Nem így képzeltem.
Furcsa, csúnya szörnyet
Gondoltam én és
fáradt öreget,
Aki köhögve a
botjára görnyed
S hátán a régi
rőzse integet.
De most, hogy itt van,m ég
százszorta szörnyebb
Mint a mesébe, néma és meredt,
Majdnem derűs és kedves s azzal öl meg,
Hogy áll az íróasztalom megett.
Mert ennyi csak: ha eljön a tavasz,
Megismerem, hogy mindig ugyanaz,
S ha sírok, a szemembe könny se csillan.
Alszom, mikor az esték holdasok,
És néha, hogyha éjjel olvasok,
Kissé homályosabban ég a villany.
Forrás: Vasárnapi ujság
19. szám (67. évfolyam) Budapest, 1920.
október 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése