Váradi Antal: Júniusi éj

- Egy fejezet „Emlékeim” harmadik kötetéből –

Az 1919-ik esztendőben későn nyílottak az akácok. Én imádom az akácfák illatát. Mikor akácnyílás van, szokott nagy sétáimat kiterjesztem a szomszéd falvak határáig, elbolyongok az akácerdők sárgás-zöld pereméig, ahol már hulló fehér virágpilléktől puha a homokos erdőtalaj, s nesztelen lépésekkel megyek végig a csöndes akácligeteken. Balzsamos levegő remeg a fejem körül. Boldog madarak csicseregnek az illatos levegőben. Az alkonyat bíborköpönyege ráborul a szerény akácokra, és vérvirágokká varázsolja a kis fehér pillangóvirágokat. Sötét este lesz, mire hazavetődöm. És még egy óra múlva is, mintha akácvirágokkal volna tele minden zsebem, - körülöttem csodálatosan balzsamos levegő vibrál, még álmaimban is ott kísért a fehér akácvirág és annak csodabájos illata. Ez az én pesti tavaszom ötven esztendő óta.

Aranka lányom tőlem örökölte ezt a bolyongásvágyat. Ő is el-elindul egymagában, elkalandoz messze a Svábhegy lankáira, a Gellért sziklás oldalára, a Sashegy kopasz lejtőire, onnét nézi Pestet és annak füstokádó kéményeit, amelyek fekete köddel vonják be a tarka házakat és mocskosítják el a szép, haloványkék eget. Elindul ő is, mint jómagam, ki, Újpest felé átmegy a széles Duna-hídon, megkerüli a gázgyár kolosszális épülettömegét, bebolyongja Aquincum kőmaradványait, aztán Óbudán át a villanyoson jön haza. Ugyanakkor én Pestújhely felől, Rákospalota határán át bandukolok befelé, s végigrovom az Erzsébet királyné út hosszú vonalát, meg-megpihenek a liget szélső padján, elgondolkozom a múlt időkről, mikor még a kiállítási palota új volt és díszes csarnokában nyüzsgött a tömeg, a magyar ipar és mesterség ezer terméke tarka egymásmellettiségben hívogatott, a friss lombok alatt, odakünn pedig vidám cigányzene hangjai mellett vacsorázó tömegek zsongtak, fecsegtek, énekeltek, nevetgéltek.

Az idén százszor jártam végig a ligetet, de egy gyerekkacajt nem hallottam. Még a gyerekek is elfelejtették a nevetést.

Aranka az „Ecce homo”-rét felől sietett hazafelé. Elérte a Lánchidat és sietve haladt át rajta. De már a híd közepén megakadt.

Gyönyörű júniusi alkonyat volt. A levegőben millió rózsaszínű porszem kavargott, s a kései akácillat mintha a hegyek felől libegett-lebegett volna a langyos levegőben. Aranka megállt a Lánchíd közepén. Valami szokatlan látvány ragadta meg lángvörös színekhez szokott tekintetét. A Margitsziget felől hajók siklottak alá, sűrű füstöt kavargatva a folyam pirosló tükörén. A hajókon – szokatlan és szívemelő látvány – nemzeti színű zászlók lengtek. Aranka döbbenve nézte a látványt. Még mikor elindult a Svábhegy felé – minden vörös volt. A házak ablakaiból vérszínű rongyok, fityegtek. Az emberek ezt is megszokták. Csak a sziget felől hangzott valami távoli zsibongás, valami érthetetlen zsongás, mialatt a lefelé sikló vashajók nemzeti színű zászlói lengtek az alkonyati levegőben.

Mikor elindult a leányom – még minden vörös lobogókkal hivalkodott –, visszatérve megváltozott volna a világ?

A legendabeli barát jutott eszébe, aki az örökkévalóság problémáján töprengett – s a mire hazaért az ősi klastromba, ismeretlen arcok, idegen barátok fogadták, akik előtt ő idegen vala. Mialatt egy madár dalát hallgatta az erdőn. száz esztendő telt el – mert ez az Istennek, úgymond a legendaköltő -, csak egy pár óra…

Tőlem örökölvén a messzebolyongás kedvét – (ez az egyedüli örökség, ami tőlem reája marad) -, azt hitte már-már, hogy egy évtized telt el a délutáni séta óta. Íme – a halálosan tilalmas nemzeti színek virítanak a Dunán… Mi történhetett itt?

Hamar megértette. A Lánchíd közepén túl már állva nem volt tanácsos nézegetni. Ropogó golyózápor pattogott a híd kövein. A kis monitorok ágyúi süvöltve vágtak tüzes utat a levegőben. Le kellett bukni a járókelőknek a híd faburkolatára, mert a hídról veszett üvöltés közepett vörös katonák tüzeltek a hajókra. Ropogó puskatűz, dörgő ágyúszó – s valami vészt jósló zsibongás a távolban. Kitört az ellenforradalom.

Úgyszólván térden csúszva érték el a híd másik végét – s a házak mellett meglapulva tudtak az Erzsébet térig futni, ahonnét már bátorságosabban haladhattak a József körút felé. Én, mit sem gyanítva jöttem a Népszínház utcán befelé, még mindig a messze hagyott akácillatról álmodozva, mikor távoli tompa ágyúszó hangja ütött a fülembe.

Siettem haza. Beesteledett. Az utcákon siető, rohanó tömegek, egymást lázasan kérdező, de feleletet sohasem kapó csoportok tolongtak. Nemsokára katonaság zárta el a főbb útvonalakat – s alig tudtam a hirtelen bezárt házkapun át lakásomba érni. A túlsó oldalról – a Rökk Szilárd utca felől – rémülten újságolta, hogy ágyúznak a Dunán, hogy belelőttek a Hungáriába.

Aggodalmasan gondoltam a fiaimra, akik mindig ellenforradalomról beszéltek, s akik a város másik két végén laktak, az egyik a Boráros tér tájékán, a másik, a Thököly út vége felé. Vajon hol lehetnek azok?

Kedvetlenül, izgatottan, a küzdők sorsáért remegve tölt el az est. A vasrolókat hamar lehúztuk, - különben is nagyhamar felordított a vörösőr, az egész József körút vonalán cirkáló vörös katonák egyre-másra ordították utcahosszat, hogy: lehúzni a rolót! Másképpen belelövünk!

És ropogott is itt-ott a sortűz. Azt hiszem, eleinte a maguk mulattatására, később a járókelőkre: reggelig nem is szűnt meg a tűzijáték. Gúlába rakott puskatömegek álltak az utcán, a Népszínház felől autók robogtak sikoltva, fütyölve, vonítva, mint a bolondok. Minden autóból rekedt, izgatott parancsszavak rikoltottak az utcai őrségek felé. Közben a Ludovika meg a József-telefonközpont felől egy-egy sortűz vészjósló dörrenése rázta fel a már-már csillapuló utcát. Vajon mi történik – senki sem tudta, hogy mi?

Napok óta suttogva, szájról-szájra terjedt a kitörő forradalom híre, de senki sem tudott bizonyosat. Csak azt sejtettük, hogy vér folyhatik valahol. Komor aggódással, félelmes hallgatásba rejtőzve húzódott mindenki a maga odújába. Kinek lett volna kedve az utcákon járkálni? Halálos veszedelem fenyegetett most odakünn.

Tíz óra felé a kis hadi árvánkat – a Herczeg Ferenc által megénekeltet – ágyba disputáltuk. Sehogy sem akart lefeküdni. Ő inkább a roló szélén fog leskelődni, és nézi a katona bácsikat, amint lövöldöznek a házakra. A velünk szemben lévő ház különösen kedves tartózkodó helyük volt az egész harc alatt, mert annak a kapujában gépfegyvereket állítottak fel, és ami feltűnt – egyenesen a mi házunknak szögezve. A tizenkilenc és huszonegyedik számú házakat különös figyelemmel kísérték és lesték – azok, úgy látszik, designálva voltak, mint hirhedett ellenforradalmi fészkek. A csata kitörését mégis egy véletlen idézte elő.

Már éjfél régen elmúlt, mikor a szomszéd ház kapuján egy öreg asszony kéretődzött ki az utcára, mert „szenet akar állni” mint bolsevista műkifejezéssel mondották. Az ilyen szegény asszony már reggel fél kettőkor odatámaszkodik a szenes pince lépcsőjéhez, ott szunyókál, míg ki nem nyitják a szenes boltot, akkor az elsők között befurakodik s pár kiló szenét rongyos zsákjába rejtve siet haza, hogy pár napra való főzőszenét biztosítva tudja. Alig hogy a dörmögő házmester kinyitja a kaput, a nyíló ajtó előtt őrjárat halad el, s amint a vénasszony ki8lép, ráordítanak:

- Megállj!

Az öregasszony Jézus Máriát kiált – és hirtelen becsapva a kapu kisajtaját, visszafut. Az őrjárat gyanúsnak találja a bemenekülést, s nagy káromkodások közepett nyitni akarja az ajtót. Nem megy. Mi természetesebb bolseviki körökben, mint hogy sortüzet adnak az ajtóra?

Meghallja ezt a Népszínház előtt táborozó őrség, s vakon belelő az  éjszakába. Golyók röpülnek, sortüzek ropognak – s a nagy csatában egy eltévedt golyó az egyik bolseviki hüvelykujját sebzi meg. A vitéz ordít, mint a behemót. Ellenforradalmárok rejtőznek ezekben a házakban! Kilőttek innét… onnét… vagy amonnét… Rajta! Fel! itt rejtőznek a kutyák! Felverik a kapukat és rohannak fel, a lépcsőkön, emeletről-emeletre, lakásról-lakásra, berohannak, beverik az ajtókat, kutatnak, ordítanak, közben lődöznek – ellenforradalmárokat keresnek -, s így vetődnek fel hozzám, a harmadik emeletre.

Én már akkor – fél háromra volt – lefeküdtem, s első szendergésemből az ablak vasrolóira pattogó sortűz ébresztett föl. A szemközti ház ajtajában elhelyezett gépfegyverből a házunkra tüzeltek. Az első sortűz pár pillanatig tartott – beverte a dolgozó szobám ablakait s leütötte a mennyezetet. A kilyukasztott ablaktáblákon át, mintha tüzes szentjánosbogarak röpködtek volna a mennyezet felé – hullott a vakolat – csirrentek, csörrentek a képek törött üvegei, a lehulló tükör, a kilyukasztott ajtók. Ijedten ugrottam föl, a kis hadiárva ágyához siettem, hogy azt védjem a lehulló törmeléktől. Föléje hajoltam, hogy a leropogó mennyezet agyon ne üsse. Szegényke sírva, jajgatva ébredt. Jaj… megölnek!... Alig tudtam megnyugtatni, de mire letakartam: újra megindult a gépfegyverek sortüze, s ablakaim darabokra zúzva csörrentek meg – amint a rolettát átfúrva, a beröpülő tüzes golyók a lövések lángútját mutatták, egy-egy percig megvilágosodott a szoba -, aztán megint hullott a vakolat, lezuhant egy kép – a csillár jobbra-balra ingott, amint felső végéhez ütődött egy golyó. Annak a nikkelhüvelye pattant vissza reám és felhasította az oldalamat. Észre sem vettem, csak mikor a második sortűz is elmúlt, mondotta riadtan a kis hadiárva, hogy: nini… te vérzel! Feleségemet s a kicsit kituszkoltam az udvari szobába, hogy az utcáról fenyegető sortüzek elől mentesítsem. Én csak később mentem utánuk, mikor a meggyújtott villanyfénynél egy futó szemlét tartottam a lakásba. Csúnyául tönkre tették. Porzott a hullott vakolat, s ropogott a lábam alatt az üvegcserép. Nyolc golyó csapott a hálószobánk falába, s három az íróasztalom fölé, a dolgozószobában. Odakinn az utcán még egyre ordítás, lárma, káromkodás. Az udvari szobába siettem, hogy megnyugtassam az ott levőket, mikor nehéz léptek alatt megdübörgött a lépcső és puskatusok verésétől zuhogott a bejárati ajtó.

Odasiettem, kinyitottam. Egy sereg marcona képű, vad tekintetű katonaruhás vörös tolongott az előszobába. A vezérük – valami olyasféle lehetett – megragadta a mellemen a ruhát.

- Senki se mozduljon, mert mindenki halál fia!

Bandika, a kis hadifiú sikoltva vetette magát a feleségem ölébe. Ne bántsanak… ne bántsanak…

Vele nem is sokat törődtek, hanem engem vettek elő.

- Tudja-e azt, hogy meg fog halni?

Valami sejtelem azt súgta, hogy ezek csak ijesztgetnek.

- Mit akarnak? Mit vétettünk maguknak?

- Valaki kilőtt az ablakon. Ebből a lakásból lőtt ki… Maguk közül valaki!

A véres kezű martalóc előre furakodott s rám mutatott.

- Ez a vén burzsuj lőtt ki – meg a lánya… Én megismertem őket az ablaknál…

Koromsötét volt. Csudálatosan éles macskaszeme lehetett a bolsevikinek, ha megismert valakit, éjjeli fél három órakor.

A harambasa mellén ragadott és bevonszolt a szobába.

- Kutatni fogunk…

Azzal nekitámadtak a holminknak, a bútorunknak, a szekrényeinknek, a könyvtáramnak. A harambasa még mindig mellen fogott.

- Magát most főbe lőjük. Halálra van ítélve.

- Hallottam. Csak azt mondják meg – de4 alig fért ki a torkomon a szó -, hogy mivel lőttünk hát ki az ablakon?

A véres kezű haramia a szobából ordított ki. – Azt majd mindjárt meg fogjuk mutatni… Csak kutassatok!

Kiforgatták a ruhánkat, kidobálták a könyveimet s aztán vígan tapostak rajtuk, csak úgy csikorgott a szöges talpuk alatt a sok díszkötés… A függönyöket letépték, a fehérneműt kiforgatták, az ágyakat, kanapékat feldöntötték, mialatt ketten a bajonét hegyét a mellem két oldalára feszítették, s folyton ordítoztak… Csak keresd! Csak forgasd! És ők kerestek – és forgattak… A lakásom olyan volt már, mint a tatárpusztítás után.

A harambasa cipelt magával, kinyittatta a szekrények ajtajait, a könyvtár fiókjait – még a képek megmaradt rámáit is megforgatták a falon. Csikorgott a lábuk alatt a vakolat-törmelék meg a törött üvegcserép. Csúnya pusztítást vittek végbe a holminkon. Szegény feleségem, aki olyan nagy barátja a rendnek, a tisztaságnak – könnyes szemekkel nézte a vandalizmust -, meg jómagamat is, akit ide-oda cipeltek, mialatt oldalamból csöpögött a vér.

Ezalatt a lányom és a vőm is át tudtak jönni a másik oldalról s rémülten látták a pusztítást. Közel azonban senkit sem eresztettek hozzám.

Háromnegyed óra hosszat tartott a halállal való farkasszemet nézés. Elfásult lélekkel néztem az óra lapjára és a mutató lassú útját kísérte a tekintetem, mialatt a két bajonét a mellemre volt szorítva. A haramiák még mindig kutattak.

Hirtelen nagy dörrenéssel felcsapódott a külső ajtó. Egy tarka vörös sávokkal ékesített egyenruhájú bolseviki rohant be s egyenesen a mellemet szorongató harambasának tartott.

- Mit lopjátok itt az időt? Gyertek már – hiszen megtaláltuk!...

A harambasa erre kegyetlenül mellbe bökött, hogy hanyatt fordulva estem a törmelékkel fedett padlóra, a szétszórt könyvek és ruhák közé.

- Hol van?... hol van?...

És mint a megbolygatott méhraj, rohantak kifelé, a folyosóra.

- Ott lakik – a negyedik emeleten…

Sejtettem, hogy kit kereshettek, a Ludovika Akadémia egy tanárát, akit azon éjjel el is fogtak és agyon is vertek. A kegyetlen kutyák ezt a viruló életet is áldozatul dobták vérengző szenvedélyüknek. Mennyi lelkes törekvés, mennyi ifjúi hév veszett el benne!...

Mi pedig megmenekültünk…  A lakás üres maradt – vérző oldalamat bekötözték, a kicsit megnyugtattuk, de álom nem jött többet szemeinkre az éjjelen. A messze távolban ropogtak a lőfegyverek, itt-ott robbanás, kiabálások…  egy-egy jajszó az utcán… Én pedig a felhúzott roletták előtt állva még mindig kábultan a kiállott izgalmaktól, néztem kelet felé, ahol nem a hajnal piroslott ezen a reggelen.

Mintha eltűnt volna a hajnalpír a világból… A nyitott ablakon át fehér fény áradt a szobába… Messze kelet felől mintha a hajnali szellő akácillatot hozott volna riadt szárnyain az én feldúlt lakásomba.

A földre szórt könyvek egyike nyitva volt… A rámosolygó fehér pirkadat fénye egy sorára eset6t, melyet el tudtam olvasni…

„Rossz időket élünk…

Rossz csillagok járnak…

Óvja Isten nagy veszélytől

Mi magyar hazánkat.”

Lehunytam a szememet, összekulcsoltam a kezeimet. A halálörvényből kiszabadult ember sóhajával rebegtem rá: Ámen.

Forrás: Vasárnapi Ujság 11. szám 1920. június 6.