Váradi Antal: Éjszaki Károly

Éjszaki Károly 1818-1907

(Ezt a visszaemlékezést szerző a Petőfi-Társaságban olvasta fel.)

Régente csak úgy ismerték, mint a Cydoni Alma szerzőjét. – Ez a Cydoni alma színdarab, s egy érdemtelenül elfeledett írónak, ami Társaságunk érdemes egykori alelnökének a műve.

Október 2-dikán volt százegy esztendeje, hogy született. Ez az alkalom arra indít, hogy megemlékezzem róla és a kegyelet mécsesével világítsak rá életére, múltjára, Társaságunkban és írói világunkban vitt szerény szerepére, hiszen azok közül való, akik alapozni segítették Társaságunk egyre büszkébben magasló épületét, és a maga szerény, de érdemes munkásságával nagyon közrehatott abban, hogy a Petőfi-Társaság megérje első virágzása korát.

Bakonyrédén született, Veszprém megyében 1818-ban, október 2-dikán. A tatai gimnázium diákja volt, aztán a pozsonyi akadémiára került, majd Pestre. A győri jogakadémián jogot tanult, azután Pesten a mérnöki tudományokat kultiválta. Oklevelet szerzett és mint mérnök, Veszprém megyében telepedett le.

Onnét Fehér-megyébe költözött, itt találta a szabadságharc, melynek viharában Csányi László mellett működött. Olyan csöndes, olyan szerény, de buzgó munkása volt a forradalomnak is, mint az irodalomnak. A két harcos esztendő lezajlása után alig keresték, hiszen sorsa volt észrevétlen maradni jóban, rosszban egyaránt. Így aztán az abszolutisztikus éra szomorú éveiben is csöndesen írogatott s a szabadságharc alatt alkotott színdarabját, Szerelem és toborzás címűt akarta előadatni valamelyik vándor színtársulat által. A „Szerelem és toborzás” című vígjátékát a Nemzeti Színház még a szabadságharc lezajlása előtt fogadta el előadásra, de forradalmi vonatkozásai miatt az ötvenes évek elején nem merte előadni. A másik vígjátékát, A szomszédság delejzete címűt, vidéken előadatta. Sohasem mondta meg, hogy hol? Úgy látszik, szegény Károly bácsi nem dicsekedett a sikerrel. Valami Nagymiska adhatta elő falun vagy kisvárosban -, Nagymiskáknak hítták akkor a ripacsokat, Fáy Andrásnak egy cikke után, amelyben leírja, hogy falura tévedvén, este a faluvégi korcsmában színházi előadás hírét hallotta. Egy Nagy Miska nevű direktor játszott az ő úgynevezett társulatával. A Társulat őbelőle állott meg a feleségéből. Nemzeti táncokat adtak elő szegények. De minthogy az asszonynak nem volt cipellője, tehát csak mezítláb statisztált az ura mellett, aki a két hordón keresztül fektetett deszkákra ragasztott két faggyúgyertya között magyar szólótáncot járt az asszony dirigálása nyomán, mert muzsikájuk sem volt szegényeknek, csak amint a mezítlábas primadonna kommandírozott: bokázó… kuferces, - lassú… robogó… hintázó… aszerint rakta szegény Nagy Miska a maga gyaloglástól fáradt lábait… Fáy végignézte a kínos produkciót, meg is írta a látottakat s attól fogva az ilyen vidéki nyomorúságot Nagymiskaságnak nevezték.

Tehát valamelyik Nagymiska adta elő a „delejes” darabot, de a delej aligha vonzott, mert Károly bácsi nem dicsekedett vele. Egyszer-másszor kérdeztem, de kitérő választ adott. Nem faggattam tovább.

Az ötvenes évek elején újra tollat fogott és megírta a Szerelemféltés iskoláját, Egy éj a Bastilleban – kedvelt vidéki repertoire-darabot az ötvenes években – Páris almáját, mely vidéken sokszor került színre, s a Lengyel követet Budán, mely később – jó későn – a Nemzeti Színházban adatott elő, majd a Pörös kerítés című bohózatot, melynek sorsáról nem tudok – s aztán, amelyet elsősorban kellett volna említenem: A cydoni almát. Éjszaki Károly „színi beszély”-nek nevezi e három felvonásos görög tárgyú darabot, mely később, 1855-ben nyomtatásban is megjelent s a Nemzeti Színházban előadatott és sokáig műsoron maradt.

Első előadása 1868. április 19-ikén volt s Éjszaki Károlyt ekkor újra felfedezték. Akkor kezdett a pesti írók körébe járni, melyben áldott, csöndes modora, szeretetreméltó egyénisége sok barátot szereztek neki. Különösen Székely József, a költő s Balázs Sándor, meg Lauka Gusztáv alkottak körülötte kicsi bizalmas kört, melyben mindennapos lett egész 1860-ig, amikor a viszonyok javultával újra foglalkozás után látott, visszament Fejér-megyébe s ott eleinte mérnökösködött, majd 1860 és 1861-ben főjegyző volt, 1865-67-ig főszolgabírói tisztet viselt. 1867-ben a közmunka- és közlekedési minisztériumba főmérnökké nevezték ki, ekkor járt közénk s vett részt a pesti írók mozgalmaiban. Később áthelyezték Kolozsvárra mint a magyar államvasutak üzletvezetőjét, s itt működött haláláig, amely 1907. június 26-dikán, egy szombat éjjel érte utol 89 éves korában.

Mikor a Petőfi-Társaság megalakult – s e megalakulásban nagy és tevékeny része volt -, alelnökévé választotta az akkor már koros Éjszaki Károlyt, s a megalakítás munkájától kezdve egész Kolozsvárra költözéséig a legtevékenyebb részt vett gyűléseinken. Mikor alelnökünkké választottuk, tartalmas beköszöntőjében s azon túl is, mint ilyen, számos felolvasással élénkítette az üléseket, többi közt nagy sikert aratott Egy csepp víz című prózai munkájával, mely egy vízcsöppnek az élettörténetét mondja el szellemese, éles szatírával, tendenciózusan, vázolva annak a magyargyűlölő vízcseppnek pályafutását a német Alpesekből való elszakadásától egész annak a Konstantinápolyba menő magyar ifjak gőzöskazánjába való felszippantásáig ír le, amikor is kénytelen gőzzé válva azt a hajót vinni előre, mely az általa annyira gyűlölt magyarokat viszi barátaik karjai közé.

Klasszikus feje, nyugodt arca, sűrű, gazdag-ősz haja, mely hófehéren vette körül pirospozsgás ábrázatát, még élénk emlékezetemben van. Előadása is nyugodt, csöndes, de mindvégig értelmes és figyelmet lekötő volt. Megnyitó beszédei mindig praktikus kérdést bolygattak, s mint alelnök, sok viharos ülést csöndesített le flegmatikus tapintatával. Egy ízben arról volt szó, hogy a Petőfi-Társaságot hirtelen meg kell gazdagítani. Élt akkor közöttünk egy báró Baldácsy nevű mágnás, akinek rengeteg vagyona volt s szeretett közügyekkel is foglalkozni. Ennek egyszer az a vágya támadt, hogy szeretne a Petőfi-Társaság elnöke lenni. Hajlandó lenne ebben az esetben százezer forintot – vagy tán többet is áldozni a társaság javára.

A summa óriási volt szegény Társaságunknak. Egyszerre úrrá lettünk volna téve, lapot alapíthattunk volna, pályadíjakat tűzhettünk volna ki, egyszóval: a hét kövér esztendő napjai köszöntöttek volna be ránk!

Volt ennek az eszmének pártja is. Mégpedig elég tekintélyes. Egy inkarnátus ellensége volt: György Aladár, aki sehogy sem tudta megegyeztetni a társaság méltóságával, hogy alapítványért válasszon elnököt. Az ülés elérkezett. A társaság nagy izgatottsággal kezdte tárgyalni a kérdést. A vita hevében megjelent Éjszaki Károly, aki végighallgatván a különböző érveléseket, György Aladárnak adta a szót. A különben is vörös arcú, fulladozva beszélő Aladár annyira tűzbe jött, hogy alig tudott szólani. De fulladozva is annyira kikelt az eszme ellen, hogy a Társaság ellenpártja felzúdult ellene. Mindenki az elnökre tekintett. Ő mondja ki a döntő szót.

És Éjszaki Károly a maga nyugodt, csöndes modorában kezdett szólni. – Nem tudom, mi a véleményetek, nem is akarom szavazás alá bocsátani a kérdést. De azoknak, akik meg akarják választani Baldácsyt, csak annyit mondok, hogy várjunk még egy darabig – hátha valaki többet ígér…

Halálos csönd. Baldácsy ügye el volt temetve. Pedig az érdemes báró díszmagyarban várta a küldöttséget, amely megválasztását – dísz- vagy tiszteletbeli elnökké – hozni fogja. Hiába várt. Éjszaki flegmatikus megjegyzése mint egy matafuegos oltott el minden harci tüzet.

Kedves, derült órákat éltük át az akkor a régi Nemzeti Színház első emeletén ülésezett Írók és művészek társasága helyiségében. Délután két óra felé megélénkült a helyiség, mely egy nagy és két kisebb szobából állott; a nagy szoba a mai Múzeum-körútra, a két kisebb a mai Rákóczi útra nyílt. A toronyszobában – a ma is meglévő kerek sarokhelyiség – egy régi tarokk-társaság gyülekezőhelye volt. Nagy Imre, Krajtsik Ferenc, Várady Béla, Bercsényi Béla és Fekete József ülték körül a kerek asztalt és Paskevicset játszottak, riadó éljenekkel a siker-, s zajos lehurrogásokkal a bukások alkalmával. A kártyázók körül két gyűrű is húzódott nézőkből, akik valóságos görög kórusát alkották a játszó kvartettnek. Éjszaki, de maga Jókai Mór is sokszor benézett a kerek szobába s együtt kacagott a kacagókkal, holott egyébkor a nagy, úgynevezett olvasóterem felső sarkán üldögéltek s hallgatták Balázs Sándor anekdotáit, Lauka Gusztáv vidám elbeszéléseit az ötvenes évek rendőrvilágáról, amelynek ő, mint Pálffy titkára tevékeny tagja volt. De hát neki megbocsátották.

Jókai és Éjszaki sokszor a billard-asztal mellé húzódtak és nézték a játszókat, rendszerint a fiatalabbakat. Egyszer Jókai azzal a kérdéssel fordult hozzám, emlékszem-e az ő mesterien billiardozó regényhősének a nevére? mert hogy ő elfelejtette…

Persze, hogy emlékezem. Hiszen egyebet sem teszek ötven esztendő óta.

- Dablagurai Riparievics Metell… A Játékos, aki nyer főalakja…

- No, nem csoda, hogy elfelejtettem. Istentelen cifra neve van… mondá Móricz, mire Éjszaki nyomban kész volt ifjúkori emlékeiből hasonló cifra névtörténetek elmondására. Ott mondta el Ihász Gábor esetét – a Kossuth barátjáét -, akit egyszer a német profósz vallatván, azt kérdezte tőle:

- Wie heissen sie?

- Ihász… - volt a felelet - … Ihász…

- No ja, aber zum Teufel? Wie?

- Ihász… - volt a stereotip felelet.

Csakhogy vasra nem verette a német. Alig tudták neki megmagyarázni, hgoy csakugyan Ihásznak hívják Gábor bácsit, aki Kossuthnak lett billiardozó társa.

Károly bácsi maga is művész volt a karambolasztalon, méltó ellenfele nem is akadt. Ott láttam karambolázni, mikor utolsó vígjátékát, „Az utolsó lengyel követ Budán” címűt adták a Nemzeti Színházban. Flegmája ekkor sem hagyta el.

Mialatt a premiére előkészületei folytak s más szerző izgatottan lesi a próbákat, a premiér hullámzását -, ő nyugodtan lökdöste a piros és fehér golyóbist a zöld asztal egyik sarkából a másikba. Balázs Sándor izegve-mozogva integette:

- Eredj le a színházba, Károly…

- Meg tudnak azok bukni énnélkülem is… - volt a válasz…

De nem volt igaza, mert a vígjáték szép sikert aratott. Szigeti bácsi, mint iszákos lengyel követ, aki a királyi audecia előtt leissza magát és nem tud bejutni a király színe elé, fényesen dűlőre vitte a darabot. Károly bácsinak ez volt az utolsó irodalmi öröme.

legutoljára Szigligeti temetésén voltunk együtt. Az elhunyt nagy író koporsóját a halottas kocsi körül nyolcan kísértük írók, mindegyikünk a szemfedő egy-egy csücskét tartva kezében. Éjszaki volt az egyik.

A Rókus kórház előtt átadta Vízvárynak a szalagot.

- Én már öreg vagyok… - mondotta – meg aztán nagyon fáj a szívem Szigligetiért…

És kiállott a sorból…

Aztán sokáig nem láttuk, fel-feljött néha, a maga szokott szerénységével meghúzódott, csöndesen, némán vett részt összejöveteleinken, míg végre egészen elhallgatott.

A Jókai, a Szigligeti barátja, a mi kedves jó barátunk még csöndesebb, még hallgatagabb lett. Elnémult örökre…

Születésének évszázados fordulóján szeretettel hintek hamvaira virágot és kegyeletes igéket. Kedves, öreg elnökünk – nyugodjék csöndesen!

Forrás: Vasárnapi Ujság 13. szám (67. évfolyam) 1920. július 11.