Borzalmas visszatekinteni a közelmúltba s elgondolni, hogy rövid néhány év alatt hányan dőltek ki a fiatal írók, a legjobbjaink közül, kik a magyar irodalom erejét és gazdagságát jelentették. Cholnoky Viktor, Bányai Elemér, Ady Endre, Kaffka Margit, Török Gyula és Csáth Géza nevét írom le hamarjában, de még sok nevet írhatnék ide, mely ma csak egy-egy fejfát jelent valamelyik temetőben és említésükre fájdalmasan dobban meg mindnyájunk szíve. Az öregebb költői gárda? Dóczi Lajos, Zempléni Árpád meghalt. Az élők legtöbbje pedig már a háború előtt hallgatott. Csak Kiss József aggkori lantján csendül föl néha régi énekei visszhangja, Vargha Gyula tesz közzé egy-egy elégiát s Kozma Andor írja ércesen zengő verseit. A legfiatalabb nemzedékre pedig, a huszonötévesekre, kik öt évig álltak a lövészárok vizében, aztán két forradalom kalandos nyomorúságán vergődtek át s ma a világ minden tája felé elszórtan tengődnek, vezetők és támogatás nélkül, soha nem látott testi és szellemi ínségben, gondolni se merek, mikor ezt a sötét számadást lezárom.
Kozma Andor, a régebbi nemzedék becsült költője 1920. keltezéssel jelenteti meg új költeményeit "Magyar rhapsodiák" címen. Jórészt azok a versek teszik a kötet zömét, melyek azelőtt egyik lapunkban vasárnaponként láttak napvilágot "Koboz krónikája" címen és a hét időszerű eseményeit írták meg krónikás modorban, egy nyelvművész készségével, egy újságíró friss ötletével. Kozma Andor ebben a tekintetben külön műfajt teremtett, mely elüt az úgynevezett kabaréhangtól, de azért annyira könnyed, elmés, hogy a napilap szerves alkotó része marad. Ezekből a heti verseiből kirakhatjuk egyéniségét. Íme a latin iskolában felnőtt, külföld-járt józan, régi magyar urak egy századunkba szakadt unokája, ki a mai viszonyokhoz alkalmazkodva majdnem ugyanúgy gondolkozik, mint az ősök.
Annak idején talán elsőül ír a lóversenyről, a párbajról és a zenés kávéházról, de azért sohase akarja megérteni ezeket. Budapestet szereti, de parvenünek tartja. ("Budapest mily nagy zenés kávéház.") Ízig-vérig európai, de azért annak a haladásnak örül legjobban, melyet itthon tapasztal. Ami cifra, nőies és émelygő, azt megveti, ezzel szemben nagyon tartja az erőt, az egyenességet, a józanságot. Egyéni életét szinte véka alá rejti. Magyaros feszességgel fázik a mutatványos őszinteségtől, a költő ősi és természetes exhibicionizmusától - ami művészetének rovására megy - inkább példázatokban szól, mint az egykori verselő magyar urak. Leír például egy kis nyomorék gyermeket, aki játszótársait sóvárogva nézi és mikor már meghatódtunk a fiú egyéni sorsán, hozzáteszi, hogy ilyenek vagyunk mi magyarok, a népek társaságában. Csakugyan mintha minden a közügyet, az államot, a politikát szolgálná nála, még a költészete is. Ez a hajlama pedig őszinte, mely hitet parancsol, a közügy egyéni ügyévé vált. Sohase találkoztam vele, hogy pár pillanatnyi beszélgetésében ne érintette volna - békében és háborúban egyaránt - a magyarság dolgát.
Világnézetére nézve ó-konzervatív. Konzervatívnak lenni annyi, mint elégedettnek lenni a világgal és pesszimistának lenni az emberrel szemben. A konzervatív lélek azt tartja, hogy az ősember, aki négykézláb mászik a földön és a huszadik századbeli pilóta, aki százötven kilométer sebességgel repül a levegőben, tulajdonképpen egyet tesz, megy, és az ember haladása mindig csak ilyen, az ősi természetét, a földi lehetőséget nem érintő mennyiségi - nem minőségi - változás. Ezzel ellentétben a forradalmár elégedetlen a világgal és optimista az emberrel szemben, mert hisz a gyökeres változásában. A két véglet egyaránt megtalálható a művészeknél, de a kifejező eszköz nem mindig vág össze a lelki alkat természetével. Így például Schopenhauer az emberiségről vallott hitében konzervatív és reakciós, de a stílusában forradalmár, hasonlóan Flaubert, Baudelaire és Wilde is. Zola ellenben a bölcseletében forradalmár s csak a naturalista mivoltában földönjáróan konzervatív. Vannak írók, kiknél tartalom és forma harmonikusan egyezik. Ilyen Kozma Andor is. Főképp a faji érzés foglalkoztatja, mely mióta emberek alkotnak, egyik sugallója a művészetnek, sokszor anélkül, hogy a művész tudatában lenne ennek, vagy hirdetné. Csokonai Vitéz Mihály legtöbb verse például kiáltóan magyar, pedig nem is emlegeti magyar voltát. Ahogyan a magyar tudniillik, nem a mi s az öntudat alatti fajiság színezi szavait. Vannak azonban művészek, kik azt az öntudatlan érzést öntudatra emelik, a gondolat fényébe hozzák, mikor is a művészet nemzeti eleme politikaivá válik. Kozma Andor nemcsak szereti a faját, de úgy örül minden eredményének, mint egy jó gazda. "Száz év alatt - olvasom egy versében - mennyit haladt a magyar műveltség"... Általában a lírája alig ismeri az önkívületet. Már egész fiatal korában a "Tegnap és ma" s a "Szatírák" és a "Korképek" című köteteiben bölcs és mérsékelt, inkább kritikus, a bírálat és a szatíra felé hajló. Nem ismeri az érzés édes homályát, langy és enyésztő bizonytalanságát. Az öntudat, a világosság az ihletője. "Röntgen-szemem - írja e kötet egyik legszebb versében az "Éjjeli mulatóban" címűben - külszínen át, Mélyebbre is: szívekbe lát"... Később ezzel a pontos, orvosi meghatározásokkal ismételi: "...Vevő s vivő erekbe látok..." A zenéskávéház egyszerre keresztmetszetben jelenik meg, minden apróságával, minden porszemével, akárcsak valami finom nagyító üvegen át:
"...Szedett-vedett, rongy cifraság,
Benzines, kétes tisztaság,
Dib-dáb divat rossz majmolása,
Számítva hűhós, gyors hatásra;
E férces csipkedíszeken
Ingerlő semmi sincs nekem
S ez elnyűtt bársony blouse alatt
Úgy érzem, nincs hó patyolat;
Áttört s kivarrt harisnyapárok
Formáitól itt mit se várok,
S e szűk cipőkön, semmi kétség
Meglátni a sark ferdülését;
E sok csupasz nyak libabőre
Púderrel hintetett fehérre
S az arcok pírja vastag festék..."
Ez a pár sor - azt hiszem - ízelítő a költő képzeletének milyenségére vonatkozóan: fantáziája valószerű, távol minden fantasztikumtól, naturalisztikus, még a kötet legszebb darabjában, a "Haláltánc"-ban is, mely a magyar összeomlást rajzolja páratlan elevenségű, halottas vízió alakjában. Urak, polgárok, illatos-delnők, fokhagymaszagú kofák, bankfik és proletárok karban ropják a táncot a muzsikáló Halál vezetésével. Egyik táncoló halott az ujjcsigolyáját félti. Amerre a menet elhalad, ott "hápogva halódnak a halak." E nyelvi valószínűséggel karöltve jár legfőbb költői erőssége, szeplőtelenül tiszta formaművészete, konzervatív verselése, melyet Arany Jánostól vett örökbe és fejlesztett tovább biztos nyelvérzékével. Könnyedén - nem könnyelműen - labdázik a magyar szókkal. Tündöklőbb, változatosabb rímelőnk alig van nála. Ismeri azt a goethei rímet, mely két fogalmat összehangol a rokoncsengése által és úgy csap le a sor végén, hogy teljes, szinte testi kielégülést okoz.
Kozma Andor magát egyszer "grammaticus"-nak nevezte, a nyelv törvénytudójának.
Az újabb nemzedék tisztelettel teszi el könyvtárába a kötetét, melyben romlatlan magyar nyelvünk kánona van megőrizve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése