Szemere
Bertalan 1849-iki magyar miniszterelnök az emigráció alatt tudvalevőleg nagy
irodalmi tevékenységet fejtett ki. Munkái közül több jelent meg nyomtatásban.
Prózai művein kívül alkalmilag a poézist is beállította a politika
szolgálatába, s párizsi tartózkodása alatt 1854-ben „Lombok és töviskék” címen
egy hektografált s csakis néhány példányban megjelent füzetet bocsátott közre
barátai és ismerősei szűkebb körében. E füzetben van néhány distichon,
melyekben Magyarország különböző nemzetiségeihez fordul s melyeknek nagy része
ma is aktuális. Ez az aktualitás is, de meg Szemere Bertalan neve is elég
magyarázatot ad hozzá, hogy ezeket a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen
sorokat most közzé adjuk.
Intő szavak a magyar
országban lakó népfajokhoz
I.
SZERBEKHEZ
Győztetek és még is búsultok, hogy van az? Ontott
Vértök után mért hull könnyetek, a keserű?
Ah! mert a diadal szomorú, ha sem ősi szabadság,
Sem friss s uj
becsület nem koszorúzza meg azt.
Tán nem is érdemled, de biz én szánlak te vitéz nép,
Kit tengyőzelmed szolga-bilincsbe vetett.
II.
HORVÁTOKHOZ
Bajnoki zsarnoknak ti, mi voltunk ellene néki,
S veszténk mindketten, győzve ti, bukva mi meg.
Ellenjét s frigyesét a habsburg nyomta el egykép,
Kik szabadok voltunk, mind rabigába nyögünk.
Sorsunk ujólag egy! ó jó lesz érteni egymást:
A szabad érte ha nem, értsen a szolga egyet.
III.
OLÁHOKHOZ
Kincse a népeknek kettő van, nemzetiség s jog,
Nektek az osztrák nem adta meg ezt, sem amazt.
Attól várni szabadságot, ki csak elveszi mindig,
S üldözi mind, a minek nemzeti jellege van!!
Méltán szenvedtek, de hiában nem ha okultok:
Hogy magyar és az oláh vész, hogy ha válva
halad.
V.
NÉMETEKHEZ
Isteni faj, koszorut neked ád a hon angyala; békben
Dolgozol, élsz a honért, értte a harcba’ meghalsz.
Messze hazából jöttél el, de imádod az ujat,
S szánva a régit bár véred’ amannak adod.
Emberjellemed őrzve meg, a hazafit te felöltöd,
Hű vagy nyelvedhez, és a hazához is az.
Érze így a német nálunk a Kárpátok alján,
S így az mely lakik a vén Duna medre körül,
Ó, képed, harcunkba’ miként a nap’
arca világlik
Folt azon egy volt csak, - a neve erdélyi szász.
VI.
MAGYAROKHOZ
Szerzettél nagy hont, szépet, jót s gazdagot. Ozmán
S osztráktól karod azt védte egy ezreden ált.
Szent földébe az alkotmány fáját te behelyzéd
S nyert veled árnyában faj valamenyi helyet.
Mit szerzél, velök osztád meg: s nem volt ez
elég; a
Hon, sem a jog; s többet adnod erődbe nem állt.
Még tisztába egy elvet hozz a nemzetiségét,
Értem: imádd magadét, s védjed a többi fajét.
Jog, haza és nyelv nem választván tőlök el, így
lész
Újra vezér köztök, s hű frigyesid neked ők.
A kard hódítás kora elmúlt, ezt ne feledd el,
Most a világ’ sorsát dönti az elv, s nem a kard.
IV.
TÓTOKHOZ
Vissza a morva birodalmra te bár búsongva tekintesz,
Rontóját, a magyart, nem fenyegette karod.
Hódítód leve hódított te miként, - magyar és tót’
Fénykora mult egykép, könny nem idézi fel azt.
Bár mi nagy és szép volt, hagyjátok a multat alunni,
Ősötök álmot kér, éltet az uj ivadék.
(Elvesztek ti külön, ha külön nagyságra töreksztek,
Jogtok frigybe együtt ujra virulni megint.)
A magyar érdeme. első kelt föl a közhaza
mellett
A tóté, vele hogy hősileg küzde azért.
VII.
A MENEKÜLTEK ÉS A NEMZET
A száműzötteknek sorsa az a mi fa ágé
Metszve le lévén, s nem fog kivirulni soha.
Elragadozza a vész és űzi vidékre vidékről.
élete nincs neki már, életet ő sem adand.
Nép, otthon ne remélj tőlünk, bizzál te magadban.
Hol gyökered vagyon, a magva jövődnek is ott.
Forrni belőled az élet fog ki, ha van, de ne várd azt
Tőlünk, sem mástól, váltja magát me a nép.
Él csak a nép, - menekültek, sirdombok mi vagyunk már,
Azt jelölők a mi mult, nem pedig azt a mi jő.
Forrás: Vasárnapi Ujság 11. szám 1920. június 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése