Elmondom
úgy, ahogy hallottam.
A
legjobb barátom mesélte el nekem. S minthogy igazán őt tartom ma is életem
legjobb barátjának, Amicusnak nevezem őt. Közel három évtized ködéből tűnik
elém a szegény Amicus sápadt és rongyos alakja. Hosszú, szőke haja ugyanolyan,m
int az enyém. Ibolyakék szeme tiszta és vidám, mint a nap fényében a csendes tó
tükre. A hangja csengő és bátor, a fantáziája pedig vágtató, mint a bolondos
szél. Most az iskola körül pajzánkodik, a következő pillanatban valahol az erdő
szélén leselkedik az éhenkórász, eszelős emberre, aki dologtalanul csavarogja
be a falvakat s jobb híján erdei bogyóval táplálkozik. Egy perc: és Amicus már
a temető sarkán ácsorog, omladozó, megfakult sírkövek rozsdás betűibe mélyeszti
okos szemét. És ha megunta a temetőt, fantáziája a szomszéd földbirtokos házába
kergeti, Amicus befut a zongoraszobába, leül a zongorához s pici, maszatos
ujjaival a billentyűket veregeti… Akkor talán hat éves lehetett.
Egy
mély, gondozatlan országút mentén apró házikók s e házikók egyikében lakik
Amicus. Az út fehér, mert szakadékaiba beleült a januári hó. Túlsó partján
csenevész bokrok, kökény- és galagonyacserjék, fehér reszkető fényben, ahogy a
hó és jég magához ölelte sovány ágacskáit. A házak fázós, didergő
elhagyatottságban ácsorognak, kéményeiken vékonyan folydogál a szürke
magasságban a füst, mert odabenn alig jut tüzelnivalóra. Az úton senki sem jár,
csapás csak elvétve látható a hólepel szintjén.
Három
kőlépcsőn lehet bejutni abba a házba, ahol Amicus otthona van. A ház
ugyanolyan, mint a többi. Előtte udvar, hóbuckákkal telerakva, mintha apró
hóbabák volnának, amelyeket Amicus hordott össze. A lépcsők a konyhába
vezetnek. Közepén hatalmas, meszeletlen kályha, jobbról, balról cserépedények.
A konyha sötét és hideg, mint a jégverem, bár gyér világosság szűrődik belé
jobbról, de innen a szobában lévő kályhát fűtik letörött gallyakkal, elhullott
nedves fával és nyirkos ágakkal. Balról egy másik szoba. Két ágy van benne, de
fűtetlen. Az alacsony asztalkán gyertya ég. Az egyik ágy vetetlen, a másikban
Amicus alszik… A tarka vánkosok közé süppedt kócos feje, az arca pihent és
nyugodt, mintha gazdagság és pompa venné körül… Az asztalka mellett fonnyadt,
koravén asszonyság ül. A szeme sírásban vesztette el a fényét, a teste örökös
verésben az ifjúságát. Az ura fuvaros, valahol kietlen utakon veszkődik a
lovaival, rettenetes terheket cipeltet velük. Ha hazajön, gondjait is magával
hozza és ezekkel együtt gondűző ostorát, amellyel végig-végigsuhint asszonya
kék és zöld sávokkal telehintett, vonagló hátán.
Az
asszony megnézi Amicust, megsimítja a homlokát s mintha még semmi baja sem
volna, ezt súgja feléje:
-
Szegény kicsi fiam, ha tudnád.
A
gyertyát égve hagyja, az ajtót lassan kinyitja, maga után halkan beteszi,
átsurran a konyhán és besiet a másik szobába. Itt mind a két ágy fel van
bontva, de csak az egyikben fekszik valaki. Két kicsiny ablakon fehér, apró
függönyök tapadnak az ablak jégvirágaihoz. Az asztalon petróleumlámpa pislákol.
A kályhában sistereg, pattog, pöfékel a nyirkos fa. Itt van Amicus atyja, két
szomszédasszony és egy fiatal lány. Csak suttogva beszélnek egymással… az
ágyban Amicus anyja fekszik és haldoklik.
-
Alszik – rebben a szó a fuvarosné száraz ajkán. Inkább csak az ajka mozdul, a
hangja a torkában reked, de azért megértik…Tudják, hogy Amicus alszik.
Mindenki
az ágy felé néz. Egy hosszúkás, fehér arc világít a vánkosok között. Két bús,
haldokló szem révül bele a picinyke szobába, míg a fénye elsétál a sárga
sifonérok mentén, az alacsony plafonig is elreszket, meg-megáll a kályha
mellett, mintha kutatna valamit, egy sóhajt, egy csókot, vagy ennek szülöttjét.
A beteg karja fáradtan, alig észrevehetően mozdul meg és fagyott száján
elhamvad az utolsó szó.
-
A fiam…
A
fuvarosné visszarohan a másik szobába. Felrázza Amicust, aki durcásan
tiltakozik a háborgatás ellen, de kinyitja álmos szemét és észreveszi, hogy az
idegen szobában alszik. Felkönyököl s tudatlanul, sértődötten, panaszosan
mondja:
-
Miért? Miért itt? Álmos vagyok.
-
Föl kell kelned – súgja az asszony.
-
Nem kelek.
-
Csak kelj föl, fiam, ha az édesanyádat még élve akarod látni.
Amicus
kiugrik az ágyból. Gyorsan, az ébredő ösztöneitől űzve, magára kapja a
gúnyáját. A szemét az öklével dörzsölgeti, a kócos haját meg-megsimogatja s
valami érthetetlen káprázatban, valami zavaros, tétova fantáziálásban kicsiny
élete kicsiny eseményeit sorolgatja fel magában… Egyszer egy kocsi ment át a
lábán. Egy hétig sántított utána. Egyszer leesett a körtefáról. Nem történt
semmi baja. Az erdő szélén gyíkot fogott s azzal rémítgette a kislányokat.
Tüske hasította fel a lábát, egy vásott fiú megkergette, az új ruháját eltépte,
az apjától verést kapott… Az anyja a kútról jön, a fején dézsa, tele vízzel. Az
úton megáll, fáradt, alig áll a lábán. Leemeli a dézsát a fejéről és átkiált a
kis fiúnak: - Gyere ide, vigyük együtt… - Amicus odarohan, megfogja a dézsa
egyik fülét, anyja a másikat s együtt viszik haza a vizet… Az anyján
vörös-pettyes szoknya volt, a lábán rongyos cipő, a rongyos cipőn át
kifehérlett a harisnyátlan lába…
Amicus
egészen belesimult a fuvarosné szoknyájába, úgy mennek át a másik szobába.
Ott
az egyik asszony szakadozottan, sürgetőn mondja, miközben egy apró üveget
rázogat a kezében:
-
Szomszéd, adjuk be néki ezt az orvosságot.
A
másik asszony bágyadtan mondja:
-
Nem kell.
A
fiatal lány az ágy fejénél ácsorog. Amicus atyja megfogja a fia kezét s
odavezeti az ágyhoz:
-
Nézd meg jól, fiam…
A
fuvarosné ráhajol az ágyra s a kezét a beteg szívére teszi. Megtántorodik s
valamit súg a férfi fülébe.
Most
iszonyú csend támad. Mindenki Amicusra néz, az ő arcát simogatják, az ő kezét
szorongatják.
-
Én nem félek – mondja Amicus.
Amicus
atyja kirohan az udvarra. A lovakat kikergeti az istállóból, a szekeret
kitolják a színből, benn öltöztetik a halottat. Téli ruhát adnak rá, jó erősen
bebugyolálják, Amicus fejére sipkát tesznek.
-
Hová megyünk? – kérdi Amicus.
-
A városba – súgják neki.
-
Minek? – tudakolja a fiú.
-
A doktorhoz.
-
Hát nem halt meg? – kérdi szepegve.
-
Nem.
A
fiatal lány puha ágyat készít a kocsin. A halottat négyen kihozzák, ráemelik a
kocsira, párnákkal erősen betakarják, hogy meg ne fázzék. Amicus az apja mellé
ül, kicsiny kezével a gyeplő után kapkod, a lovak elindulnak, a kocsi mély
csapást vág a hóban, akik itt maradtak, most már zokogó szívvel bámulnak a
távozók után… Csikorog a kocsi s lassan elvész a sötétben. Amicus hátra-hátra
pislog, hogy megnézze az anyját, de nem meri megszólítani, mert alszik…
És
elmarad mögöttük a kicsiny falu, eltűnnek a csillogó cserjék, új utakat vágnak
a végtelen hómezőn, törpe erdőcskéken loholnak át, alvó falvak mentén döcögnek
tova, némelykor kutyavonítás kíséri őket, mintha ez azt jelentené, hogy
körülöttük még élnek az emberek. Piciny hópelyhek szálldogálnak, az ég színe
lassan szürkére derül, széles, lusta félhomály bontakozik ki az éjszaka
szuroksötétségéből.
Amicus
most már egészen megfordul. Kicsiny csizmás lába az anyja párnája fölött
reszket, szemét egy pillanatra sem emeli le anyja csodálkozó arcáról. Mert
Amicus azt látja, hogy az anyja csodálkozik. Talán amiatt, hogy a városba
viszik, holott ő már meghalt. Igaz, hogy ez volt a kívánsága… Ha meghal, a városi
temetőben akar pihenni… Vagy talán azon töpreng, miért kellett ilyen fiatalon
meghalnia?... Mert Amicus egészen biztosan tudja, hogy az anyja meghalt.
Megkérdezni nem meri, de nem is akarja. Tudja. Téli reggelen ott ül a halott
anyjával szemben és gondolkodik. Hatéves szívecskéje fájón dobog, piciny
szempillái sebesen rebbennek, de nem sír, a szeme száraz, könnytelen, mintha
elsírta volna már élete minden könnyét. Arra gondol, hogy mi az, meghalni?...
Vajon ő is meghal-e, s akkor nem szedheti ki többé a madárfészekből a pettyes
tojásokat?... Nem, ez nem volna jó, mert a pettyes tojásokkal játszani lehet s
naphosszat játszadozni, porban hemperegni, versenyt futni a széllel, bujkálni,
kergetőzni, mindez olyan jó s mindezt olyan nagyon-nagyon szereti ő. Az anyja
nem kívánhatja tőle, hogy nagyszerű, kedves játékairól lemondjon, csak azért,
hogy meghaljon, hogy soha többé ki ne nyissa a szemét.
-
Ülj már vissza a helyedre – biztatja az apja.
De
nem tud megfordulni. Mert az anyja hirtelen megmozdul, kinyitja a szemét s a
kezével megérinti az ő csizmácskáját. Él… él és beszélni fog. Az ajka
megreszket… Nem halt meg. Nem viszi el az ő örömeit. Együtt viszik haza újra a
vizet a kútról… Nyáron mezítláb járnak és este énekelni fognak…
-
Ülj már vissza – mondja az apja újra.
Amicus
nézi az anyját… De már megint nincs nyitva a szeme. Keresi a kezét, de nem
látja. Megtapogatja a csizmáját, ott, ahol az anyja megfogta, de ott sincs a
keze… Mégis meghalt… Előre dől, bámul, meregeti a szemét, még néhány pillanatig
ott ül az apja mellett, aztán lassan lezuhan az anyja lábához, átkulcsolja,
ráhajtja a fejét és iszonyú kimerültségében álmából kitépve, a hidegben
megdermedve, a történtekbe belezavarodva, csak az villan még át fáradt kicsiny
agyán, hogy milyen jó aludni, milyen rossz a fuvarosné, hogy őt felriasztotta…
és milyen forró az édesanyja lába…
A
lovak lassan poroszkáltak a város felé…
Forrás: Vasárnapi Ujság
23. szám (67. évfolyam) Budapest, 1920. december 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése