Tompa Mihály: Eleimnek…

Eleimnek kisded háza,

Békességgel fölruházva!

     Hol bölcsőm is ringott egykor

     S fürge lábom futosott:

     Csak neveld agg napjaimra,

     Kertedben a gyámbotot!

A mióta vágy- s reményben

Küszöbödet általléptem,

     Hogy kikísért és megáldott

     A ki legjobban szeret:

     A világban nem találok

     Nyugodalmat, örömet.

A kép, melly ugy csábit távol,

A remény, mit szívünk ápol:

     Fellegjáték, melly eltorzul;

     Köd, mit a szél elvere;

     Valót adtam a reményért,

     De búsit is a csere!

Csendes hajlék! téged látlak

Lombja közt az ákáczfáknak;

     Kéményednek kéklő füstje

     Az ég felé kanyarog…

     Otthon vannak az enyémek!

     Mért hogy én is nem vagyok?!

Ott az udvar, ott a kis kert,

Benne minden füszál ismert;

     Gyermekképek, ifju álmak

     Szép emléke mindenütt;

     Ah, mig köztem és közöttök

     Idő és tér nem feküdt!!

Öreg apám szánt, vet, munkál,

– Többet ér még mindnyájunknál, –

     Édes anyám imádkozva

     Viraszt fel sok éjjelen,

     S fohász, munka mindazért, hogy

     Az én dolgom jól legyen.

Világ gyult már őszi estén,

Mintha látnám, mintha lesném:

     Mit csinálnak…? olvasgatják

     Kedves fiok levelét…

     S még soká, a sötétben is

     Csak rólam foly a beszéd.

A kik vélem bé nem teltek:

Várjatok csak áldott lelkek!

Mint a tengerek hajósa,

Ki a földet behajózza:

     Haza felé közeledem,

     Mentűl messzebb haladok;

     A szivem visz, – nem sokáig

     Lesztek immár magatok!

Vasárnapi Ujság 3. évf. 1. sz. (1856. január 6.)