2016. márc. 14.

Kemény György: Huszárék esete






 1. Szegény ember dolga csupa komédia

Álmából kelő nap alig lebbenti föl
Égi nyoszolyáján bíbor takaróját,
Huszár Péter máris gyürkőzik erősen,
S nótával köszönti a kalászos rónát.
Zizegve dől a rend, mint kuruc kard előtt
Véres háborúban hullt hajdan a német.
Ott halált osztottak szikrázó acéllal
Kasza suhintásán támad itt új élet.

Labancverő kardból kasza lett manapság,
Kardszorító markok aratáshoz szoktak;
A vérrel öntözött, temetőnek szánt föld
Kenyértermője lett késő utódoknak.
Ha aratás közben rozsdamarta vason,
Korhadt csontdarabon megbotlik a lába:
Huszár Péter az ő egyszerű eszével
Gyakorta nagyokat tűnődik magába’.

Találgatja ezt is, gondolja amazt is,
De egyikre se tud biztosa felelni.
És vágja a kalászt, nagyokat suhintva,
Mintha csak labanc vón’ egyig valamennyi…
Közben a kékes köd rongyokba szakadva
Leesik a mező harmatos színéhez;
Keleten az égbolt kebele megszakad,
S az ébredő naptól minden csupa vér lesz.

Fölébred a mező… A néma hallgatást
Jóleső zsibongás váltja meg a földön.
A falu harangja úrangyalát csönget,
Amit meghallgatni már a nap is följön.
Megfüröszti arcát harmat tengerében,
S úgy néz meg a rónán mindent össze-vissza,
Miután megtette, a csillogó tengert.
Égető szomjában nagymohón fölissza.

Fekteti kaszáját Huszár a tarlóra,
Kalap-karimáját fogja a kezébe;
Csöndes imádsággal hálásan tekint föl
Az ébredő naptól vérben úszó égre.
Mikor sugarával tüzelni kezd a nap,
Kioldozza lassan vászon tarisznyáját,
S búza-kereszt tövén jóízűn fogyasztja
Barna kenyerével füstölt szalonnáját.

Szalonnázás közben szekér jön az úton,
Valami idegen úrféle ül rajta;
Gondolja magában Huszár Péter uram:
„Biztosan valami végrehajtó fajta.”
Mérgében nagyot vág a szalonnabőrön,
Mintha végrehajtót vágna a bicskája.
„Hogy van Péter bácsi?!” szólnak a szekérről.
Ijedtében szinte leesik az álla.

Megdörzsöli szemét, hátha nem jól látott,
Csak valami tündér űzött vele tréfát;
De megáll a szekér, le is szállnak róla,
S fekvő renden egy úr nagyszaporán lép át.
„uramfia! ennek a fele se tréfa;
Ugyan mit akarhat az úrfajta vélem?”
Köszörüli torkát Huszár Péter buzgón,
Hogy a közelgővel illendőn beszéljen.

„Hogy van Péter bátyám? Talán rám sem ismer?
Pedig én volnék a Molnárék Pistája.
Öt év előtt mentem szerencsét próbálni
Jó hatodmagammal nagy Amérikába.”
Erre a beszédre Huszár Péterben is
Helyére zökkent a megriasztott lélek.
„Te volnál az Pistánk? Úgy megemberedtél,
Ha magad nem szólnál, meg sem ismernélek.”

No megörült Huszár, mégpediglen nagyon,
S a legénynek rögtön a markába csapott.
„Ha már itt vagy szógám, ülj le néhány szóra!”
Az egyik keresztről levette a papot,
Lefektette szépen a kereszt tövébe,
S arra ültette le Huszár a vendéget.
És megeredt a szó. Az úton a kocsis
Gyakorta köhintett, de ők csak beszéltek.

Huszár Péter uram rendre elsorolta:
A faluban eddig ki halt meg, kik élnek.
Hál istennek eddig gyönyörű a termés,
Csakhogy ára nem lesz, attól máris félnek.
Bikát vett a falu, de sok a baj véle;
Merthogy nagyon hamis, az embert nem állja.
A tanács nem tudja, hogy rézből, vagy vasból
Tétessen-e gombot a bika szarvára?

Mikor már a bika során is túlestek,
Szóba kapott akkor Molnárék Pistája.
Az arany-országról mondott annyi szépet,
Hogy Huszárnak szinte elcsurrant a nyála.

Valósággal csörgött az arany és ezüst,
Mikor Molnár Pista beszélte a sorsát.
Huszár közbe-közbe nagyokat sóhajtott:
2hej öcsém, az a föld hát a Tündérország.”

Végre elköszöntek. A legény tovább ment,
Huszár meg ottmaradt takaró sötétig,
De lelke olyan lett, mint a sugaras nap,
Ha fölötte vészes borulat sötétlik.
Érett kalásznak bár acélos a magja;
Szinte sír a kasza, mikor vágja rendbe,
De Huszár Péternek, tudj’ az Isten miért,
Szikrányi öröme sincs ezúttal benne.

Búcsút int a földnek jóságos szemével
Nyugati égbolton régi jóbarátja.
Máskor úgy elnézte Huszár a napmentét,
De most nagy bajában még csak meg se látja.
Mint a sötét felhőt ijesztő villámlás,
Lelkét a titkos vágy úgy végigcikázza:
Kalásztermő földről elvágyik titokban
Aranyos, ezüstös szép Tündérországba.

Tompa Mihály: Eleimnek…



Eleimnek kisded háza,
Békességgel fölruházva!
     Hol bölcsőm is ringott egykor
     S fürge lábom futosott:
     Csak neveld agg napjaimra,
     Kertedben a gyámbotot!

A mióta vágy- s reményben
Küszöbödet általléptem,
     Hogy kikísért és megáldott
     A ki legjobban szeret:
     A világban nem találok
     Nyugodalmat, örömet.

A kép, melly ugy csábit távol,
A remény, mit szívünk ápol:
     Fellegjáték, melly eltorzul;
     Köd, mit a szél elvere;
     Valót adtam a reményért,
     De búsit is a csere!

Csendes hajlék! téged látlak
Lombja közt az ákáczfáknak;
     Kéményednek kéklő füstje
     Az ég felé kanyarog…
     Otthon vannak az enyémek!
     Mért hogy én is nem vagyok?!

Ott az udvar, ott a kis kert,
Benne minden füszál ismert;
     Gyermekképek, ifju álmak
     Szép emléke mindenütt;
     Ah, mig köztem és közöttök
     Idő és tér nem feküdt!!

Öreg apám szánt, vet, munkál,
– Többet ér még mindnyájunknál, –
     Édes anyám imádkozva
     Viraszt fel sok éjjelen,
     S fohász, munka mindazért, hogy
     Az én dolgom jól legyen.

Világ gyult már őszi estén,
Mintha látnám, mintha lesném:
     Mit csinálnak…? olvasgatják
     Kedves fiok levelét…
     S még soká, a sötétben is
     Csak rólam foly a beszéd.

A kik vélem bé nem teltek:
Várjatok csak áldott lelkek!
Mint a tengerek hajósa,
Ki a földet behajózza:
     Haza felé közeledem,
     Mentűl messzebb haladok;
     A szivem visz, – nem sokáig
     Lesztek immár magatok!

Vasárnapi Ujság 3. évf. 1. sz. (1856. január 6.)

Jókai Mór: Nemzeti haladásunk 1855-ben





Tekintsünk vissza a múlt évre és tanuljunk meg tőle reményleni.

Csendesen, de szilárdul haladunk, javulunk, épülünk, közéletünk semmi ágazata sem marad hátra, egyik a másikat mozdítja előre.

A vallásosság és népnevelés ügye emelkedőben van; ez évben két nagyszerű templom készült el Isten dicsőségére hazánkban; az esztergomi basilica, és a fóthi kathedrale, mindkettő egyszersmind a hazai műemlékek legszebbike, és felépült a minden templomok közt legszebb templom: a vallásfelekezetek közti egyetértés, melyet a múlt év fényesen tanúsított, midőn a dühöngő ragály napjaiban lelkészeink valláskülönbség nélkül részesítének testi ápolás és lelki malasztban minden szenvedőt. – Több tanoda megnyerte ez évben a nyilvánosság jogát, mi azokat régi virágzásukra fogja segíthetni s ami ez évben roppant foglalást tett a népnevelés mezején, létrejöttek a vasárnapi és tanyai iskolák.

A tudományos világban magyar akadémiánk újabb megszilárdulása kelti föl bizalmunkat, midőn annak élére oly férfiak állíttattak, kiknek tevékenységéről meg vagyunk győződve.

Irodalmunkat ugyan nagy veszteség érte Vörösmarty halálában; ámde itt is elmondhatjuk, hogy a költő újraszületett, midőn meghalt, mert művei ezután még nagyobb hatással leendnek. A többiekre örvendetesen mondhatjuk el, hogy öregeink megifjulnak, ifjaink megöregbülnek, amazok erőben, ezek tudományban. Az idén megjelent magyar könyvek száma megközelíti a hétszázat! Népies vállalataink roppant hatást gyakorolnak a közönségre, mely folyvást növekedőben van, a „Vasárnapi könyvtár” eddig hallatlan elterjedésben ismerteti legjelesebb íróink műveit. A napi sajtó folyvást növekedő részvétet gerjeszt; a „Pesti Napló” új szerkesztőt kapott báró Kemény Zsigmondban, ki eszesen, tudományosan, következetesen vezeti e nagy fontosságú hírlap ügyeit, míg Török János szerkesztése alatt új politikai hírlap keletkezett nyelvünkön a birodalmi fővárosban Bécsben, a kormány hivatalos lapja a Budapesti Híradó, a vállalkozó Emich Gusztávnak adatván át, szinte gazdagabb tartalmat ígér jövőre. A tisztán irodalommal foglalkozó lapok, Délibáb, Hölgyfutás, Visszhang, Családi lapok, Divatcsarnok egymással nemesen vetélkedve mozdítják elő nyelvünk haladását. A Szent-István társulat százezerre menő népszerű könyvet oszt szét évenkint, ingyen, vagy csekély árért. Ennyi dicséretes törekvés lassankint felemeli népünket azon míveltségi fokra, melyen más, általunk bámult nemzetek állanak.

Művészeti ügyeink is haladnak előre. Legelső helyen említjük a színészetet, mint mely legnagyobb befolyással bír. Pesti színházunk körülményei ez évben örvendetes fordulást vettek. Gróf Ráday, legkedveltebb igazgatónk egyesíté a régi erőket, a hiányzókat pótolja újakkal, buzdítá a drámaírókat, méltányos volt a művészek és a közönség kívánatai iránt, aminek és Simoncsics János gazdászati igazgató takarékosságának természetes következménye lett, hogy ez intézetünk a közönség minden igényét ki tudja elégíteni, míg a közönség részvéte ezt oly állapotba helyezte, hogy ez idén  még a korábbi évek adósságait is képes volt törleszteni, s kiszolgált tagjait tisztességesen nyugdíjazni. Emellett a vidéken is örvendetes pártolás mutatkozik a művészet iránt: Szabadkán új színház nyittatott meg, s ilyennek építése határoztatott el Debrecen és Tata városokban is. Arad, Kolozsvár, N.-Várad elébbeni buzgalmukban most is megmaradtak.

A festészegylet tagjainak száma több ezerre szaporodott s állandó műtárlatunk folyvást növekedő buzdítással hat a hazai festészekre, tehetséges festőket külföldre küldtek tanulmányozás végett főuraink, mint Apáti Mórt, Telepi Károlyt, az itt bennlevőket pedig hazai tárgyú művek készítésével foglalkoztatják, mint Petrich Orlayt, Molnárt és Kovácsot.

Fametszetekért sem szorulunk többé külföldre, a lapjainkban közlöttek eléggé bizonyítják e művészeti ág kifejlését Pesten. A zeneegylet folytatja előkészítő működését, míg Horváth E. magányiskolájának növendékei többször szép sikerrel mutatták be magukat a közönségnek.

Népzenénk folyvást nemesbülő irányban halad új zeneköltőink törekvése által.

Ipar és gazdászat ügyében is sok haladást tettünk ez esztendőben: a javított gazdasági gépek, ekék, vető-, arató-, cséplőgépek nagy elterjedése legbiztosabb mértéke gazdászatunk gyarapodásának. Gazdasági lapok és könyvek sikerrel terjesztik az újabb kor üdvös újításait és találmányait, a mezőgazdaság könyve e téren megbecsülhetetlen kincs gyanánt jelent meg ez évben. Legnevezetesebb esemény azonban reánk nézve az általános tagosítás eszméje, melynek foganatosítása által hazánk lakosai félbirtokukkal gazdagabbak leendnek s egyedül képesíthetők ipar által bármely mívelt államot megközelíthetni. Ide számíthatjuk még a létesült hitelbankot is, melynek áldása a földbirtokot még egyszer oly becsessé teendi, mint eddig volt.

Vasutaink is szaporodtak ez évben, a Bécs-győri vonat most nyílt meg, s szinte ez évben határoztatott el egy Ipoly-Sajó-völgyi, Győr-kanizsai és Kassa-miskolci vonat építhetése.

Kereskedelmünk ezáltal is újabb lendületet nyer. Borainkat nagymértékben hordják a külföldre s terményeink a párizsi ipartárlaton elismerésben részesültek; kertészeti haladásunk Encz képezdéje által biztosíttatik.

Találmányokat is mutathatunk fel ez év folyamából; egyik Gyürky hajó-hajtó gépe, másik Farkas konkolyszedője, harmadik Jedlik és Hamar Leo tökéletesített villanyvilágítása; melyek mind nemzetünk becsületére válnak.

Nemzeti lételünk egyik nagyszerű emléke is ez idén létesült, a budavárhegyi alagút, méltó ikercsoda-testvére a Lánchídnak.

Új hasznos ismeretekben gazdagultunk, megismertük a kenyér-gyökeret, mint burgonya-pótlékot; az ásfodélát, mint szeszfőzésre való gyökeret; megtanultuk a tűz- és jégkármentesítő intézetek hasznait becsülni s ez idén sokkal kevesebb panaszunk lehetett sokkal több kár és veszély ellen, mint egyébkor.

Seress Imre: Inczédi Pál





- A világháború legendáiból –

„Huszár legények, mond a kapitány,
Csavarjunk egyet muszkáknak nyakán.
Megtudni azt, a beste hogy, s hol áll:
Eredj Inczédi Pál!”

Véres vala másnap mindannyi kard;
Megismeré a muszka a magyart!
A kapitány víg: „No, ember valál
S hős vagy Inczédi Pál!”

Még aznap jő a huszárezredes,
Egy vakmerő, okos legényt keres.
A kapitány mond, míg haptákot áll:
„Itt van Inczédi Pál!”

Megy a legény, s hogy aztán visszajön,
Oroszra ez megint egy vérözön.
Az ezredes mond: „Újra hős valál
Derék Inczédi Pál!”

A tábornok ott van harmadnapon:
„Legjobb huszárod kell nekem nagyon.”
Az ezredesnek szava készen áll:
„Itt van Inczédi Pál!”

Megy a legjobb huszár, s hogy visszatér,
Az ezredesnek ez új, örök babér.
A tábornok mond: „Nagy arany dukál
Ezért Inczédi Pál!”

És Hindenburg is jő egy reggelen:
„Hős és eszes huszár kell énnekem!”
A tábornok felel, míg szalutál:
„Itt van Inczédi Pál!”

Kitesz magáért újra a legény,
S Hindenburg mond: „Ember, már annyi áll,
Talpán Inczédi Pál!”

És Bécsből végre jön parancsolat,
S megjárja Bécset is egy hét alatt,
S Bécsben kezet fog véle a király:
„Fiam, Inczédi Pál!”

A Sztrijnál eztán volt nagy ütközet.
Igaz, megint győzelmes véget lett,
De ott utolért mégis a halál,
Dicső Inczédi Pál.

Hadúr Isten a magas égbe’ fent,
Az ördögökkel tán csatára ment,
Kellett neki egy jó magyar huszár:
S itt volt Inczédi Pál.

Forrás: Vasárnapi Ujság 24. szám (67. évfolyam) Budapest, 1920. december 19.