Vándor Pál: Az arcképek

Egy kis hercegségben volt valaha egy virágzó város. A város bástyafalakkal volt övezve, de a bástyákon terebélyes nagy fák zöldelltek. Ez pedig biztos jele a hosszú békének, mert ostromolt városok falán ki kell a fákat vágni. A kapui közül kettőt le kellett rombolni, mert a folytonosan érkező árukkal megrakott nagy társszekereknek nem voltak elég tágasak. A hosszú béke alatt a gazdag város túlnőtt a faágakon. Sűrűn állottak már a házak a falak alatt is, és a völgyben amerre a folyó ezüst szalagja csillogott, az erdőből is kivöröslöttek az új háztetők.

Ünnepnapokon a bástyán sétáltak a selyembe, bársonyba öltözött nyugodt és vidám polgárok, kényes polgárnők nevető fiaikkal, leányaikkal. Aki ezt is látta, bizonyosan tudhatta, hogy béke és jómód lakozik a városban.

Élt ebben a városban egy nagyhírű festőművész. Valaha arannyal mérték a képeit, de már évek óta nem dolgozott, senki sem látta új képét réges-régen. A festőművész egyedül élt magányos házában és nem tartott barátságot senkivel. Alig látták. Zimankós, szeles időben, amikor mindenki más meghúzódott otthonában, olyankor nagy sétákra indult a bástyán. Kalapját levette, a szélborzolta a haját és lobogtatta bő köpenyét.

A városban sok mindenfélét regéltek, pletykáltak róla, valójában egy lélek sem tudott semmi bizonyosat.

Olyan helyen és olyan időben, amikor a polgár gazdagodik, jó sora van a festőnek. Mert a gazdag polgár hiú magára és családjára, selymére, bársonyára, ragyogó ékszerére. Nos, a képírómester, akiről történetünk szól, sohasem festett arcképet.

Őróla magáról maradt arckép. Én láttam egy szép öreg szobában. Nagyon szép ember volt a mester, sápadt, magas homokú, sűrű szemöldökű, fájdalmas keskeny szájú.

Most még el kell mondanom, hogy eben a boldog városban egy bölcs és jó herceg uralkodott. Hanem sem én, sem pedig más nem tudná megmondani, hogy hogyan nézett ki ez a bölcs és jó herceg, mert sem képtárban, sem krónikákban nem maradt róla sem rajz, sem kép.

És erről szól ez a történet.

Egy szép napon a herceg megüzente a mesternek, hogy meg fogja látogatni. Az előírt időben meg is jelent kíséretével a műteremben. A mester mély bókkal üdvözölte. Az arca még sápadtabb volt és az ajkát még keskenyebbre szorította össze.

A herceg körülnézett. Nem látott mást, mint néhány a fal felé fordított vásznat.

- Mindnyájunknak nagy szomorúságára van, hogy te testőr-céhünk büszkesége abbahagytad a munkát, - szólalt meg a herceg. A mester zavartan és ijedten kulcsolta össze kezeit. Még mielőtt szólhatott volna, folytatta a fejedelem:

- Nincs jogunk megkérdeni tőled, mi az oka? De kérünk, hogy rólunk egy arcképet fessél.

Ezeknél a szavaknál furcsa dolog történt. A mestertérdre borult a herceg előtt és  akadozó szavakkal könyörgött neki, engedje el ezt a feladatot, amelyet elvégeznie semmiképpen sem lehet.

A herceg csodálkozva nézte a festőt és kérdőleg tekintett kíséretére, amely sietett megbotránkozását kifejezni.

A mester arca oly szánalomra méltó volt.

- Állj fel és nyugodj meg. Nem tudlak, de nem is akarlak kényszeríteni! De követelem: mondd meg, mi az, ami arra késztet, hogy elutasítsál?

És ekkor megszólalt halkan a mester:

- Elmondom parancsod szerint, de csak neked magadnak, uram!

A kíséret újra megbotránkozott, de a herceg távozást intett.

Mikor magukra maradtak, a fejedelem leült egy nagy karosszékbe és feszült várakozással nézett a mester mély szemeibe. Az nagyot sóhajtott és a fal mellől a fejedelem felé fordított egy vásznat.

Egy ifjú ember arcképe volt. Szép, szabályos fej. De szürke szemében gyilkos düh leselkedett, és ajkai körül fanyar gyűlölség vigyorgott.

- Testőrkapitányom! – kiáltott fel a herceg.

Aztán egy másik arcképet tett a mester az állványra.

Egy öreg, díszes ruhába öltözött előkelő férfit ábrázolt. De szeme, szája, arcának minden ránca féktelen pénzsóvárgás telhetetlen vágyát sugározta.

- A kancellár! – kiáltott fel a herceg és felugrott:

- Micsoda rémlátások ezek, mester?

- Az én átkom, az én rettenetes átkom. Lásd uram, az életben, az utcán, teremben mindenütt én is csak úgy látom az embert, mint bárki más… De jaj nekem, ha ecsettel a kezemben nézem azt a boldogtalant, aki elém ül. Akkor, csak akkor arcára kiül lelkének minden titka. Minden rossz, amely benne lakozik, amelyről senki sem tud, úgy lehet, ő maga sem.

- Hogy egész nagy boldogtalanságomat megértsd uram, nézzed meg még ezt az egyet.

Az állványra egy ragyogóan szép fiatal leány arcképe került. De kék szemeiben káröröm, finom orrcimpáin a dölyf, húsos ajkán a kéjvágy, sima homlokán az árulás ördögi kifejezése volt csodás művészettel odavarázsolva.

Szomorúan, halkan, súgva mondta a mester:

- Ezt a leányt szerettem.

Sokáig hallgatott a két férfi.

- És most, uram, parancsolj velem! Lefesselek?

A herceg egy pillanatig gyanakodva nézte a festőt. Annak az arca tiszta és nemes volt, gyanútlan, mint egy gyermeké.

- Nem, nem fogsz lefesteni. Nem jó, hogy népem megismerje, milyen úr uralkodik rajta. A koronám lássák csak, ne a lelkem. Ne hidd mester, hogy félek az ecsetedtől. De fejedelemnek kell lennem, jóban és rosszban sokszor kell legyőznöm embervoltomat. Nem festhetsz le engem. De velem kell jönnöd udvaromba. Valahányszor hivatalt kell adnom, te is ott leszel eldönteni, ki a hivatott a feladatra.

És így történt. Egy hosszú életen át volt szolgája, társa, barátja a festő a hercegnek. Egy életen át együtt néztek az arcon át a lélekbe és gyűjtöttek sok, szomorú bölcsességet. Még sokszor volt úgy, hogy fájt egy jóreménységet, bízó hitet feladni egy keserű megismerésért, de megtanulták jóra használni a rosszindulatot is és örülni az igénytelenség mögé rejtőzött érdemnek.

És a város virágzott. A béke, a jólét lármája töltötte be az utcákat és a házakat.

Csend csak fent volt a várkastélyban, ahol egy őszi este két magas, sötét talárba öltözött, szép, ősz öreg ember ült a kandalló előtt.

- Őszre fordul megint az év, búcsúzó őszi elmúlásra. Emberlátó szemmel jártuk együtt a világot. Ismerjük talán már egymást is. Mondjad mester, most már le mernél-e festeni engem?

- Lemernélek. Hallod ott lent, hogy dobog országod szíve: a város? Nyugodtan és erőteljesen, mint egy olyan emberé, aki biztonságban érzi magát. És ezt fejedelme erényének köszönheti.

- A fejedelem erénye nem mindig a jók és kegyesek erénye – sóhajtott a herceg.

- Nem, nem uram. Emberi voltodat is szeretnem kellett egy életen át és bízvást vállalom, hogy lefesselek.

- Jó! Jó! Hiszen most már talán mindegy is. Titoklátó szemed ítéljen már felettem is.

A fejedelem kényelmesen elhelyezkedett karosszékében, a mester pergamentet és irónt vett elő és rajzolni kezdett.

Mélyen elmerült a munkában. Egyszer aztán megdöbbenve ejtette le irónját.

A pergamentről egy semmitmondó, halott fej nézett reá üveges szemeivel.

A fejedelem örök álmát aludta a karosszékben elpihenve.

Forrás: Vasárnapi Ujság 24. szám (67. évfolyam) Budapest, 1920. december 19.