Kisteleki Ede 1861-1931
Ábrányi Emil 1850-1920
- Ábrányi Emil szelleméhez -
A költő égbe szállt…
Hajó helyett, amelyre ülni készült,
Lejött a lángszekér és fölragadta
A csillagok közé,
Melyekre sokszor oly sóvárgva nézett –
S a halhatatlanságnak fényövével
Takarta be, mint szemfedővel.
Az arcán át derengett mindig itten
A lelke, mint egy Olymposi isten
Mosolya, és a testén átszűrődött
Földtúli szép valója, cikázva tükröt,
Mely fényhasábokkal a messzeségbe
Csillangatott; örök tavaszos játszin, -
Oly illatos fehéren,m int a jázmin.
Életbokrán nyíltak tova az évek,
Zengett kobzáról a szerelmi dal,
Érző szíve halálig fiatal.
Magyar földben fogant világnemes lélek,
Örök dísze maradt örök nemzetének,
Amely benne megmutatta,
Hogy odarendelték az üstökös rajba,
Melynek hivatása a végtelenen át
Felgyújtni sötétből a nagy teremtésben
Alvó világoknak keletkező sorát…
A Jézusi mély szív prófétai elme
Hangolta dalát emberszeretetre,
Testvéri sugallat kék-égbeli ihlet, -
Mely látja a képét mindenben az Egynek,
Kit fél a szegény nép, kérnek fejedelmek,
S múlhatlan uralma a földön a hit lett.
S mi ékül e zengő összhangba tolódott,
A gőg viharát, mely fagyasztja a lombot,
Csillapítja szünetlen érzés melegével,
A bilincsbe verő kéz megdermedve nyomban,
Ha éneket olvas, gyötrelmi kínokban
Lánglepte fejekre, s hős így ki merészel!
Szabadság idusát mind ünnepelte,
S dal gyöngysorát Időn évekbe szedte,
S szobrára Nemzetének fonta,
A szó, mely Márciusból fölvirágzott
Díszével elborítá a világot
S három színünk volt rajt’ a pompa.
S mi szép volt alkotás a természetben
Újjá teremté változatlan szebben
Az emberméltóság varázslatában.
Nyár, tél, a hold, a nap, az alkony, a hajnal
Birokra kelt az őket festő lanttal,
S ősz lett a tél s tavasz, ahol a nyár van.
A tó habján milljószor csillanó
A fényözön, kobzán úgy rezg a szó,
Amely nyelvünk égő napjából áradt,
Felhő az égen és vihar alant;
Úgy zúg a húr, mint félrevert harang
Dalába ha szabadság bonta szárnyat.
Diadalkapuján az embernemnek
Nemes vonásaid megcímeredtek,
S büszkén megyünk alatta mind tovább,
Látatlan szellemed örök emlékjel,
Amely tavasz-üdén beszórja fénnyel
Egyhangú lépteinknek a nyomát.
Gyászod megett fátyolba burkolódzva
Hárfám fejfádnál állt, heteknek óta
Megvártam, míg szellő aeoli húrján
Tisztelgve átsuhan ünneplő lépttel,
S lényeddel egyező oly hangot tép fel,
Mellyel Neved megörökítni tudnám!
Forrás: Vasárnapi Ujság 15. szám (67. évfolyam) Budapest,
1920. augusztus 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése