Biza nehezen éltek a kicsi házban. A tavasz ugyan elkezdődött, a napnak ereje lett, hogy rongyokba szakadt tőle a hó, de ha meg is kevesedett a kicsi asszony gondja a fával, megszaporította azt újra egyéb.
Télen, ha lyukas is a lábbeli, sok kapcával még el lehet hordani, de locs-pocs időben már bajosan. Sandri, a kisebbik fia csizmája meg lyukas volt, olyan, hogy csak szörcsögött vele ide-oda. Az ő lábán is ment szét a cipő, még jó, hogy a jegyzőné ígért neki egy párat. De már Andrással, a nagyobbikkal megakadt nagyon. Annak már a suszter is visszaküldte a bakancsát, hogy - azon már isten sem segít, nem hogy ő.
Ez már baj volt. Híre jött, hogy mehetne nemsokára csemete ültetni, aztán így hogy menjen?
Egy hétig lótott-futott, míg valahogy cipőt kerített Andrásnak. A bíró vejétől szerezte. Annál meghalt a kicsi szolga, megrúgta a ló, s árva létére gazdájának maradt az ünneplő bakancsa. Négy napját adta el érte kicsi Kati, de megérte. Ügyes bakancsok voltak, még szeggel is ki voltak rakva szép sorjába. Sandri csak nézte, mikor felhúzta András.
Nézte-nézte, aztán csak kiment a színbe.
Az anyja utána ment, hogy mit csinálhat ott kint. Sírva kapta a szín falának dőlve.
- Ne sírj bolond, sze lesz neked is - sajnálta meg anyásan.
- Mindég csak Andrásnak, igen - sírta az hüppögve. - Nekem csak ezek... - mutatott a szörcsögős csizmákra. - Mert összevágom az egészet!... - borult neki a szín falának újra.
Alig tudta az anyja valahogy lecsendesíteni.
- Kerítek neked is, ne bőgj - vigasztalta. - Éppen olyant, ne félj.
- Szegeset?...
- Azt, azt, szegeset.
Nagyot sóhajtott Sandri, aztán bement az anyjával.
Bent egy darabig még szipogott, aztán vékony drótot kerített, ő tudja honnan, lehúzta s úgy összedrótozta a csizmákat, hogy egy hétig járhatott vele baj nélkül. Akkor aztán újra kezdte a sírást s a drótozást.
Egyik nap éppen akkor kesergett, bánkódott, mikor a keresztapja is náluk volt. Az hallgatta egy darabig, akkor csak megkérdezte:
- Akarod, hogy cipőd legyen?
Hogyne akarta volna.
- Na menj, fogdossál békát, - biztatta - vágd le a lábukat s adja el anyád. Megveszik a városban, ne félj. A fél cigánya abból él ilyenkor. Most van divatja - magyarázta.
Úgy elültette Sandri szívében a reményt, hogy alig várta az a másnapot.
Eljött az is.
Akkor iskola után neki a készülődésnek.
Előszedett egy nagy-nagy kést, meg a gereblyét. Aztán hívni kezdte Andrást is béka-fogni.
Dehogy is akart az. - Nem cigány ő... - mondta. De hát az anyja is mind küldte, Sandri meg már bőgni is elkezdett, elindult hát ő is.
Szép idő volt aznap, igazi tavasz. A jó melegre bújt elé a zöld, mintha csak húznák. Itt-ott virított már a békavirág is sárgán s a pataki füzeken aranyos szőrösen kevélykedett a cicus. A pirosas ágakra rigó zserrent feketén s bolondkodott ott jókedvében, mint a jókedvű cigány.
- Huss, te huss! - hajkurászta András, hogy aztán kacagja. A rigó cserregve, szinte bukdácsolva reppent az erdőnek s ott elbujt hamar a rügyező bokrok közé.
András most már az erdőt nézte meg vidáman.
Az is hiában próbált komolynak maradni, tetején kint ült már a tavaszi kedve, béborította, mint egy szép, zöld selyemkendő.
Andrást egészen ellepte az öröm. Mit is csináljon na, feszült egyenesre. Előbb gondolta, a rigó után kiált, de aztán elrestelte. - Nem kölyök ő... - És inkább fütyülni kezdett, de azt már szíviből.
Sandri csak hallgatta. - Könnyű, neki bakancsa van... - irigykedett sárgán s dühösen hajolt le visszadugni lábujját a csizma orrába. Kibujt az mindegyre. - Jaj, mert!... - kínlódott - ...lehúzom s itt hagyom a fenébe - rángatta ide-oda.
Helyre dugta, igazgatta és mindhiába. Tíz lépés után kezdhette elölről a dugdosást.
Mentek még, aztán lekerültek a patak mellé.
Csak hát oda mind kerülhettek. Víz volt ugyan elég, csak béka egy se. Meg is unták hamar s kimentek a rétre. Ott aztán leltek eleget. A mező árka-gödre tele volt velük. Csak gereblyézték meg a víz fenekét s lett mit fogdossanak egyszeriben. Összefogtak annyit, hogy vitték el a zsákot. Akkor ki az erdőszélre, hogy hol egy jó csutak... Lett hóhérkodás. Nemsokára mind csak félbéka meredezett rájuk, de olyan csúnyán, hogy András taposni is elkezdte őket, hogy ne mind nézzenek.
Aztán mehettek haza. Volt békaláb elég.
Mentek is. Sandri vitte a zsákot. András a gereblyét. Sandri maradozott el mindegyre. Ki-kibujt csizmájából a lába, azt mind igazgatta.
András mérgelődött hátra. - Gyere már te... Itt hagylak! - fenyegette s a végén csakugyan ott hagyta.
Bánta is Sandri - menjél, jó, hogy van béka - gondolta.
Még szusszant is egyet-egyet a zsákkal. A grófi aszalónál is igen.
Onnan már indult volna tovább, mikor csak hallja, hogy valami kutyakölyök nyivog, de nyivog. Letette hamar a zsákot, hogy vajon hol nyivoghat. Nézegetett kereken, de mindent látott, csak kutyát nem. Elindult hát a füle után. Az éppen az aszalóhoz vitte. Ott volt, ami vinnyogott. Egy kis fehér kamasz kutyakölyök. Cövekfélét vertek a földbe s ahhoz kötötték ki, de egy akkora nagy rossz kötéllel, hogy fejét alig tudta emelni tőle. Dögleni vihették oda s nem az aszalót őrizni, az biztos.
Sandri csak nézte, de a kutya is őtet. Egyikük sem tudta, hogy most mit csináljon. A kutya ugyan tudta volna, csak hát meg volt kötözve.
- Na te szegény! - mondta ki végül Sandri. Avval megkerülte lassan a kutyát. Az is meg a helyet maga körül.
Sandri még közelébb óvatoskodott. A kutya reszketett, úgy félt.
- Kucika ne... - mutatta Sandri két ujját barátságosan.
A kutya is a fogát, aztán vinnyogni kezdett.
A fiúka nézte tanácstalanul.
- Eloldlak, aztán menjél, - gondolta ki végül s odabátorkodott.
Bogozni kezdte a nagy fene csomót. Nehezen oldódott. A kutya gyámoltalanul öntözte maga alatt a földet, s alig érezte a nyakát szabadnak, iparkodott férébb a fiú mellől. Gyenge volt, hogy csak fonta magát düledezve.
Sandri nézte nagy sajnálkozva. Aztán indult, hogy menjen, de mindegyre visszatekintgetett a kutya felé.
Az hasra feküdve figyelt utána, erőtlenül.
Megdöglik, hiába oldta el - gondolta Sandri. - Kucika ne - kiáltott vissza hirtelen.
A kutya fel is tápászkodott s indult feléje, de öt lépésre tőle megállt bizalmatlanul s leült a farkára bágyadtan.
Sandri megsajnálta végkép. - Gyere na, gyere - csalogatta megint. - Enni kapsz, gyere.
A kutya ment tíz lépést, aztán újra leült.
Sandri hiába füttyentett neki, nem mozdult. Hívogatta egy darabig, a végén hátra került s a csizmával is lökdösni kezdte. A kutya végre felállt s újra ment egy darabot.
Így vesződött vele sokáig. De hazavitte.
- Kutyánk van, édesanyám, - újságolta - de adjon valamit, mert éhes, hogy jaj!
András megnézte, aztán kiabálni kezdett, hogy minek nekik kutya - egy ilyen nyevera - mondta.
A kicsi asszony is azon volt, de Sandri nem hagyta a kutyáját. Még Andrásnak is nekiment. - Hagyj annak békít, te, mert...
Becipelte a színbe s puliszkát vitt oda neki. Babusgatta, kúrálta s mind kiálthatta az anyja, alig is akart lefeküdni.
Mikor meg már lefeküdtek, egyszer csak arra riad a kicsi asszony, hogy mászik le Sandrika az ágyból s megy kifelé nagy csendesen.
- Hová mész te, hová?
- Csak ide ki né - rezzent meg a fiú.
- Hová ki?
Az csak hallgatott.
- Beszélj te, hallod!
Akkor megszólalt.
- Édesanyám, nem ereszti, hogy béhozzam?
- Mit te? - képedt el az anyja.
- A kutyámat - mondta ki.
- Bolond vagy! - szidta az anyja.
- Megöli a hideg, igen.
- Öli nyavalyát, ne félj te attól.
Hallgattak egy jó darabig.
- Édesanyám - kezdte újra Sandri.
- Na?...
- Én béhozom...
- Tiszta bolond vagy! - fordult falnak az anyja a nyikorgós ágyban.
Sandri ki hamar.
Aztán csak motoszkált befelé. Mellette a kutya. Szigorúan béparancsolta a fűtő alá, elrendezte, valami rongyot is dugott oda neki, aztán lefeküdt elégedetten.
- Fene a kutyádat - morogta dühösen András. - Nem hagyja az embert aludni... Hadd el csak, mert holnap...
Sandri hallgatott óvatosan. Dehogy szólt volna egyet is.
Így aztán megkutyásodtak.
És reggel alig is virradt, Sandri már fent didergett a kutyája körül. Etetgette, lapogatta nagy szeretettel. Az anyja nem győzte szidni, András meg csúfolni érte.
- Tégy szalagot neki - biztatta.
Sandri elengedte a füle mellett.
András végre is abbahagyta a csúfolódást, de fél szeme mind csak a kutyán volt. Végül nagy csodára ő is odavetett neki egy darab puliszkát kegyesen.
A kutya nyájasan csóvált farkat s egyből lenyelte.
- Hogy eszik hé!... - büszkélkedett Sandri.
- Nem csúf kutyácska - ismerte el végre András. - Minek hívod? - kérdezte.
Sandri megakadt. - Tényleg na, minek is híjja... - törte az eszét. - Burkus! - ugrott ki belőle hirtelen a szó. - Burkus.
- Jó név - bólogatott András. - Burkus ne - pattintott a kutya felé.
Figyelt az rögtön, mint aki megértette. És nemsokára már úgy szaglászott ide-oda, mint aki otthon van.
Azok nézték nagy örömmel.
A kicsi asszony meg készült indulni, eladni a békát. Sandri vele ment a faluig s az iskola előtt kétszer is utána kiáltotta: - De szegeset hozzon édesanyám, szegeset!...
Aztán még az iskolába is mind az anyja járt az eszébe. - Biztos nem szegeset hoz - kesergett előre - csak Andrásnak mindent... - lázadozott magában.
Hirtelen simítást érzett a fején. A tanító úr állt mellette, a fiatal. - Mi baj van fiúka? - kérdezte komolyan - te figyelni is szoktál.
Sandri felállt szégyenkezve s hallgatott pislogva.
- Min gondolkoztál? Mondd meg hamar! - unszolta a tanító.
Sandri nyekergett pirosra gyúlva. - Azt, hogy... hogy szegeset hoz-e édesanyám.
- Mit te? - hökkent meg a tanító.
- Bakancsot, - nézett rá Sandri.
Laci tanító hirtelen a fiú csizmájára nézett. - Biztosan szegeset - mondta, s újra megsimogatta a Sandri fejét. - Holnap megmutatod nekem is, jó?
- Jó - suttogta Sandri és leült boldogan.
De azután is nehezen telt neki a délelőtt és a délután még nehezebben.
András el lett valahová Burkussal együtt. Őt a tanulás se fogta, mindegyre kiállt a kapuba és leste az utat.
Mind leshette. Este sötétig színét se látta az anyjának. András, az hamarébb hazajött, a Burkus is vele. A disznó kutya éppen csak hogy farkat csóvált Sandrinak, mint András után kondorgott. Nagy barátságba lett avval. Sandrit a méreg ölte meg érte. András csak kacagta. Majd hogy össze nem vesztek a kutya miatt.
Végre megérkezett az anyjuk is. El volt fáradva, hogy csak leült. - A fene ette volna meg a békátokat...
Sandri izgatottan vigyilálta a motyót, ami az üres veder mellett púposodott.
- Szegeset hozott édesanyám? - kérdezte nagy bizalmatlanul.
Az anyja válasz helyett Andráshoz fordult.
- Volt itt keresztapátok?... - bolondítsa az embert... Kell is azoknak béka. Azt mondták, ilyenkor már nem jó... Alig adtam el néhányat, a többit kiöntöttem a nyavalyába. - A fiára nézett lopva.
Sandrika még mindig nem értette az anyját. - Tudtam, hogy nem szegeset hoz, tudtam... - kezdte panaszosan. - Hol van, hadd lám - ment neki a motyónak.
Az anyja elkapta előle. - Ne járj avval, nincs ott semmi... Hogyne, mind cipőn jár az eszem, mikor nincs mit bédugni... Alig tudtam ezt a kicsit is - csatarált védekezve s valami kenyeret pakolt ki, meg szalonnafélét.
Csend lett, nagyon is csend. Végül Sandri megnyikkant és menni kezdett az ajtó felé.
András megsajnálta. Eléje állt hamar. - Hadd el na, oda adom az enyémeket, - mondta ki hirtelen, de meg is bánhatta, hogy mondta, mert utána tette: - csak neked nagyok ejsze.
Sandri nem válaszolt, mind kerülgette, lökdöste félre, hogy hagyja őt.
- Ne izélj na, ne izélj... - nyúlt utána az anyja is.
- Lesz neked is, kerítek... Bizony Isten! - ígérgette.
- Eresszen - rángatta magát Sandri. És jaj, de nehezen lehetett megvigasztalni. Egész este a fűtő mellett gubbasztott, nyim-nyám módra ette még a szalonnát is, amiből az anyja kínálgatta.
- Mit mutatok a tanító úrnak is, igen - jutott eszébe. Azután sokáig hallgatott, csak lefekvés előtt szólalt meg sóhajtva.
- Legjobb a nyár, hiába, akkor legalább cipő se kell.
- Eljön az is, hadd el - vigasztalta az anyja. - Megadja az Isten, a cipőt is megadja, ne félj. Valahonnan mindig kikerül.
Tényleg kikerült.
A keresztanyja, Karács Mihályné, Sandrinak adta az alig hordott gomboscipőjét. Ő, mióta dagadnak el a lábai, semmi hasznát nem vehette azoknak. Most még szalonnát is adott melléje, hogy kenje be jól, mert ki vannak száradva, hogy annyit hevertek a kaszten alatt.
Vitte Sandri haza boldogan. Nem látszott azokon semmit, hogy asszonyi cipők. Rövid száruk volt, a sarkuk is jó széles.
Jaj, hogy örvendett. Ötször is bekente őket. Aztán bétette az ágy alá, hogy puhuljanak reggelig. Elaludni is alig tudott a nagy örömtől.
Reggel jókor már fent volt. Ráncigálta a nadrágot, hogy húzhassa a cipőket is. Az egyiket megkapta hamar, de a másikat úgy kellett kikotorja a fal mellől.
Jaj, aztán nézhette térden állva. Össze volt rágva úgy annak a szára, hogy csak fancsikákban fityegett szomorúan.
Sandri kifehéredve térdelt, csak a szája mozgott hangtalanul. Végül nekidőlt az ágynak s úgy elkezdett sírni, hogy ijedten ült kukra András is az ágyban.
- Mi van te, mi van? - kérdezte a megijedt anyja is. De mind kérdezhette.
András vette észre hamarébb, hogy mért sír. Leszállt ő is, forgatta a cipőt elképedve. Aztán a fűtő alá nézett hirtelen.
Ott feküdt a Burkus karikába tekeredve.
Andrást elfutotta a méreg. - Édesanyám, én összevágom ezt a kutyát.
A kicsi asszony is kiszökött az ágyból, a lerágott cipőre. - Jaj, hogy a nyavalya a kutyátokat veletek együtt! Mert a fejeden rontom szét!... - kapta ki András kezéből a cipőt. - Né te, hogy összerágta, hogy a fekete fene essen a kutyádba! - András húzódott előle. - Engem szid, sze ő kerítette, az övé...
- Hogyne, az enyém, - sírt fel Sandri rögtön. - Nem elvetted, nem?
- Na, eltakarítsátok innen, mert!... mars ki, nyavalya a csontodat! - kergette ki anyjuk a kutyát.
Az vitte magát kifelé vinnyogva.
A kicsi asszony meg csatarált tovább, - hogyne, mikor a drága cipő... - Andrásnak futni kellett, hogy végig ne verjen rajta. - Nagyobbik létére, mindenben kolontos - szidta.
Sandrika meg már sírni se mert, csakhogy csend legyen egyszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése