1. Szegény ember dolga csupa komédia
Álmából kelő nap alig lebbenti föl
Égi nyoszolyáján bíbor takaróját,
Huszár Péter máris gyürkőzik erősen,
S nótával köszönti a kalászos rónát.
Zizegve dől a rend, mint kuruc kard előtt
Véres háborúban hullt hajdan a német.
Ott halált osztottak szikrázó acéllal
Kasza suhintásán támad itt új élet.
Labancverő kardból kasza lett manapság,
Kardszorító markok aratáshoz szoktak;
A vérrel öntözött, temetőnek szánt föld
Kenyértermője lett késő utódoknak.
Ha aratás közben rozsdamarta vason,
Korhadt csontdarabon megbotlik a lába:
Huszár Péter az ő egyszerű eszével
Gyakorta nagyokat tűnődik magába’.
Találgatja ezt is, gondolja amazt is,
De egyikre se tud biztosa felelni.
És vágja a kalászt, nagyokat suhintva,
Mintha csak labanc vón’ egyig valamennyi…
Közben a kékes köd rongyokba szakadva
Leesik a mező harmatos színéhez;
Keleten az égbolt kebele megszakad,
S az ébredő naptól minden csupa vér lesz.
Fölébred a mező… A néma hallgatást
Jóleső zsibongás váltja meg a földön.
A falu harangja úrangyalát csönget,
Amit meghallgatni már a nap is följön.
Megfüröszti arcát harmat tengerében,
S úgy néz meg a rónán mindent össze-vissza,
Miután megtette, a csillogó tengert.
Égető szomjában nagymohón fölissza.
Fekteti kaszáját Huszár a tarlóra,
Kalap-karimáját fogja a kezébe;
Csöndes imádsággal hálásan tekint föl
Az ébredő naptól vérben úszó égre.
Mikor sugarával tüzelni kezd a nap,
Kioldozza lassan vászon tarisznyáját,
S búza-kereszt tövén jóízűn fogyasztja
Barna kenyerével füstölt szalonnáját.
Szalonnázás közben szekér jön az úton,
Valami idegen úrféle ül rajta;
Gondolja magában Huszár Péter uram:
„Biztosan valami végrehajtó fajta.”
Mérgében nagyot vág a szalonnabőrön,
Mintha végrehajtót vágna a bicskája.
„Hogy van Péter bácsi?!” szólnak a szekérről.
Ijedtében szinte leesik az álla.
Megdörzsöli szemét, hátha nem jól látott,
Csak valami tündér űzött vele tréfát;
De megáll a szekér, le is szállnak róla,
S fekvő renden egy úr nagyszaporán lép át.
„uramfia! ennek a fele se tréfa;
Ugyan mit akarhat az úrfajta vélem?”
Köszörüli torkát Huszár Péter buzgón,
Hogy a közelgővel illendőn beszéljen.
„Hogy van Péter bátyám? Talán rám sem ismer?
Pedig én volnék a Molnárék Pistája.
Öt év előtt mentem szerencsét próbálni
Jó hatodmagammal nagy Amérikába.”
Erre a beszédre Huszár Péterben is
Helyére zökkent a megriasztott lélek.
„Te volnál az Pistánk? Úgy megemberedtél,
Ha magad nem szólnál, meg sem ismernélek.”
No megörült Huszár, mégpediglen nagyon,
S a legénynek rögtön a markába csapott.
„Ha már itt vagy szógám, ülj le néhány szóra!”
Az egyik keresztről levette a papot,
Lefektette szépen a kereszt tövébe,
S arra ültette le Huszár a vendéget.
És megeredt a szó. Az úton a kocsis
Gyakorta köhintett, de ők csak beszéltek.
Huszár Péter uram rendre elsorolta:
A faluban eddig ki halt meg, kik élnek.
Hál istennek eddig gyönyörű a termés,
Csakhogy ára nem lesz, attól máris félnek.
Bikát vett a falu, de sok a baj véle;
Merthogy nagyon hamis, az embert nem állja.
A tanács nem tudja, hogy rézből, vagy vasból
Tétessen-e gombot a bika szarvára?
Mikor már a bika során is túlestek,
Szóba kapott akkor Molnárék Pistája.
Az arany-országról mondott annyi szépet,
Hogy Huszárnak szinte elcsurrant a nyála.
Valósággal csörgött az arany és ezüst,
Mikor Molnár Pista beszélte a sorsát.
Huszár közbe-közbe nagyokat sóhajtott:
2hej öcsém, az a föld hát a Tündérország.”
Végre elköszöntek. A legény tovább ment,
Huszár meg ottmaradt takaró sötétig,
De lelke olyan lett, mint a sugaras nap,
Ha fölötte vészes borulat sötétlik.
Érett kalásznak bár acélos a magja;
Szinte sír a kasza, mikor vágja rendbe,
De Huszár Péternek, tudj’ az Isten miért,
Szikrányi öröme sincs ezúttal benne.
Búcsút int a földnek jóságos szemével
Nyugati égbolton régi jóbarátja.
Máskor úgy elnézte Huszár a napmentét,
De most nagy bajában még csak meg se látja.
Mint a sötét felhőt ijesztő villámlás,
Lelkét a titkos vágy úgy végigcikázza:
Kalásztermő földről elvágyik titokban
Aranyos, ezüstös szép Tündérországba.
2. Hosszú betegségnek halál a vége
Huszár Péter lelkét megvette a bánat,
Fogyott szemlátomást, akárcsak az árnyék.
Sokat tépelődött szegény felesége:
„Ugyan mi lelheti, ugyan mire vágynék?”
Csöndes nyári estén, mikor az Úristen
Kinyitja az égen csillag-bibliáját:
Az eperfa alatt sok hallgatás után
Csak megszólította Huszárné a párját.
„Ugyan édes gazdám, mi lelheti kendet,
Hogy úgy nekibúsult darab idő óta?
Ritka lett a szava, mint a fehér holló;
Hallgat, mint a hattyú, ajakán a nóta.
Ha beteg kend, szóljon! Javasasszonyt hívok,
Magam szedek füvet péntek éjszakáján…
A lelkem felét is örömest odadom,
Csak kendet még egyszer nótás kedvbe’ látnám.”
Nem szólt eleinte Huszár, csak sóhajtott;
A belső tusától úgy zihált a keble,
Mintha bűvös kezek akarata ellen
A titok pecsétjét most törnék föl benne.
„Nem kell nekem jófű, édes életpárom;
Javasasszony se kell, nem vagyok én beteg.
Csak az a bajom, hogy az arany földére,
Szép Tündérországba én el nem mehetek.
Megriadt az asszony a nagy vallomástól,
Mint az erdőszélen epret szedő gyermek,
Ki a bokor alján apró gyíkra számít,
S ijedten látja, ott kígyók is teremnek.
Remegett az asszony, mint a megzavart őz;
Elszorult a szíve, majd pedig sebesen
Dobogásnak indult. Szólani nem szólott,
Csak megeredt könnye és sírt keservesen.
Majd mikor a könnyel engedett valamit
Lelkének viharos, fekete borúja,
Kérlelte az urát, féltő szerelemmel
A nagy, erős ember keblére borulva:
„Az Óperenciás tengeren is túlra,
Nagyidegen földre, minek vágyik kelmed?
Isten látja lelkem: meghasad a szívem,
Ha itt hágy bennünket, ha valaha elmegy.”
Az ember szíve is engedett a szóra,
Mint a fagyos jégcsap tavaszi napfényen.
Nevetett is hozzá, mikor biztatgatta
Megriadt asszonyát, hogy sohase féljen.
„Lám Molnár Pista is megjárta az utat
Minden baj nélkül, hát én is megjárom.
Hozok haza bőven aranyat, ezüstöt,
Drága selyemkendőt, meglásd édes párom.”
A nagy vágyakozás, mint a gyilkos féreg,
Beleette magát a Huszár szívébe;
Még az asszonyának se volt annyi lelke,
Hogy a szíve baját egész kibeszélje.
Darabig csak állta Huszár a vágyódást,
De hogy az a féreg szívén tovább rágott:
Kimondta keményen, ha törik, ha szakad,
De ő fölkeresi az aranyországot.
Szűkös terméskéjén alighogy túladott,
Útra készült Huszár jó többedmagával.
Úgy sírt az asszonya, mint a záporeső,
A lelke nem bírt meg szíve nagy bajával.
„Jóságos Úristen, de elborítottad
Fekete borúval az eget felettem.
Az uram se halt meg, fiam mégis árva,
Magam meg bánatos özvegyasszony lettem.”
Csitította Huszár szóval, öleléssel,
De csak nem csitult el a zokogó asszony.
Minden vigasztalás, minden magyarázás
Csak arra volt jó, hogy új könnyet fakasszon.
S mikor a válásnak szörnyű perce megjött,
Ringó két karjával átfogta az urát;
Majd meg összeesett szótlan fájdalommal,
Mint a gyönge galamb, mikor szíven szúrják.
3. Szegény ember dolgát boldog Isten bírja
Szakadatlan sorban ejti homokszemét
A rohanó idő hatalmas órája;
Esztendőkké tette a napot, a hetet,
Amióta Huszár Amerikát járja.
Az idő kendője letörülte könnyét
Párja nélkül maradt szegény asszonykának;
Csak a szíve fáj még, csak a lelke sír még,
S mintha arcáról a rózsák is hullnának.
Az első időben sűrűn jött a levél,
Vándor ismerősök izenetet hoztak:
Tiszteli az ura, megjön nemsokára,
S gazdája lesz megint pusztuló vagyonnak.
És telt-múlt az idő. Sok tavasz kinyílt már,
Sok ősz temette el a napfényes nyarat.
A faluból sokan mentek is, jöttek is,
De az ő embere csak mindig ottmaradt.
És hervadt az asszony, mint a tikkadt virág,
Fiából pediglen embernyi ember lett;
Amikor egyszerre elhallgatott a hír,
S nem hozott a posta se pénzt, se levelet.
Föléledt újólag a hervadó asszony
lelkének rejtekén szunnyadozó bánat;
Kitárta keservét hangos, nagy panasszal
Apját kérdezgető, szép legényfiának.
„Jaj mi lesz belőlem, egyetlen jó fiam,
Apátlanul maradt gyermeke szívemnek?
Csak nem feledett el bennünket az apád,
Hogy darab ideje már nem is izenget?
Megkérdeztem fűtől, tudakoltam fától,
Tavasz nyílásán a megtérő madártól:
Tudnak-e hát róla, látták-e valahol?
Egyik se tudott hírt szegény, jó apádról.”
Hallgatott a legény, csak néha rendült meg,
Mikor fölbúgott az anyja zokogása.
El-elfordult olykor, széles ingujjával
Úgy törülte könnyét, hogy anyja ne lássa.
Elnyelte a sírást és szólott ekképpen:
„Ne sírja ki szemét, édesanyám lelkem!
Inkább a ruhámat rakosgassa rendbe,
S apámuram után eresszen el engem.”
Hallgatott a sírás. Fölnézett az anya
Könnyein keresztül szép legényfiára;
Sejtelmes szívével leolvasta onnan,
Hogy amit kimondott, hamar meg nem bánja.
Birokra kelt benne hitvesi vágyódás,
S a magzatát féltő anyagi szeret.
Szólani nem tudott, csak mint a falevél
Szellő legyintésén, szegény úgy reszketett.
Huszár Pali készült ismeretlen útra;
Engedte az anyja, majd meg tartogatta.
De hogy a fiúban ember lett a szándék,
Szűkös garasait hát csak odaadta.
Borús őszi reggel, amikor az Isten
Könnyeit hullatta szomorkodó égből:
Jajpanaszos sírás, patakzó könnyek közt
Leszakadt a fiú anyja kebeléről.
Síró reménységgel ottmaradt Huszárné;
Belépett a fiú idegen világba.
Valami vasmarok szorongatta szívét,
De csak föl se jajdult, ne mondják, hogy gyáva.
Sebes gőz-paripán amikor átnyargalt
Nagyidegen földön, ismeretlen tájon:
Csak megjelent szemén áruló harmatgyöngy,
S ajkába harapott, hogy szíve ne fájjon.
Napokig tartott a gőzös vágtatása;
Megjártak talán egy egész nagyvilágot,
De a Pali szemét lezárta a bánat,
Csak fájó lelkének szemeivel látott.
Emberi áradat sodorta magával,
S egyszer csak ott volt a hatalmas tengeren.
Nem tudta, hogy tenger; de gondolta, hogy víz,
Mert rajta fa sincsen, meg kalász se terem.
Ezernyi népével, mint egy úszó város,
Csapkodó hullámon libegett a bárka.
Meg-megnyílt a tenger hullámszülő méhe;
Elnyeli a hajót, mindenki azt várta.
Majs kisütött a nap, elsimult a tenger;
Egy-egy haragos ránc alig akadt rajta.
Szelíd susogással ringatta a hajót,
Akárcsak bölcsőjét a dúdoló dajka.
Sokféle szépségét tárta föl a tenger
Egyszer haragjában, máskor jókedvében.
Huszár Pali mindig az apját kereste
Megtörő vízcseppek szivárvány-képében.
Mikor meg a tenger felkorbácsolt méhe
Megzavart nyugalmát rémítőn siratta:
Szegény édesanyja jutott az eszébe,
Aki tenger könnyet sírhat el miatta.
4. Könnyű a madárnak, ágról-ágra száll
Sokáig hányódott tengeren a hajó,
Azt gondolta Pali: sose lesz már vége.
Valahára mégis nagy füstfelhőt láttak,
Amely kavarogva húzódott az égre.
Huszár Pali éppen a semmibe bámult,
Amikor a hajón jelezték a földet;
A rettentő füstről azt hitte, hogy ház ég,
Vagy hogy legalább is malacot pörkölnek.
Meglassult a hajó, kisebb barázdákat
Hasított a vizen, s nagyot szólt a tülke.
Tágas hajógyomor okádta a népet,
Mely nagykíváncsian egymást marta-gyűrte.
Várták, mint a zsidók, az ígéret földét,
És amikor feltűnt, azt hitték: káprázat.
Katonás sorokban mesés óriásként
Előttük álltak az égbenyúló házak.
Akkora egy-egy ház, hogy beleéhezik,
Aki egy izromban végigtekint rajta.
„Ha már házuk ilyen” – tépelődött Pali -,
„Akkor a templomuk ugyan milyen fajta?”
„De sok szalma kell itt, hogy befödjék véle
Ezt az irgalmatlan sok-sok magas házat!”
Nagy elámultában meglökte valaki:
„Cihelődj már öcsém, ne tátsd itt a szádat!”
A hajó megtorpant, mint az ijedős ló,
Majd nekihajtott egy pajta oldalának;
Erős kötőféket vetettek nyakába,
Hogy meg ne szökhessen, amikor leszállnak.
Nagy búcsújárásban húzódott kifelé
A hajó-gyomornak tarka-barka népe.
Tornyos vaskalapú, kékruhás emberek
Terelték őket a pajta közepébe.
Olyan volt a pajta, akárcsak a vásár;
Batyuját, ládáját ki-ki hurcolgatta;
Sorba ment valami hitvány finánc-féle,
S a batyut, a ládát jól kitapogatta.
No csak tapogassa, vélekedett Pali,
Meg is szagolhatja, ő ugyan nem bánja.
De mitől is félne, hiszen nem pipázik,
Nincsen a batyuban tilos szűzdohányra.
Amikor a finánc végigszagolt mindent,
Újra csak hajóba terelték a népet.
Vissza is viszik tán, gondolta némelyik,
Pedig alig hogy a mesés földre lépett.
Nem volt nagy a hajó, csak olyan idétlen,
Szorultak is rajta, akár a heringek.
Mindenki a lábát, batyuját dugdosta,
Aggodalmában csak ki sem is tekintett.
Iromba nagy házhoz evezett a bárka,
Amely ott búsult a tenger közepében.
Beterelték őket, s nagy bámulatukra
Végigtapogatták mindannyit keményen.
Sehogy se tetszett a dolog a fiúnak;
Furcsa szokás lehet itt ezen a tájon,
Hogy a lelkes embert úgy megtapogatják,
Mint a jószágot az országos vásáron.
Fojtott lélegzettel álldogált a sok nép;
Megkönnyebbült Pali, hogy rajta túlestek.
Hát egyszer csak tolták rácsos ketrec mögé;
Azt hitte, most kerül sora a deresnek.
Nem húzták deresre, csak egy pápaszemes
Szolgabíró-féle nevét tudakolta.
Földerült a fiú, hogy a nyelvén szóltak;
Beszédessé tette az úr magyar volta.
„Megkövetem szépen, tekintetes uram,
Huszár Pali az én becsületes nevem.
Eljöttem keresni az édesapámat,
Ne bánjanak azért keményen itt velem.
Ha szómmal nem vétek, tekintetes uram,
Mit tud az apámról? Megmondhatná nékem:
Merre is forduljak, hová is induljak
Apámuram után ezen a vidéken?”
Nagyot nézett az úr a pápaszemével,
De a Huszár Péter hírét mégse tudta.
„Nagy falu ez öcsém, jó sok pénze legyen,
Ki ráadja fejét erre a nagy útra.
Ez itt a bökkenő. Mást most az a kérdés:
Van-e néked, öcsém, elegendő pénzed?”
A pénz szóra Pali meghökkent egy kicsit,
S a pápaszemesre gyanús szemmel nézett.
Lelkére kötötte édesanyja otthon:
Vigyázzon a pénzre, hogy ne keljen lába.
Azért hát eldugta pénzecskéjét Pali
Apja levelével a ráncos csizmába.
A pénze miatt hogy noszogatták szörnyen,
Nekidőlt végül a rácsos kerítésnek;
Egyik csizma orrát nekiakasztotta
A másik sarkának. így került a pénz meg.
Keszkenőjét mikor kibontotta szépen,
Megkerült a pénzzel az apja levele.
Előadta ezt is, mutatta amazt is;
Emberebbül bántak ezek után vele.
A pápaszemes úr ugyan mondogatta,
Hogy amennyit lehet, szívesen tesz érte.
Szólította tüstént a segédjegyzőjét,
Aki Huszár Palit szépen elkísérte.
Girbe-görbe úton, vízen is meg földön
Eljutottak végül nagy, füstös állásba.
Harapni lehetett a fekete füstöt;
Mert sok gőgös volt ott éjjeli szállásra.
Itt a segédjegyző a pénze fejében
Valami cédulát hozott ki Palinak.
Odavezette egy nagy ember-csapathoz:
„Eggyel megint többen lesznek atyafiak!”
Megörültek neki egyig a magyarok;
Hazai szokásként megvolt a barátság.
„Hová megy, kihez megy?” rendre tudakolták,
De csak igaz szívvel, s nem talán hogy bántsák.
Megeredt a beszéd. Lassankint lepattant
Titkos, nagy lakatja vágyódó szíveknek.
Kiderült a végén közös örömükre,
Hogy valamennyien Klevelandba mennek.
Bajszos Kökény Marci volt a legszavasabb,
Őt is nézte nyomban a csapat vezérnek.
Mivelhogy másodszor járja meg a földet,
Útbaigazítást egyig tőle kérnek.
Agyar ember lehet, bajszáról is látszik,
Amelynek a felét kölcsön is adhatja.
Ért sok mindenféle idegen nyelvekhez;
Az ángolt méghozzá ujjon mutogatja.
Tüsszögő gőzösre fölszállottak végül.
Bársonyos ülésen jól megtelepedtek;
Kökény Marci uram nagy jóakarattal
Baját tudakolta a Huszár gyereknek.
Utazása célját elmondta a legény,
S amikor vége lett panaszos beszédnek,
Biztatgatta Kökény. „Itt vagyok én öcsém,
Hát akkor az apád hogy is ne lelnéd meg!”
Szikrát szóró gőzös repült, mint a sárkány;
Alig győzték szemmel tovatűnő tájat.
Még a gőzösnél is sebesebben repült
Huszár Pali lelke; szinte belefáradt.
Hogy lelkének röptét mi se gátolhassa,
S apjától anyjáig sebesebben szálljon:
Megkönyörült rajta szerelmes csókjával
Fájó szívek baját elringató álom.
5. Ahány ház, annyi szokás
Zúgva, zakatolva repült a nagy gőzös;
Álmodott a fiú gyönyörűet, szépet.
Pelyhező bajsza is rezgett a mosolytól,
Hiszen azt álmodta: apjával beszélget.
Mikor a legszebbik képét mutogatta
Boldog aluvónak álom délibábja,
Fölrázta valaki: „Kelj föl, Pali öcsém,
Itt vagyunk már egyszer Klevland városába.”
Fölrezzent a legény, megdörzsölte szemét,
S ébren is kereste a megszakadt álmot.
letűnt a délibáb, tündér-képe helyett
Bicskával szelhető, fojtó füstöt látott.
Csak az a szerencse, hogy a nagy sötétben
Apró üveg-gyertyák itt is, ott is égnek.
„Füstön élnek itt tán egyig az emberek?”
Szólott csodálkozva a fiú Kökénynek.
Szíves atyafiak örömmel fogadták,
Nagyban ölelgették mind az érkezőket.
Pali meg csak állott,m iont a szomorú-fűz,
Senki emberfia nem ölelte őt meg.
Megdobbanó szívét biztatgatta váltig,
Hogy a szíveslátást ő is csak megkapja.
Mikor találkoznak, megöleli százszor,
Csókolja ezerszer majd az édesapja.
Kökény Marci rászólt: „Gyere velem öcsém!”
S elvitte magával kormos, kis faházba.
Apját tudakolta legelőbb a fiú,
Arra se gondolt, hogy út-porát lerázza.
Biztatták erősen, hogy kicsinység várjon:
„Hiszen éhesen csak nem megyen innét el!”
Terített asztalhoz még le is ültették,
De csak nem esett jól neki semmi étel.
Kökény mikor látta, hogy a vágyakozás
nagyon is a nyakán ül már a legénynek;
Fölszedődött lassan a gazdával együtt,
hogy valahol Huszár Péter után néznek.
Keresték a címen, ami meg volt írva
Jó öreg-betűkkel a régi levélben.
De a házban lakók nem ismerték Huszárt:
„Biztosan elkerült valahová régen.”
„No ha itt nem tudják, megkérdezzük akkor
A sarki korcsmárost; az biztosan tudja.
De hogy is ne tudná, mikor a magyarnak
Olyan ige rövid korcsmáig az útja.”
Kökény Marci bölcsen imígy okoskodott,
S megnyomta kilincsét a sarki korcsmának.
Nagyot nézett Pali, hogy micsoda ház az,
Ahol az emberek a jászolnál állnak?
A jászol deszkáján termetes poharak
Büszkén ágaskodnak sorjába az égnek;
Tisztelettel mondva a vezér-marhára
Kolompnak is bátran mind beillenének.
Jó tüdejű tótok fújhatták valahol
Ezeket a derék, szálas poharakat;
Holmi hitvány legény, ha megemelgeti,
Valóságos csoda, ha belé nem szakad.
Kökénynyel nagyokat kezelt a korcsmáros;
Régi jóembere, gyakori vendége.
Odanyúlt nagyhamar jászol oldalához,
S tette a poharat Kökénynek elébe.
Valami mérgese habzó sárga lével
A poharak közül megtöltött vagy hármat;
Poharát emelve odaszólt Kökénynek,
Hogy a nagy örömre mindnyájan innának.
Nem kellett sokáig biztatgatni őket,
Kökény nekividult a sörnek miatta;
Jászolnak támasztva az egyik könyökét,
Markával a pohár nyakát szorongatta.
Palit is kínálták, s bár előbb szabódott,
Mégis belekóstolt a barátság végett,
De az első kortynál letette poharát:
Nem tudta kiállni a keserűséget.
„Harapj bele, öcsém!” noszogatta Palit
Vastag barátsággal a tréfás korcsmáros.
„Ugye Kökény komám, aki nem tud inni,
Amérikában az sose lehet számos?”
Bizonygatott Kökény, de fölbátorodva
Pártját fogta azért mégis a legénynek:
„Zöld még a gyerek, hát nem tudja a módit,
Meg egy kis baja is akadt a szegénynek.”
hallgatott a legény, csak szégyelletében
piros lett a képe, s az ajkát harapta.
Huszár Péter sorát tudakolta Kökény;
Merthogy a fiúnak ő az édesapja.
Ismerni ismerte Huszárt a korcsmáros;
Derék egy ember volt, nem ivott hitelbe’.
„Csak egy hibája volt”, mondta a korcsmáros,
„Hogy nagyon keveset ivott őkigyelme.”
Megdobbant a legény szíve az örömtől,
De talán csak azért, hogy új bánat érje.
A korcsmáros szerint elköltözött apja
Jó darab ideje Pittsburg környékére.
„Keríts öcsém munkát, sose szomorkodjál;
Hiteled van nálam rogyásig akár most!”
Megköszönte Pali; Kökény még italt kért,
S nagyvégre otthagyták a derék korcsmárost.
Mélyen nekivágott a bánat kaszája
Az elhagyott fiú sajogó szívének.
Aludni se tudott, ébren is álmodott:
Csak ő valahára az apját lelné meg!
Kínálták szívesen étellel-itallal;
De folyvást csak búsult, nem ivott, nem evett.
Csak mikor magára maradt bánatával,
Könnyekkel sózta meg a barna kenyeret.
A nagy szomorkodást megsokallta Kökény,
S nekikönyökölve szóba ereszkedett:
„Mit dorombolsz, mint a Pilátus macskája,
Vedd elő már egyszer a jobbik eszedet.
Csupa sóhajtásból nem lehet megélni,
A mestergerendát meg hasztalan nézed.
Az apád után most úgy se mehetsz még el;
Mert hiszen nem maradt elegendő pénzed.”
Itt köhögött Kökény, majd meg újra kezdte:
„Munka van itt bőven, csak emberre várnak.
Beviszlek én, öcsém, olyan finom helyre,
Hogy jobb lesz a sorod, mint a vicispánnak.”
Hallgatott a legény,majd pedig megszólalt:
„Fogadom a szavát, kedves Marci bátyám;
Vállalom a munkát, hogy pénzhez juthatnék,
S az apámuramat mielőbb meglátnám.”
Munkába is vitte másnap reggel Kökény,
Csakhogy nagysok baja támadt a legénynek.
Meg nem értett nyelven sokat unszolgatták,
Pedig amit megtett, három se tenné meg.
S mikor egy-egy vasrúd hirtelen estében
Meg nem szokott kezét, lábát odakapta:
Baját lekicsinylő, idegen emberek
Bántó röhögéssel jót mulattak rajta.
Titkolta panaszát, bár epedve várta,
Hogy jöjjön el végre a szabad vasárnap.
És amikor megjött, elgyötört kezével
Levelet írt menten az édesanyjának.
Százszor is csókolta többször is biztatta
Szomorkodó anyját a hosszú levélben:
„Jó sorom van itten, apám sincsen messze,
Édes anyámasszony, hát mitől se féljen.”
Egy-egy ilyen sornál elkapta a fejét,
Hogy ne hulljon könnye a hazug írásra;
Biztató sorok közt az áruló könnyet
Szegény édesanyja valahogy ne lássa.
Levele zártával kiült a ház elé,
S vágyó szemmel nézett föl az égi útra.
Szíve keservében szinte úgy találta:
Göncöl-szekérnek is görgébb itt a rúdja.
6. Nagy a világ, kicsi benne az ember
Változatlan idő szárnyon repül egyszer,
Máskor csiga-lassan mászik ólomlábon.
Küzdő, földi ember kergetni szeretné,
Máskor azt akarná, hogy kissé megálljon.
Huszár Pali lelke lassúnak találta;
Csinált a percekből végtelen órákat.
Nem tudta fölérni egyenes eszével,
Miért tartja féken az idő a vágyat?
Számítgatott hetet hónapokká nőttek;
Taposta tovább az ember-őrlő malmot.
Várva-várta mindig apja üzenetét,
De hónapok múltán még csak hírt se hallott.
Anyja üzenetét meghozta a posta;
Apró gyöngy-betűkkel a tanító írta,
De gyöngy-betűk közé könnyek igaz gyöngét
Mégiscsak végiglen édesanyja sírta.
Nagysok idő múlva megjött a várt óra:
Pittsburgba készültek ismerős magyarok.
„Vigyenek magukkal, az Istenre kérem!”
És hogy megígérik, szeme csak úgy ragyog.
Dalolni szeretne száguldó gőzösön;
Repülni akarna Pittsburg városába,
Pittsburg városában csak odaborulni
Szerető szívével az apja nyakába.
Üveges állásba behajtott a gőzös,
Régi ismerősök vártak a végében.
El is vitték őket magas domboldalra,
Ahol a nap ritkán látszik meg az égen.
Kopasz domboldalon apró, kormos házak
Lapulnak, akár a füsti fecske-fészkek.
Ablak-üvegük is megvakult a füsttől;
De minek ott ablak, ahol ki se néznek?
Három apró lyukból áll a kormos kunyhó;
Két lyukba alusznak, egy meg a nappali.
Eddig tizenhatan húzódtak meg benne,
A tizenhetedik lesz ezután Pali.
Hogy elismerkedtek, s a gondos gazdasszony
A hosszú asztalra fölhordta az ételt,
Megkérdezte Pali a házigazdától:
Ismerték-e apját, mármint Huszár Pétert?
Ránézett a gazda a „vezér-burdos”-ra,
Aki helyeslőleg intett, hogy nem bánja.
Úgy mert csak felelni a jó házigazda
Vontatott beszédben a fiú szavára.
Már hogyne ismernék, mikor náluk lakott.
Igaz, hogy megvakult az egyik szemére,
De csak jó ember volt. Megunta a gyárat,
S elment a bányába Cheswiek vidékére.
Ez is szólt valamit, az meg tódította;
Az ital tüzelte őket a beszédre.
Kiderült lassankint, hogy Huszár Péternek
Valami vasdarab repült a szemébe.
Kifolyt a félszeme, s azért elnevezték
Csak úgy egymás között: félszemű Huszárnak.
„Hej, pedig kár érte – szólalt meg a gazda -;
Mert félszemével is levert volna hármat.”
Nagyot nézett Pali, amikor hallotta,
Hogy apjának csak a félszeme van épen.
De az vigasztalta, hogy mikor meglátja,
Az egész lelke lesz majd a félszemében.
Az anyjának mégse ír semmit felőle;
Hiszen ha ráesik anyja pillantása
Félszemű apjára, úgyis megindul majd
Patakzó könnyekben lelke zokogása.
Elhallgatta volna Pali tán egy hétig,
Ha édesapjáról szólt volna a beszéd.
Szóba hozta egyik, hogy a szeme alatt
Szegény Huszár csaknem elvesztette eszét.
Nem mert hazamenni, nehogy még valaki
A félszeme miatt benne koldust nézzen.
„Itt maradok addig” – mondogatta sokszor -,
„Míg azt a félszemet visszanyerem pénzben.”
„Spórolós ember volt Huszár Péter bácsi,
Nem is akart addig sehogy hazamenni,
Ameddig fiának egész telek földet,
Hozzá meg négy lovat nem tud majd szerezni.
Hej, pedig de sokszor sírt az a félszeme,
Amikor anyáddal emlegetett téged!
De hát csak itt maradt, hol a szeme miatt,
Hol pedig a sokszor említett pénz végett.”
A „főburdos” mondta ezeket módosan,
S ígérte Palinak, beviszi a gyárba.
Ott maradhat addig, amíg rá nem akad
A közelvidéken az édesapjára.
Pali is gondolta, darabig elmarad,
Hátha itt a munka valamivel könnyebb?
Szerez valamicskét, s anyjának is vihet
Kettős kapoccsal egy imádságos könyvet.
De eljárt az idő, nyugovóra tértek;
Hatan is feküdtek egy-egy szurtos ágyon.
Erőt vett mindenkin, csak Palival nem bírt
Hajnalhasadásig a leskődő álom.
Mikor hajnaltájon fölriadt a háznép,
S nagy csörömpöléssel munkájába készült:
Ő is fölszedődött és a „főburdossal”
Munkába indult el csak úgy alvás nélkül.
Kopasz dombok alatt, piszkos folyó mentén
Szórja lángcsóváit a vasgyár az égre.
Sűrű füstfelhővel beborítva minden;
Néha úgy tűnik föl, mintha a füst égne.
Zúg, morog, zakatol, dübörög rémesen,
Mintha a föld lelke ordítna belőle,
Hogy méhét meglopva, magzatát bedugták
Tüzes lángon sülő, vasolvasztó csőbe.
Fekete seregben húzódik a népség
A füstöt okádó, lángot szülő gyárba.
Nagy, vasas szekeret húznak itt nehányan,
Ottan pedig, hol a vas folyik szikrázva:
Mezítelen háttal izzadnak erősen
Baromnál rosszabbul dolgozó emberek.
Aranyat izzadnak a durva vasércből,
S hitvány bérét féltve, egyikük se remeg.
Nagyot durran egyszer, ágyúnál is jobban,
Mintha csak a vén föld kínjában köhögne.
Futnak az emberek; csengő kocsik jönnek,
S viszik a sok embert holtan, vagy hörögve.
Elmúlik mihamar, tovább folyik minden;
Húzzák a munkások a rettentő jármot,
Mintha csak a halál nem is szedte volta
Rövid óra előtt a borzasztó vámot.
Fölfordult a világ Huszár Pali előtt,
Szorongó lélekkel csak azt várta, leste:
Hunyja be már egyszer szemeit a nap is,
Terítse ki leplét a megváltó este.
Hogy hazakerültek, megvallotta Pali,
Feléje se néz már ezután a gyárnak.
Megy az apja után, s mikor megtalálja,
Hát csak egyenesen a hajóra szállnak.
Hallgattak mindnyájan, csak a „főburdos” szólt:
„Ha itt megmaradnál, okosabban tennéd.
Hazamégy őrizni rongyos pár forintért,
Csizma-talpalásért a mások tehenét.
Csendőr, szolgabíró, finánc, végrehajtó
Elszedi kevélyen, mit a szegény arat.
Itt meg a kutya se törődik majd véled,
S munkádért fizetnek ragyogó aranyat.”
„Megfulhatsz a hústól, fürödhetsz a sörben,
Vándorolhatsz bátran végig az országon.
Nem kérdez meg senki, nem fog el a csendőr,
Hogy bilincsre verjen, durván nyakon vágjon.
Meg azután látod – ezt már lassan mondta –
Házasodni se kell itten utóvégre.
Ügyes ember megél még a jéghátán is,
Ameddig másnak van hites felesége.”
Hallgatott a fiú végig türelemmel,
Míg a „főburdos” az életet dicsérte.
Mikor sörét itta a szavas „főburdos”,
Csöndesen megszólalt Huszár Pali végre:
„Hát hiszen mind igaz, de én csak nem bánom;
Ha mindjárt halálos bűnül is felrónák,
De minden ezüstnél, de minden aranynál
Jobban szeretem a délibábos rónát.”
Sajnálták a legényt, hogy hallgatni nem tud
Semmi okos szóra, semmi jótanácsra.
Elköszöntek tőle; csupa sajnálatból
Elkísérte egyik még az állomásra.
Útközben ellátta hasznos tanácsokkal,
S megváltotta szépen a vasúti jegyét.
Nagy újböködéssel azt is kibeszélte,
Hogy Cheswiek határán a fiút letegyék.
7. Ahol a földnek is fekete a lelke
Megáll a nagy gőzös, leteszik a fiút
Hangtalan vidéken, virágtalan tájon.
Elszoruló szívét bátorítja füttyel,
De csak nem sikerül, hogy szíve ne fájjon.
Hatalmas nyílások tátongnak szanaszét;
Torkukat a szénpor feketére verte.
Elbámul a fiú, hogy ezen a részen
Talán a földnek is fekete a lelke.
Elharapja rögtön a biztató füttyöt,
Mintha csak temetőn, sírok között járna.
Se kolomp nem szólal, madárfütty se hallok,
Képét se mutatja róna délibábja.
Nagy hirtelen megáll, mint valami bálvány,
Majd fölriad, mint kit álomból fölráznak:
Magyar nóta hangját hozza meg a szellő,
S távolból feltűnik alakja egy háznak.
Esőverte házban szívesen fogadják,
Kínálják étellel, marasztalják váltig.
Köszöni a szállást, de meg nem maradhat;
Mert édesapjával találkozni vágyik.
Kérdezik az apját, hát csak megnevezi.
Halotti csönd áll be a kiejtett szóra;
Darabig ki se szól, csak a nyirkos falon
Mélabúsan ketyeg a kakukkos óra.
Megszólal a fiú, s kérleli a gazdát,
Hogy édesapjához még ma elkísérje.
Fölkészül a gazda, vezeti szótlanul
Gyászlepellel bevont, széntermő vidékre.
Egyszer csak hirtelen kanyarodik az út,
A kanyarulatnál apró dombok vannak.
A gazda az utat hirtelen elhagyva,
Nekivág egyenest a kopár ugarnak.
Váltig csodálkozva követi a legény.
Domboknál az ember a legényt bevárja.
És számol: „Egy… kettő… hat… tíz… tizenkettő…
Itt fekszik az apád, megölte a bánya.”
Elfordul az ember, a szegény fiú meg
Szívet tépő jajjal ráborul a sírra…
Szép Tündérországban elveszített apját
Takaró sírjából csaknem visszasírja.
Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az
idegenben – Cleveland, Ohio 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése