ház az utca felől alig különbözött a többi parasztháztól. Hajdani építtetője egy kicsit törökös gőggel és daccal az udvari bensőségeken, az árkádos tornácon, a szép és tökéletes empire-lóistállón kérkedte el a család nagyságát az üres határnak, a semmiben kóválygó szárcsáknak és bíbiceknek, az Istennek. Innen nézve egy kis emelkedésen állt a ház. Az idő alaposan megviselte, de most - mintegy jóvátéve a százados pusztítást - a dér, a jégcsapok, a zúzmara tündöklő ékszereivel tündérkastéllyá varázsolta. Hirtelen varázslat szállta meg ettől függetlenül is. Bajti Pannával naponta találkoztam, naponta megmondhattam volna azt, amit a szertelen kamasz-szív sugallatára a faluban kívüle legalább még hat lánynak eldadoghattam volna. Miért éppen most öntött el a vallomás vágya? Csináltam egy-két merészebb mutatványt, de aztán elszégyelltem magam ügyeskedésem nagyon is szembeszökő fitogtatása miatt és egy kicsit arrébb vonultam.

Néhány szökkenés után ezt az új helyet is feltűnőnek találtam, megint arrébb száguldtam, aztán ismét arrébb, majd egy kicsit oldalt. A parttól már kilométerekre voltam. Végül oly messzire mentem, hogy a háznak legfeljebb a kéményéről pillanthatott meg volna valaki, de az is csak ágaskodva. Találtam itt is egy hártyaszerűen vékony jégréteget, ezen kezdtem neki legszebb mutatványaimnak. Köröztem előre, hátra; fölugrottam, előredűlve megfogtam a korcsolya orrát, egyik lábamat hátul felnyújtottam és így írtam a nyolcasokat. A jég megreccsent. Lenéztem a mélységbe és annál odaadóbban dolgoztam. Néha a ház felé pillantottam, melynek én is csak kéményét láttam, lélegzetet vettem és zihálva, kihevülve folytattam mutatványaimat. Forogtam, táncoltam, mint egy dervis.

Aztán egyszerre, - mint aki elkészül egy sürgős munkával, de másutt még sürgősebb várja, - az utolsó ugrás lendületéből megint a végtelen jégtükörnek iramodtam.

Félóra múlva Simontornya alatt voltam. De repültem nyílegyenesen tovább, mintha valami gyors üzenetet vittem volna, mint a paripa a királydinnyés homokon, Szabadszállás és Kecskemét között, azaz a Hatvani utcai hónapos szobában: Petőfi képzeletében. Milyen hírt s kinek? Egyszerre megálltam.

A jég szélén húzódó dombok és a jégen megülő tanyák egyszerre ismeretleneknek tűntek fel.

Akkoriban láboltam ki a kamaszkornak abból a szakából, amikor a betűk világa elevenebb az életnél, amikor a múlt valóságosabb, mint a jelen.

A vidék történetét akkor még csak helyi kalendáriumokból és mendemondákból ismertem. Annál szabadabban ereszthettem neki képzeletemet. Mire egy kis tájékozódás után rájöttem, hogy hol is vagyok, addigra minden érzésemmel és érzékemmel a múltba érkeztem. Segített a vidék is: csendes volt és kihalt.

Itt a völgy beláthatatlan ölében minden tanya, minden puszta helyén valamikor falu állt. A végtelen réteken és szántókon, ahol nyáron az uraság gőzgépei és csordái bőgnek, minden dűlő neve egy hajdani virágzó település pusztulását gyászolja. Élénk városkák simultak disznódeleltetővé meg marhaállássá a keleti és nyugati hódítók patkó-dobajára.

Elképzeltem, hogy itt a dombok mögött, Jutason, Vaálon, Bikácson, Tevelen kucsmásan és persze kacagányosan még mindig az alapítók járnak; az Árpád nemzetség alapította ezeket, ahogy a nevek mutatják; már csak azok mutatják.

Melyik lehetett Barbacs? - néztem hirtelen körül, - melyik Berence és Töbörcsök és Bökény? És hol vannak a besenyők? - kaptam fel a fejemet, mintha nekem kellene felelnem értük.

Még István, az első, hozta őket ide, faluszámra; egyik részük a Sárvíztől keletre, Cece, Vajta, Hard felé húzódott le egészen a Sárközig, másik részük nyugatra, Fáncs, Hörcsök, Hatvan felé, a harmadik a Kapos és a Koppány völgyét ülte meg Döbröközig, Tamásiig. Bebújtak a mocsarakba, de aztán egyszerre csak szép falvak házteteivel dugták ki fejüket a zsombékok közül. Még századok múlva is pogányok voltak. Mi történt velük? Visszabújtak? Szerettem volna felkiáltani, nagy hangon, mint holmi eposz elején, hogy Odány, Kajdacs, Csutor és ti többiek, Jók, Jaba, Csabak, Madocs, Bod, Belece, Kajnád, Topoly, bújjatok elő. Harcra vittem volna őket, új honfoglalásra.

De hisz Odány még megvan! - villant eszembe s már kaptam is arra szememet. De tekintetemet meg kellett toldanom vagy húsz perc száguldással, amíg a tündöklő jéglap végén a kis göröngyök közt fölfedeztem Odány-pusztát. Az egész két cselédház volt, meg egy juhakol egy kis dombhát tetején. Innen alig nagyobb egy vakondoktúrásnál. Rámeredtem. A nap úgy tündökölt a jégen, az a kis fekete pont olyan vakító fénynyilak közepébe került, hogy szememet le kellett hunynom. Így is rózsaszínben izzott köröttem a hideg levegő.

Száguldásomat most annak a vakondoktúrásnak növekedése mérte. Az ormágy tetején abból a három kis gombostűfejből máris három gyufaskatulya lett, aztán hamarosan három szivarosdoboz. Jutalom volt ez a növekedés, de sarkalás is még gyorsabb iramra. Jobb kéz felől, nem messze tőlem, egy nyúl ügetett a jégen, nagy cikk-cakkban, mert föl-fölbukott és csusszantában oldalra sodorta a szél. Meglibbent bennem egy kis kedv, hogy utánaeredjek, de a cél most a három ház volt, már asztalnyi nagyságban. Már a kémény füstjét is láttam, már ott is voltam.

A partról nagy csaholással egy kuvasz rohant felém, de a jégen az is megcsúszott, két hátsó lábán ülve érkezett hozzám. Ez egyszeriben elvette bátorságát, de ugyanakkor méltóságot adott neki. Feszes ülőhelyzetéből olyan fennkölten fordította fejét felém a kutya, mintha a kuvaszok trónszékében ült volna. De én a besenyőket kerestem. A majorság elhagyott volt. Csak a napfény szikrázott a magányos szekerek nedves oldalán.

Végre felfedeztem egy őst. Nem messze a parttól szénaboglya állt kötésig a jégben, annak tetején tartózkodott a besenyő, kezében tündöklő csákányt tartott, azzal dolgozhatott, de most épen pihent. Csizmában állt ott, a szél néha combjához tapasztotta a bő gatyát és odamutatta a két térdet annak az istentelen hidegnek. Fejében, kanászosan a tarkóra csapva épp oly hegyes, magas kucsmát viselt, amilyet Kún László hordhatott. Az eszeveszett nap épp háta mögött dolgozott, csak körvonalait láttam az ősnek. Bizalommal löktem magam feléje.

- Nicsak - mondta a pogány, ahogy meglátott - te vagy?

Nagy Ferenc bácsi volt, töméntelen keresztapáim közül az egyik. Nem tudtam, hogy itt laknak.

- Itt lakunk, itt halunk - fohászkodott neki egy káromkodásnak és rendre végig is mondta, mint egy ázsiai vendégköszöntő imádságot. Aztán rögtön:

- Nincs masina nálad? Örzse nénéd éjjel-nappal a kemencét őrzi, de kívülről, mert ha kialszik, megvesz bennünket a fagy. Magunk vagyunk az egész pusztán.

Aztán ahogy észrevette, hogy nagyon megbámulom ott csákányosan a boglya tetején:

- Átázott, megfagyott, olyan ez, akár a csont. Szálanként kéne leszedni, megszárogatni, hogy az a szegény jószág föl ne forduljon ehiben. Mert azt itt hagyták.

És megint imádkozott egyet, búcsúztatót az eltávozottak után. A jégen újra nyúl evickélt. Messzibb is járt egy.

- Mi az - kérdeztem, - máris farsangra mennek?

- Az - küldött feléjük is egy rövidebb üdvözlést az ős. - Szöknek a halálból. Mert a sziget most igazi sziget lett, aztán ott már mindent fölemésztettek, - de most már mi magunk is azt nézegetjük, merre iszkoljunk innen.

Aztán ő csodálkozott rá az én felszerelésemre. És "masina, masina", hajtogatta megint.

Nem kellett sokat célozgatnia, egy-kettőre megindultam le Kopaszhalom-pusztára. Apró vakondoktúrás volt az is, ott a láthatár lógó szélén, mikor Ferenc bácsi ujja rábökött. De hamarosan szintén megnőtt; a vitorla pompásan működött. Leguggoltam, úgy röpültem. A pusztán már jó messziről megláthattak, mert közeledtemre sokan lejöttek a jég partjára.

Kiegyenesedtem. De a szél most már kavarogni kezdett. Így történhetett, hogy amikor épp ki akartam kötni, egy külön, saját szakállára dolgozó fiaszélroham elkapott és a part mellől, visszaloholt velem a jég közepére.

- Gyufát! - kiáltottam fordultomban a part felé, - masinát!

Szerencsére a kelekótya szélroham kezéből egy becsületesebb oltalmába kerültem; az szépen odacsúsztatott a parthoz.

Addigra a fél puszta kicsődült látványomra.

Hát ezek igazán olyanok voltak, mintha csak tegnap érkeztek volna ide Első Istvánnal, ha nem Negyedik Bélával, a kitakarodó tatár nyomán. Leejtett állal és a szögletes állak és pofacsontok felett azokkal a lapos szemekkel hétszáz esztendő távolságából bámultak rám. Számukra - az ő korukban - az acélkorcsolyát még nem találták fel. Sok minden nem volt még feltalálva.

A lányok a szegények megható nevetgélésével helyezgették pucér karjukat a mellen átkötött nagykendő két ágába. A legények a hónuk alá, vagy a hidas nadrág nyílásába dugdosták kezüket, könyökig. Egy találékony öregmama macskát ölelgetett, ezzel védte magát a széltől. Mások összebújtak, mint a juhok. Meg-megpördültem, az előbbi szélroham-kölyök visszatért, megint magával cipelt volna. Pörögtem; úgy emlékszem az egész jelenetre, mint amit körhintáról lát az ember. A lányok vidám kiáltozással hajkurásztak egy mezétlábas kisfiút befelé, a hosszú cselédház felé, amelynek tiszteletemre megnyílt ablakaiban és ajtaiban a verőce felett úgy hajladoztak és csivogtak több sorban is a gyermekfejek, akár a fecskefiókák, mikor az anya a fészek körül repked. Lábukon sem lehetett több, mint a fecskefiókákén. Általában lábbeli is kevés kerülhetett még e tájra. A maguk módján segítettek rajta. Amelyik lánynak jutott valami a talpa alá és kijöhetett a szabadba, annak a két karján, keblén, hátán, de talán még a vállán és fején is nyújtózkodott egy-egy apróság. Mint a szép vastag tövön felsarjadt fák, amelyeken tömzsi ágak tartják a lombot, úgy álltak ezek a lányok ott a parton, mert leginkább egy lábon álltak. Mint megannyi erőművész-együttes... emlékezetemben mintha még a karon ülő apróságok is tartottak volna egy-egy kisebb karon ülőt. Az egész pusztán alig akadt tíz szál gyufánál több, de hármat ideadtak.

Amíg előkerítették, egyre nyugtalanabbul lebegtem ott a szélben a jégen, mint az indulhatnékú pillangó. Aztán az ajándékkal rögtön libbentem is tovább, talán örök emléket, egy életre szóló mesélni valót hagyva hátra a bámészkodókban arról, milyen is a valóságban a garabonciás.

Somlyó György: Arcod...

Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
fölötte vijjogón a gond,
s tükrén az oldhatatlan szomorúság
sikamlós olaja ragyog.

Vizére mint lehajló parti füzek,
borul lombos, sötét hajad.
Iszamós emlékid hínárba fűzted
s most ott kúsznak a víz alatt.

A távolból derengve imbolyognak,
nagy hegyek ködlő ormai,
múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak
felhőkbe szálló árnyai.

Majd csillanó kacaj buggyan ki szádra,
mint felbukó, fényes halak,
de félve visszahull mindjárt s utána
csak hullám és zavar marad.

Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
mely sóhajaidból fakad!
Most kél a hold és ver föléd az éjben
vágyakból ragyogó hidat.

Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
nem törik át fénylő szavak.
Az ifjú, megrázó boldogtalanság
csodálatos tájképe vagy.

Asztalos István: Tavaszi foltok

Biza nehezen éltek a kicsi házban. A tavasz ugyan elkezdődött, a napnak ereje lett, hogy rongyokba szakadt tőle a hó, de ha meg is kevesedett a kicsi asszony gondja a fával, megszaporította azt újra egyéb.

Télen, ha lyukas is a lábbeli, sok kapcával még el lehet hordani, de locs-pocs időben már bajosan. Sandri, a kisebbik fia csizmája meg lyukas volt, olyan, hogy csak szörcsögött vele ide-oda. Az ő lábán is ment szét a cipő, még jó, hogy a jegyzőné ígért neki egy párat. De már Andrással, a nagyobbikkal megakadt nagyon. Annak már a suszter is visszaküldte a bakancsát, hogy - azon már isten sem segít, nem hogy ő.

Ez már baj volt. Híre jött, hogy mehetne nemsokára csemete ültetni, aztán így hogy menjen?

Egy hétig lótott-futott, míg valahogy cipőt kerített Andrásnak. A bíró vejétől szerezte. Annál meghalt a kicsi szolga, megrúgta a ló, s árva létére gazdájának maradt az ünneplő bakancsa. Négy napját adta el érte kicsi Kati, de megérte. Ügyes bakancsok voltak, még szeggel is ki voltak rakva szép sorjába. Sandri csak nézte, mikor felhúzta András.

Nézte-nézte, aztán csak kiment a színbe.

Az anyja utána ment, hogy mit csinálhat ott kint. Sírva kapta a szín falának dőlve.

- Ne sírj bolond, sze lesz neked is - sajnálta meg anyásan.

- Mindég csak Andrásnak, igen - sírta az hüppögve. - Nekem csak ezek... - mutatott a szörcsögős csizmákra. - Mert összevágom az egészet!... - borult neki a szín falának újra.

Alig tudta az anyja valahogy lecsendesíteni.

- Kerítek neked is, ne bőgj - vigasztalta. - Éppen olyant, ne félj.

- Szegeset?...

- Azt, azt, szegeset.

Nagyot sóhajtott Sandri, aztán bement az anyjával.

Bent egy darabig még szipogott, aztán vékony drótot kerített, ő tudja honnan, lehúzta s úgy összedrótozta a csizmákat, hogy egy hétig járhatott vele baj nélkül. Akkor aztán újra kezdte a sírást s a drótozást.

Egyik nap éppen akkor kesergett, bánkódott, mikor a keresztapja is náluk volt. Az hallgatta egy darabig, akkor csak megkérdezte:

- Akarod, hogy cipőd legyen?

Hogyne akarta volna.

- Na menj, fogdossál békát, - biztatta - vágd le a lábukat s adja el anyád. Megveszik a városban, ne félj. A fél cigánya abból él ilyenkor. Most van divatja - magyarázta.

Úgy elültette Sandri szívében a reményt, hogy alig várta az a másnapot.

Eljött az is.

Akkor iskola után neki a készülődésnek.

Előszedett egy nagy-nagy kést, meg a gereblyét. Aztán hívni kezdte Andrást is béka-fogni.

Dehogy is akart az. - Nem cigány ő... - mondta. De hát az anyja is mind küldte, Sandri meg már bőgni is elkezdett, elindult hát ő is.

Szép idő volt aznap, igazi tavasz. A jó melegre bújt elé a zöld, mintha csak húznák. Itt-ott virított már a békavirág is sárgán s a pataki füzeken aranyos szőrösen kevélykedett a cicus. A pirosas ágakra rigó zserrent feketén s bolondkodott ott jókedvében, mint a jókedvű cigány.

- Huss, te huss! - hajkurászta András, hogy aztán kacagja. A rigó cserregve, szinte bukdácsolva reppent az erdőnek s ott elbujt hamar a rügyező bokrok közé.

András most már az erdőt nézte meg vidáman.

Az is hiában próbált komolynak maradni, tetején kint ült már a tavaszi kedve, béborította, mint egy szép, zöld selyemkendő.

Andrást egészen ellepte az öröm. Mit is csináljon na, feszült egyenesre. Előbb gondolta, a rigó után kiált, de aztán elrestelte. - Nem kölyök ő... - És inkább fütyülni kezdett, de azt már szíviből.

Sandri csak hallgatta. - Könnyű, neki bakancsa van... - irigykedett sárgán s dühösen hajolt le visszadugni lábujját a csizma orrába. Kibujt az mindegyre. - Jaj, mert!... - kínlódott - ...lehúzom s itt hagyom a fenébe - rángatta ide-oda.

Helyre dugta, igazgatta és mindhiába. Tíz lépés után kezdhette elölről a dugdosást.

Mentek még, aztán lekerültek a patak mellé.

Csak hát oda mind kerülhettek. Víz volt ugyan elég, csak béka egy se. Meg is unták hamar s kimentek a rétre. Ott aztán leltek eleget. A mező árka-gödre tele volt velük. Csak gereblyézték meg a víz fenekét s lett mit fogdossanak egyszeriben. Összefogtak annyit, hogy vitték el a zsákot. Akkor ki az erdőszélre, hogy hol egy jó csutak... Lett hóhérkodás. Nemsokára mind csak félbéka meredezett rájuk, de olyan csúnyán, hogy András taposni is elkezdte őket, hogy ne mind nézzenek.

Aztán mehettek haza. Volt békaláb elég.

Mentek is. Sandri vitte a zsákot. András a gereblyét. Sandri maradozott el mindegyre. Ki-kibujt csizmájából a lába, azt mind igazgatta.

András mérgelődött hátra. - Gyere már te... Itt hagylak! - fenyegette s a végén csakugyan ott hagyta.

Bánta is Sandri - menjél, jó, hogy van béka - gondolta.

Még szusszant is egyet-egyet a zsákkal. A grófi aszalónál is igen.

Onnan már indult volna tovább, mikor csak hallja, hogy valami kutyakölyök nyivog, de nyivog. Letette hamar a zsákot, hogy vajon hol nyivoghat. Nézegetett kereken, de mindent látott, csak kutyát nem. Elindult hát a füle után. Az éppen az aszalóhoz vitte. Ott volt, ami vinnyogott. Egy kis fehér kamasz kutyakölyök. Cövekfélét vertek a földbe s ahhoz kötötték ki, de egy akkora nagy rossz kötéllel, hogy fejét alig tudta emelni tőle. Dögleni vihették oda s nem az aszalót őrizni, az biztos.

Sandri csak nézte, de a kutya is őtet. Egyikük sem tudta, hogy most mit csináljon. A kutya ugyan tudta volna, csak hát meg volt kötözve.

- Na te szegény! - mondta ki végül Sandri. Avval megkerülte lassan a kutyát. Az is meg a helyet maga körül.

Sandri még közelébb óvatoskodott. A kutya reszketett, úgy félt.

- Kucika ne... - mutatta Sandri két ujját barátságosan.

A kutya is a fogát, aztán vinnyogni kezdett.

A fiúka nézte tanácstalanul.

- Eloldlak, aztán menjél, - gondolta ki végül s odabátorkodott.

Bogozni kezdte a nagy fene csomót. Nehezen oldódott. A kutya gyámoltalanul öntözte maga alatt a földet, s alig érezte a nyakát szabadnak, iparkodott férébb a fiú mellől. Gyenge volt, hogy csak fonta magát düledezve.

Sandri nézte nagy sajnálkozva. Aztán indult, hogy menjen, de mindegyre visszatekintgetett a kutya felé.

Az hasra feküdve figyelt utána, erőtlenül.

Megdöglik, hiába oldta el - gondolta Sandri. - Kucika ne - kiáltott vissza hirtelen.

A kutya fel is tápászkodott s indult feléje, de öt lépésre tőle megállt bizalmatlanul s leült a farkára bágyadtan.

Sandri megsajnálta végkép. - Gyere na, gyere - csalogatta megint. - Enni kapsz, gyere.

A kutya ment tíz lépést, aztán újra leült.

Sandri hiába füttyentett neki, nem mozdult. Hívogatta egy darabig, a végén hátra került s a csizmával is lökdösni kezdte. A kutya végre felállt s újra ment egy darabot.

Így vesződött vele sokáig. De hazavitte.

- Kutyánk van, édesanyám, - újságolta - de adjon valamit, mert éhes, hogy jaj!

András megnézte, aztán kiabálni kezdett, hogy minek nekik kutya - egy ilyen nyevera - mondta.

A kicsi asszony is azon volt, de Sandri nem hagyta a kutyáját. Még Andrásnak is nekiment. - Hagyj annak békít, te, mert...

Becipelte a színbe s puliszkát vitt oda neki. Babusgatta, kúrálta s mind kiálthatta az anyja, alig is akart lefeküdni.

Mikor meg már lefeküdtek, egyszer csak arra riad a kicsi asszony, hogy mászik le Sandrika az ágyból s megy kifelé nagy csendesen.

- Hová mész te, hová?

- Csak ide ki né - rezzent meg a fiú.

- Hová ki?

Az csak hallgatott.

- Beszélj te, hallod!

Akkor megszólalt.

- Édesanyám, nem ereszti, hogy béhozzam?

- Mit te? - képedt el az anyja.

- A kutyámat - mondta ki.

- Bolond vagy! - szidta az anyja.

- Megöli a hideg, igen.

- Öli nyavalyát, ne félj te attól.

Hallgattak egy jó darabig.

- Édesanyám - kezdte újra Sandri.

- Na?...

- Én béhozom...

- Tiszta bolond vagy! - fordult falnak az anyja a nyikorgós ágyban.

Sandri ki hamar.

Aztán csak motoszkált befelé. Mellette a kutya. Szigorúan béparancsolta a fűtő alá, elrendezte, valami rongyot is dugott oda neki, aztán lefeküdt elégedetten.

- Fene a kutyádat - morogta dühösen András. - Nem hagyja az embert aludni... Hadd el csak, mert holnap...

Sandri hallgatott óvatosan. Dehogy szólt volna egyet is.

Így aztán megkutyásodtak.

És reggel alig is virradt, Sandri már fent didergett a kutyája körül. Etetgette, lapogatta nagy szeretettel. Az anyja nem győzte szidni, András meg csúfolni érte.

- Tégy szalagot neki - biztatta.

Sandri elengedte a füle mellett.

András végre is abbahagyta a csúfolódást, de fél szeme mind csak a kutyán volt. Végül nagy csodára ő is odavetett neki egy darab puliszkát kegyesen.

A kutya nyájasan csóvált farkat s egyből lenyelte.

- Hogy eszik hé!... - büszkélkedett Sandri.

- Nem csúf kutyácska - ismerte el végre András. - Minek hívod? - kérdezte.

Sandri megakadt. - Tényleg na, minek is híjja... - törte az eszét. - Burkus! - ugrott ki belőle hirtelen a szó. - Burkus.

- Jó név - bólogatott András. - Burkus ne - pattintott a kutya felé.

Figyelt az rögtön, mint aki megértette. És nemsokára már úgy szaglászott ide-oda, mint aki otthon van.

Azok nézték nagy örömmel.

A kicsi asszony meg készült indulni, eladni a békát. Sandri vele ment a faluig s az iskola előtt kétszer is utána kiáltotta: - De szegeset hozzon édesanyám, szegeset!...

Aztán még az iskolába is mind az anyja járt az eszébe. - Biztos nem szegeset hoz - kesergett előre - csak Andrásnak mindent... - lázadozott magában.

Hirtelen simítást érzett a fején. A tanító úr állt mellette, a fiatal. - Mi baj van fiúka? - kérdezte komolyan - te figyelni is szoktál.

Sandri felállt szégyenkezve s hallgatott pislogva.

- Min gondolkoztál? Mondd meg hamar! - unszolta a tanító.

Sandri nyekergett pirosra gyúlva. - Azt, hogy... hogy szegeset hoz-e édesanyám.

- Mit te? - hökkent meg a tanító.

- Bakancsot, - nézett rá Sandri.

Laci tanító hirtelen a fiú csizmájára nézett. - Biztosan szegeset - mondta, s újra megsimogatta a Sandri fejét. - Holnap megmutatod nekem is, jó?

- Jó - suttogta Sandri és leült boldogan.

De azután is nehezen telt neki a délelőtt és a délután még nehezebben.

András el lett valahová Burkussal együtt. Őt a tanulás se fogta, mindegyre kiállt a kapuba és leste az utat.

Mind leshette. Este sötétig színét se látta az anyjának. András, az hamarébb hazajött, a Burkus is vele. A disznó kutya éppen csak hogy farkat csóvált Sandrinak, mint András után kondorgott. Nagy barátságba lett avval. Sandrit a méreg ölte meg érte. András csak kacagta. Majd hogy össze nem vesztek a kutya miatt.

Végre megérkezett az anyjuk is. El volt fáradva, hogy csak leült. - A fene ette volna meg a békátokat...

Sandri izgatottan vigyilálta a motyót, ami az üres veder mellett púposodott.

- Szegeset hozott édesanyám? - kérdezte nagy bizalmatlanul.

Az anyja válasz helyett Andráshoz fordult.

- Volt itt keresztapátok?... - bolondítsa az embert... Kell is azoknak béka. Azt mondták, ilyenkor már nem jó... Alig adtam el néhányat, a többit kiöntöttem a nyavalyába. - A fiára nézett lopva.

Sandrika még mindig nem értette az anyját. - Tudtam, hogy nem szegeset hoz, tudtam... - kezdte panaszosan. - Hol van, hadd lám - ment neki a motyónak.

Az anyja elkapta előle. - Ne járj avval, nincs ott semmi... Hogyne, mind cipőn jár az eszem, mikor nincs mit bédugni... Alig tudtam ezt a kicsit is - csatarált védekezve s valami kenyeret pakolt ki, meg szalonnafélét.

Csend lett, nagyon is csend. Végül Sandri megnyikkant és menni kezdett az ajtó felé.

András megsajnálta. Eléje állt hamar. - Hadd el na, oda adom az enyémeket, - mondta ki hirtelen, de meg is bánhatta, hogy mondta, mert utána tette: - csak neked nagyok ejsze.

Sandri nem válaszolt, mind kerülgette, lökdöste félre, hogy hagyja őt.

- Ne izélj na, ne izélj... - nyúlt utána az anyja is.

- Lesz neked is, kerítek... Bizony Isten! - ígérgette.

- Eresszen - rángatta magát Sandri. És jaj, de nehezen lehetett megvigasztalni. Egész este a fűtő mellett gubbasztott, nyim-nyám módra ette még a szalonnát is, amiből az anyja kínálgatta.

- Mit mutatok a tanító úrnak is, igen - jutott eszébe. Azután sokáig hallgatott, csak lefekvés előtt szólalt meg sóhajtva.

- Legjobb a nyár, hiába, akkor legalább cipő se kell.

- Eljön az is, hadd el - vigasztalta az anyja. - Megadja az Isten, a cipőt is megadja, ne félj. Valahonnan mindig kikerül.

Tényleg kikerült.

A keresztanyja, Karács Mihályné, Sandrinak adta az alig hordott gomboscipőjét. Ő, mióta dagadnak el a lábai, semmi hasznát nem vehette azoknak. Most még szalonnát is adott melléje, hogy kenje be jól, mert ki vannak száradva, hogy annyit hevertek a kaszten alatt.

Vitte Sandri haza boldogan. Nem látszott azokon semmit, hogy asszonyi cipők. Rövid száruk volt, a sarkuk is jó széles.

Jaj, hogy örvendett. Ötször is bekente őket. Aztán bétette az ágy alá, hogy puhuljanak reggelig. Elaludni is alig tudott a nagy örömtől.

Reggel jókor már fent volt. Ráncigálta a nadrágot, hogy húzhassa a cipőket is. Az egyiket megkapta hamar, de a másikat úgy kellett kikotorja a fal mellől.

Jaj, aztán nézhette térden állva. Össze volt rágva úgy annak a szára, hogy csak fancsikákban fityegett szomorúan.

Sandri kifehéredve térdelt, csak a szája mozgott hangtalanul. Végül nekidőlt az ágynak s úgy elkezdett sírni, hogy ijedten ült kukra András is az ágyban.

- Mi van te, mi van? - kérdezte a megijedt anyja is. De mind kérdezhette.

András vette észre hamarébb, hogy mért sír. Leszállt ő is, forgatta a cipőt elképedve. Aztán a fűtő alá nézett hirtelen.

Ott feküdt a Burkus karikába tekeredve.

Andrást elfutotta a méreg. - Édesanyám, én összevágom ezt a kutyát.

A kicsi asszony is kiszökött az ágyból, a lerágott cipőre. - Jaj, hogy a nyavalya a kutyátokat veletek együtt! Mert a fejeden rontom szét!... - kapta ki András kezéből a cipőt. - Né te, hogy összerágta, hogy a fekete fene essen a kutyádba! - András húzódott előle. - Engem szid, sze ő kerítette, az övé...

- Hogyne, az enyém, - sírt fel Sandri rögtön. - Nem elvetted, nem?

- Na, eltakarítsátok innen, mert!... mars ki, nyavalya a csontodat! - kergette ki anyjuk a kutyát.

Az vitte magát kifelé vinnyogva.

A kicsi asszony meg csatarált tovább, - hogyne, mikor a drága cipő... - Andrásnak futni kellett, hogy végig ne verjen rajta. - Nagyobbik létére, mindenben kolontos - szidta.

Sandrika meg már sírni se mert, csakhogy csend legyen egyszer.

Vas István: Zöld láng...

Zöld láng szemed alján, remeg és fényleni nem mer.
Jó így nekem, édes, ne siess a szerelemmel.
Figyelnek az istenek.
Mint erdei úton, köveken, holdtalan estén,
lépj lassan: a mélybe tekereg majd ez az ösvény
s lesz majd egyre keskenyebb.

Láttam puha lomb közt kanyarogni a halálba,
mindent, ami színes, belehullni ama lángba -
kivillant a puszta csont.
Szárnyas szerelemtől nehezült meg, ami könnyed,
sejtés lett a fátyla a finombőrű örömnek,
oly pontosan egybefont.

Zöld láng szemed alján, le ne csapjon a szívedre!
Két sors ha kibomlik ölelésben tüzesedve
s két lélek egy igaz láng:
boldog lobogásuk csupa illat a halálnak -
bűnhődnek a földön, akik egymásra találnak.
Bár magasra ne szállnánk!

Nyár van, de az ősz mély oboái belezengnek.
Szökjünk - mire jó, mondd, ha a könnyű szerelemnek
szép rácsain túllátunk?
Kezd már komolyodni ez a perc is, de te fékezz.
Őrizd meg az első napokat. Hadd legyen édes
a föld felé hullásunk.

Károlyi Amy: Kék virág

Ezt a libegést, karcsúságot,
könnyűséget és bánatot!
Ha kezedbe veszed, vigyázva fogd.
Két ujjal téptem, lepke alól.
Ha ereszteném, ő is szállna.
Halványkék, szárnyas libegéssel,
ő is a lepkék után járna.
De más a sorsa.
Nem hal meg szépen. -
Eltikkad gyűrűs ujjaim,
s tenyerem forró börtönében.

Manfred Kyber: Megemlékezés

A híres anatómusnak, a régi egyetem pszichológiai intézete vezetőjének gyászszertartása mindinkább az akadémiai körök által a nagy eltávozott érdemei előtt kinyilvánított megindító hódolattá lényegült át. A koszorúkkal és selyemszalagokkal teleaggatott katafalkot babér, meg virágok borították, és égő viaszgyertyák övezték, előtte pedig selyemvánkoson díszelgett az összes kitüntetés, amit a tudós kutató jogos büszkeséggel viselt ennek előtte. A ravatal mindkét oldalán kivont karddal a testületek tisztségviselői álltak, a hozzátartozók mellett teljes díszben az egyetem tanácsa foglalt helyet, valamint az összes professzor a főiskoláról, és a hatóságok képviselői. A pap éppen befejezte szívhez szóló beszédét:

„Kiváló ember volt, és kiváló tudós”, jutott a végére, „azért lehetett az egyik, mert a másik is volt, hiszen a nagy kutató egyben nagy embert is jelent. A legnagyobbak egyikének ravatala előtt állunk, szomorúsággal lelkünkben, mert ő elhagyott bennünket. De ezzel együtt sem szabad jajonganunk és gyászolnunk, hisz’ ez a nagy eltávozott nem halt meg; tovább él ő, és munkában gazdag életének teljes fényében áll immáron Isten trónusa előtt, ahogyan az írva vagyon: „...mert megnyugosznak fáradozásuktól és cselekedeteik követik őket...””

Mindenki elfogódottan hallgatott és senkinek sem tűnt fel, hogy a pap szemmel láthatóan elfeledkezett egy csekélységről, hogy ugyanis a nagy eltávozott - aki feltehetőleg most épp Isten trónusa előtt áll - egész életében azon a véleményen volt, miszerint Isten nem is létezik. De hát ilyen csekélységeket a gyászbeszédeknél legtöbbször elfelejtenek.

Ezután az egyetem rektora emelkedett szólásra - vastag hivatali aranyláncával a nyakában - és remegő hangon, meleg szavakkal búcsúztatta híres kollégáját.

„Mindenkor öreg alma materünk dísze volt, ékessége a tudománynak, aminek egész életét szentelte. Mindannyiunk példaképe ő, és azoké is, akik majd utánunk jönnek, mert neve örök időkig fog arany betűkkel ragyogni az emberi kultúra márványtábláján. Ezekben a komor és ünnepélyes pillanatokban szelleme túláradó bőségéből csak egy morzsányit vagyok képes kiragadni; csak utalnék arra, mily fáradatlanul halmozott bizonyítást bizonyításra számlálatlanul sok állatkísérlet során. Be sem látható, micsoda hallatlan perspektívák nyíltak meg az orvostudomány ezen teljesen új tényei által a szenvedő emberiség és a tudomány, mint olyan előtt. Csak iparkodhatunk a hatalmas kutató nyomdokain, aki ily utakat mutatott nekünk. Mi, és az őt csodáló akadémiai ifjúság, kiknek az igazi emberség felé vezető útján vezére volt, hamvai előtt fogadjuk, hogy folytatjuk és kiteljesítjük életművét az európai tudomány üdvére és szeretett hazánk dicsőségére. Nagy eltávozottunk nem szenvedett hiányt méltó elismerés­ben, s mint azt köszönettel megállapíthatjuk, a legmagasabb helyről is osztályrészéül jutott a kegyes jóindulat megnyilvánulása (minden ámuló pillantás a selyempárnákra tapadt, a jó pár fontot nyomó rendjelekre). Igen, még röviddel halála előtt az öröm érte, hogy „excellenciás úr” megszólítással járó rendes titkos orvosi tanácsossá nevezték ki, s ez olyan megtiszteltetés, amit rajta keresztül egész iskolánk magáénak tudhat. De bármekkora is volt hírneve életében, még dicsőbb lesz emlékezete örök időkre, és mi, aki gyászoljuk, tiszta szívünkből kívánjuk neki, hogy a munka utáni pihenés legyen osztályrésze, és kedvére andaloghasson az asphodelus-mezőkön minden idők legnagyobb elméivel, kik közé munkássága emelte. Hadd zárjam beszédemet én is az előző búcsúztató szavaival: „…és cselekedeteik követik őket…””

Mindenkit eltöltött az áhítat, részben az európai tudomány, részben őkegyelmessége prédiká­ció­ja okán. A magnifikus rektor csak azt a csekélységet hagyta figyelmen kívül, hogy az európai tudomány az asphodelus-mezőket mesének tartja, az elmúlt idők nagyjairól meg azt állítja, hogy azok kémiai alkotóikra estek szét. De hát ezek csekélységek, és a manapság szokványos képzés előjoga, hogy egy görög szót használjon arra, ami mögött nincs egyéb gondolat. Mert ha lenne… ó Istenem, hová juthatna mai civilizációnk, meg az európai tudomány!

Az állam képviselője kifejtette, hogy az elhalálozott a modern államiság oszlopa volt, a város képviselője meg közölte a magisztrátus egyhangú határozatát, miszerint utcát neveznek el a nagy halottról. A gyermekkórus elénekelt egy dalt. Régi dal volt egy régi korból, más emberek írták, más beállítottsággal és különösen hatott a mai napon elzengett dicséretek után. Nagyon halkan, idegenül, szinte földönkívülien szállt a légen át: „mi lesz majd, mi lesz majd, ha megérkezünk Szálembe, az arany utcák városába…”

Aztán a koporsót elnyelte a föld.

***

A halott egész idő alatt ott állt mellettük. Úgy tűnt neki, mintha nem sok minden változott volna. Csak arra emlékezett, hogy egy nagy, fényes ragyogást látott, aztán minden újra ugyanolyan lett, mint egyébként, és alig jutott a tudatáig, hogy meghalt. Csak minden könnyebb lett körülötte, semmi súly többé, semmi anyagiság. Nagy csodálkozás vett rajta erőt - tehát csakugyan létezik élet a halál után, a régi tudománynak igaza volt, és az új tévedett. De hát szebb volt ez így, és nagyon megnyugtató, bár kezdetben nagyon kínozta, hogy senkivel sem tudott beszélni, hogy sem a hozzátartozói, sem a kollégái nem vették észre, mennyire közel van hozzájuk. Mindazonáltal vigasztaló volt hallgatni, ahogy annyira hihetően beszéltek Isten trónusáról, meg az asphodelus-mezőkről. Persze a cím meg a rendjelek hiányoztak neki, és nem tűntek már megfoghatónak. De azért még a nagy tudós volt, a híres kutató, nem? Hát nem azt mondja az Írás: „…és cselekedeteik követik őket…”?

Egyedül maradt, és a tér körvonalai lassan elsötétülve beleolvadtak a tértelenségbe. Nagy csend lett, csak a távolból hallatszott az elhaló dal néhány foszlánya: „…ha megérkezünk Szálembe, az arany utcák városába…”

Hát az most eljön, talán azonnal. Nagy feszültség töltötte el, de ebben a feszültségben volt valami félelem, valami elmondhatatlan, valami egész lényét betöltő, nagy, tétova kérdés. Közben annyira sötét lett, hogy semmit sem lehetett már látni.

Aztán kivilágosodott, és egy angyal állt előtte. Tehát ez is létezik. Akkor Istennek is kell lennie, meg a sok halottnak, akik éltek valaha, meg az égi Jeruzsálemnek is. Milyen szép is mindez! De az angyal nagyon komornak és szomorúnak látszott.

„Hová akarsz menni?” kérdezte.

„A Paradicsomba.”

„Gyere” mondta az angyal.

Nagy, sötét kapuk tárultak fel hangtalanul és beléptek egy metszően megvilágított terembe. A falak vérvörösek voltak és a padlón számtalan megcsonkított állat gubbasztott reszketve. Szét­trancsírozott tagjaikat a halott felé nyújtották és megvakított, kioltott szemekkel néztek rá. Sor sor után, a végtelenbe nyúlóan.

„Itt vannak a szukák, akiknek élő testéből hasítottad ki kölyküket. Hát nem voltak-e neked is gyerekeid, akiket szerettél? Ha majd a gyerekeid meghalnak, és apjukat keresik a Paradicsomban, hát itt megtalálnak. Ez az a Paradicsom, amit magadnak alkottál. Itt vannak a macskák, kiknek hallását a legszörnyűbb kínzásokkal roncsoltad szét. Isten olyan finom hallással ajándékozta meg őket, hogy az a teremtés csodája. Mást se fogsz hallani, mint azt. Itt vannak a nyulak és a majmok, akiknek elvetted szemük világát. Isten azért adta nekik, hogy lássák a Napot. Nem láttad te is a Napot egész életeden keresztül? Ezentúl nem fogsz mást látni, mint ezeket a megvakított és kioltott szemeket. Tovább vezesselek? Ez egy hosszú, nagyon hosszú sor…”

„Ez rettenetes”, mondta a halott.

„Az”, válaszolta az angyal.

„Hát ezek az állatok is élnek tovább?” kérdezte a halott.

„Ezek az állatok Istennél élnek tovább”, mondta az angyal, „te nem jutsz oda, mert előtted állnak, hogy bepanaszoljanak, és nem engednek át. Amit itt látsz, ez az egykori képmásuk, ez a te műved, ez veled marad. Minden elszenvedett kínjukat magadon fogod megtapasztalni, mígnem újra leszületsz majd a Földre, hogy vezekelj. Hosszú út lesz, és szomorú. De nem csak ők lesznek útitársaid, van még egy másik is, nézd, itt áll előtted, műved legközepén!”

A halott felnézett és egy iszonytató kísértetet pillantott meg, emberi arccal, véres-mocskos lepelbe burkoltan, késsel a kezében.

„Ez a legborzalmasabb, amit valaha is láttam”, mondta a halott és olyan iszonyt érzett, mint még soha. „Ki ez a rettenet? Ezt is mindig látnom kell?”

„Ez te vagy”, válaszolta az angyal.

„De a tudomány?” kérdezte amaz félénken, „hát nem szolgáltam? Nem tartozom-e a legnagyobb elmék közé, még ha el is követtem ezeket a dolgokat?”

„A legnagyobbak testvérei voltak az állatoknak, s nem hóhérai”, mondta az angyal, „ők hátat fordítanának neked, ha valaha is a közelükbe merészelnél kerülni. De te nem is jutsz a közelük­be. Te egy nulla voltál, nem pedig nagy elme. Te magad is tudtad, hogy egy nulla vagy, tudtad, hogy semmi nem jut az eszedbe, és ezért csináltad - hiúságból - mindezeket a borzalmakat, abban a reményben, hogy a véletlen esetleg feltár előtted valamit a természet titkaiból, ha kicsikarod tőle. Ehhez jött még a fejletlen lelkek gyilkolási kedve és uralkodni vágyása. Látod mindezt? Tisztán megfigyelheted a tükörképeden; hűen felrajzolta minden vonásodat. Maradj vele, mosd ki szennyes és véres ruháját, míg fehér nem lesz, mint a hó! Eltarthat ezer évig, talán tovább is. Maradj vele, hisz nem tudsz tőle elmenekülni. Ő a társad, Istennek ezek a megnyomorított teremtményei pedig a Paradicsomod!”

„Ez mind igaz”, mondta a halott, „de ha úgy is gondoltam és úgy is tettem, mégis csak eljutottam egy felismeréshez. Hát nem áll ki értem a tudomány?”

„Felismerést bűn árán?” kérdezte az angyal. „Régen voltak a tudománynak felismerései, mikor még templom volt. Megmutatom neked, hogyan néz ki ma a tudományotok.”

Csúnya sárga fény villant fel és a halott egy bolondot látott a földön ülni, aki véres kezekkel kártyavárakat épített. Egy széllökés fellökte a kártyákat, mire a bolond újra felépítette, és kezdődött előröl…

„Ez minden?” kérdezte a halott és segélykérően kapaszkodott az angyal leplébe.

„Ez minden”, mondta az. „hát nem tanítja a tudományotok azt is, hogy nincs Isten és nincs bűnhődés és nincs élet sem a halál után? Most mennem kell, te meg maradj a Paradi­csomod­ban.”

A halott egyedül maradt a Paradicsomában és nézte minden órában, nap mint nap, évről évre. Ez voltaképpen nem is mérhető idővel, mindenesetre tudományosan nem, pedig hát az az egyedül mérvadó, nem? Messzi távolból halkan hallatszott egy elmúlt kor régi dala, alig észlelhetően és visszhangosan: „mi lesz majd, mi lesz majd, ha megérkezünk Szálembe, az arany utcák városába…”

Talán mégis csak jelent ez a dal valamit, hiszen mindannyiunknak meg kell egyszer halni. De hát ki gondol erre ma, a felvilágosult európai tudomány korában?

Az újságok hosszú hasábokon búcsúztatták a híres, nagy kutatót és tudóst, őexcellenciáját, a rendes titkos orvosi tanácsost, kinek halála pótolhatatlan veszteséget jelent a tudomány számára, ám kinek nevét örök időkre megőrzi majd az emberiség történelmének dicsőség­táblája, pompázatos jeleként haladott kultúránknak, és emlékműként az eljövendő nemzedékek számára, mint az előttük járók egyik legjobbikát. Tisztelegjünk a nagy halott előtt!

Igen, „...mert megnyugosznak fáradozásuktól és cselekedeteik követik őket...”

(Ford.: Palásti László)