Tünetek és tűnődések

 Goethe-Schiller emlékmű Német Nemzeti Színház Weimar

A német nemzet méltatlanul bánt az ő nagy költőjével, Schiller Frigyessel, - annak halála után. Nem arra célozunk itt, hogy néhány nap előtt feltörték és megrabolták a sírját, a Goethe-vel együtt. Hanem arra gondolunk, hogy mikor Schiller 1805. május elején meghalt, még tisztességes temetésben sem részesítették, hanem úgy földelték el, ahogy a legszegényebb faluvégi koldusokat szokás. Goethe, a jóbarát ekkor betegen feküdt, s nem merték vele közölni a gyászos hírt; az özvegy összeroskadt a hosszas ápolás erőfeszítései alatt; a háznál nem volt semmi pénz. Voss Henrik megrendel egy egyszerű fakoporsót, de kénytelen kikötni, hogy három tallérnál többe kerülnie nem szabad; a szabók céhe pedig rendezi a temetést. Mert akkor Weimarban a céhek temették a legszegényebbeket, s aznap épp a szabókon volt a sor. éjjelre tűzték ki a temetés idejét, s nem értesítettek senkit. Egy Schwabe nevű fiatalember, aki Schiller házában lakott,  éjjeli 11 órakor vetődött haza s a folyosón meglátta a ravatalt. A koporsó mellett egyetlen szál faggyúgyertya égett: ez volt az egész. A halott mellett Rudolf virrasztott, a költő szolgája, aki értesítette Schwabét, hogy mindjárt jönnek a céh emberei s elviszik a koporsót. A fiatalember tudja, hogy hol szoktak sörözni Schiller barátai, hozzájuk siet, négyet a késői óra dacára a korcsmában talál, ezek fölkelnek s a gyászmenetet képezik, mikor kiviszik a koporsót a temetőbe. Ott már fel van ásva a szabó céh közös sírja s tizenegy ott porladó koporsó mellé lebocsátják a Schillerét. A sírásó mondja el a miatyánkot, s aztán hazatérnek a résztvevők. Az egyetlen weimari újság, a „Wochenblatt” négy nap múlva közli a halálozások rovatában, hogy Schiller meghalt.

Húsz esztendeig még sírjel se hirdette, hogy a költő hol pihen. Akkor emlékoszlopot emeltek neki, s át akarták szállítani koporsóját. Elkorhadva találták azt a többi tizenegy koporsóval együtt; a bennök levő csontok összekeveredtek. Összehívják a városban azokat, akik ismerték életében a költőt, s reájuk bízzák megállapítani, hogy melyik koponya volt az övé. Nagy egyetértéssel egy ugyanabban a koponyában egyeznek meg. Egy orvos magára vállalja, hogy az egész csontvázat is egybeállítja. Meg is teszi, de micsoda bizonyság szól amellett, hogy nem tévedett?

Most ennek a csontváznak nyugvóhelyét dúlták fel és fosztották ki a sírrablók.

*

Mi, akik magyarokul eddig is csak kis nemzetet alkottunk, szintén megfeledkezünk néha a kegyeletről, amellyel kiváló halottainknak tartozunk. S ha ily esetekben felzúdul a méltatlankodás moraja: egészen helyénvaló. Kis nemzetnek még nagyobb kötelessége – s egyszersmind érdeke -, hogy megtisztelje érdemes fiait, mint a nagynak. De abban semmi igazság nincsen, ha ilyen esetekben mindig a nyugati művelt nemzetekre hivatkoznak. Nálunk mégis csak lehetetlenség számba megy, hogy akkora szellemóriást, mint amekkora Schiller volt, úgy temessenek el, mint ahogy őt eltemették.

S hozzá kell tennünk, hogy a sokat magasztalt művelt nyugaton ez nem egyedülálló eset. Heine Párizsban van eltemetve, s elmúlt egy félszázad a halála után, míg Németországban az első emlékszobrát fölállították. Azt sem nyilvános helyen, hanem egy hamburgi magánháznak az udvarán.

Angliában pedig – amely ország máskülönben nagy pietással gyűjtögeti kiválóságait a Westminsterben -, Byronnak ma sincs emlékoszlopa. Hazájuk egyik legnagyobb fiával, Cromwell Olivérrel pedig a legméltatlanabbul jártak el az angolok. Igaz, hogy ő vétkes volt a királyság megdöntésében, de az sem kétségbe vonható, hogy Anglia nagyságának ő vetette meg az alapjait. Alatta oly gazdag és virágzó volt az ország, mint soha azelőtt, az ipar akkor kezdett fejlődni, a tengerhajózás akkor keletkezett. S az ő fellépésének köszönheti Anglia, hogy alkotmányos királysággá lett és nem abszolút zsarnoksággá. És halála után a hatalomra került „cavalierek” fölásták sírját, feloszlóban levő holttestét akasztófára szegezték, aztán felnégyelték a Themzébe dobták.

*

A német újságok hosszú cikkekben ostorozták azt a barbár kegyeletsértést, mely a weimari sírrablók gonosztettében megnyilatkozott. De itt nyilvánvalólag félreértés van a rablók és az újságírók között. Akik a sírokat kifosztották, bizonyosan nem gondoltak arra, hogy Schiller, Goethe és Ágost fejedelem milyen nagy hálára kötelezték le magok iránt a német nemzetet. Ők csak arra számítottak, hogy ily híres férfiak sírjában sok lesz az értékes tárgy, s nagy lesz a haszon, ha azokat el tudják orozni. Az ő elhatározásuk, amily gonosz is máskülönben, a nemzeti kegyelettel egyáltalán nem függ össze.

Igaz azonban, hogy minden sírnak a megrablása kegyeletsértés, ha mindjárt a legegyszerűbb ember nyugvóhelyéről van is szó. De ezt csak mi valljuk így, akik mindenképp erényes emberek vagyunk, s igaztalan vagy pláne tolvaj módon semmiképp sem áhítozunk a haszonra. A gonosztevők ellenben valószínűleg másként gondolkodnak. Az ő szemükben a halottat megrabolni kisebb bűn, mint az élőt. Mert a halottnak nem okoz fájdalmat, ha megfosztják értéktárgyaitól. S innen van az, hogy a sírrablás igen gyakori bűntett ősi idők óta mindazoknál a népeknél, melyek drágaságokkal és ékszerekkel feldíszítve szoktál elhantolni halottaikat. Gyakori az az eset, amelyet Attila temetése felől is tudunk, hogy a gazdag fejedelmek sírját megásó szolgákat leölik, nehogy elárulják a holttest nyugvóhelyét.

A régi Egyiptomban egész hivatásosan űzték úgy egyesek, mint egész társulatok a sírrablást. A mai kutatások megállapították, hogy a régi sírok legnagyobb része ki lett már fosztva nem is századok, hanem évezredek előtt. Még az egyik gúlában is – amelyek alá csak fejedelmeket temettek – találtak emberi csontvázra, amely egész bizonyossággal egy sírrablónk a maradványa volt. A gúlának egy kőkockája ugyanis úgy volt beépítve, mint a jól készített egérfogó. Kívülről befelé ki volt nyitható, de aki egyszer bekerült, az nem tudta kinyitni többé. A tolvaj bejuthatott, de ott veszett éhen, s csak századok múlva került napfényre a csontváza.

Voltaképp az lenne a legalkalmasabb ellenszer a sírrablók ellen, ha úgy építenék a kriptákat, ahogy ez a gúla volt.

Forrás: Vasárnapi Ujság 13. szám (67. évfolyam) 1920. július 11.