Villám lobog. Fakó fényben a vártorony.
Dörög. Lovával egy lovag vesződik ott.
Leugrik s zörget a kapun. Köpenyét a szél
Paskolja. Zablán tartja megriadt lovát.
Fény csillan át a keskeny rácsos ablakon
S csikorogva a kaput megnyitja egy nemes.
- „Király szolgája Nimesbe mint futár megyek.
Adj szállást! Láthatod, király kabátja ez!”
- „Vihar dúl! Vendégem vagy. Ruháddal mit törődöm én
Jöjj s melegedjél! Lesz abrak lovadnak is!”
Nagy kandallótól csak gyengén világított,
Homályos várterembe lép be a lovag,
S a lobbanó lángok szeszélyes fényinél
itt vértesen egy hugenotta, ott meg egy
Kevély úrnő arcképe néz le zordonan…
A kandalló előtt magát egy székbe vágja a lovag,
S a zsarátnokba bámul, tompán, mereven…
Haja borzadni kezd. Tűzhely, terem oly ismerős…
Sisterg a tűz. Két égő láb vonaglik ott.
Az estebédhez ősz kulcsárné hófehér
Abroszt terít. Az úr lánykája is segít.
Boros kupát hoz a fiú. Tekintetök
Borzadva csügg a vendégen s a tűzhelyen…
Sisterg a tűz. Két égő láb vonaglik ott.
-„Óh kárhozat! Ép e terem! E címerek!
Most három éve… Hugenotta hajsza közt…
Egy szép nyakas nő… „Hol bujkál az úr, felelj!”
Hallgat. „No valld ki csak!” Hallgat. „Elő vele!”
Hallgat. Szörnyű leszek. Ily gőg!... Elrántom őt…
És megragadva lábait, mezítlen a
Parázsba fúrom. „Add elő!” Hallgat. Vonaglik…
Nem láttad-é a címert ott kinn a kapun?
Mi bírt reá, bolond, hogy e ház vendége légy?
A férj, ha egy csöpp vére van, megfojt legott.”
Belép az úr. „Ne álmodozz! terítve már…”
Leülnek. Hárma mély, sötét gyászban, meg ő.
De asztaláldást egyik gyermekajk se mond,
Rámered a vendégre tágra nyílt szemök –
Az serleget tölt csordultig. Kihajtja és
Felugrik: „Adj uram most pihenőhelyet.
Fáradt vagyok, mint a kutya!” Egy szolga visz
Világot. Ő még visszapillant s látja, hogy
Valamit a fiú apja fülébe súg…
Fel, a toronyszobába támolyogva tér.
Ajtót bezár. Próbálja kardját, pisztolyát,
Bőg a vihar. Reng a torony. Nyög a tető.
Lépcső recseg… Nem lépések lopóznak-é?...
Csak füle cseng. Éjfél is elmúlt valahogy.
Pilláin ólomsúly, s elszenderülve dől
Az ágyra. Künn a záporár folyvást zuhog.
És álmodik: „No valld meg!” Hallgat. „Add elő!”
Hallgat. Két láb vonaglik a parázsban ott.
Lángtenger sustorog fel, őt is elnyeli…
- „Ébredj! Rég indulhattál volna! Már virrad!”
Egy rejtekajtón a toronyszobába lép
S ott áll az ágy előtt a vár ura –
Haja, mely tegnap barna volt, ma hófehér.
Az erdőn át lovaglanak. Szellő se leng.
Letördelt ágak mindenütt az ösvenyen.
itt-ott madár csicserg, de félálomba’ még.
A tiszta égen bárányfelhők úsznak át,
Mint éji őrhelyükről visszatérő angyalok.
A barna rög, erős földillatot lehel.
A sík kitárul. Ott egy szántó szántogat.
Sandítva néz a vár urára a lovag:
„Okos, bölcs férfiú vagy, nem feledted el,
Hogy én a legnagyobb királyé vagyok ám.
Sohaviszontlátásra. Ég veled!” S amaz:
„Mondád, a legnagyobb királyé. Énnekem
Ma nagyon nehéz volt az ő szolgálata.
Nőm meggyilkoltad ördögi módon! Mégis élsz!
Az Isten így szól: a bosszú az én jogom.”
(Meyer Konrád Ferdinánd után németből)
Forrás: Vasárnapi Ujság 17. szám (67. évfolyam) Budapest,
1920. szeptember 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése