Fenn a
dombon ágyudörgés
Mint
rettenő dob pered;
Lenn a
síkon, déli napban
Csöpp parcsirta
csicsereg.
Ágyupergés
száz halált hoz,
Hősöket
mégsem riaszt;
Árkok közt
egy újonc nincsen,
Aki még
rettegje azt.
De
pacsirta fönn a légben
Hogy
csattogta víg dalát,
Árok
mélyin a legények
szívszorongva
hallgaták.
„Hát igaz,
nyár volna itt is,
hej de
mily más nyárnak ez!
Nálunk rég
peng kasza, sarló,
S aratódal
zengedez!”
Míg
pacsirta a magasban
zengte
gondtalan dalát,
S árok
mélyin a legények
Szívszorongva
hallgaták:
Srapnel
eső pukkadott szét
A
lövőárkok felett,
S csöpp
pacsirta szárnyszegetten
A magasból
leesett.
Gyönge
mellén sebesíté,
Mely nem
vala neki szánt,
A süvítő
srapnelekbül
Egy
porszemnyi kis szilánk.
Harcosok
az árok mélyin
Fölszedik
a madarat:
„Csak a
mejjecskéje vérzik,
Tán még
életben marad.”
S két
napig ezernyi harcos
Nagy
gyerekké válva mind,
Csak a
sebesült madárra,
Semmi
másra nem tekint.
Kis dalos
repülni ismét
Hogy
tudjon, hová akar,
Ágyuk
gyilkoló tüzében
Erre
gondol a magyar.
Sok szelíd
szem mind becézi:
„Édes
jószág, csöpp madár,
Meggyógyulsz
s a szárnyacskád majd
Ismét a
magasba’ jár.
Aztán csak
repülj te vissza,
Nem neked
való hely ez.
Vissza,
hol peng kasza, sarló,
S aratódal
zengedez…”
Forrás:
Vasárnapi Ujság 10. szám. 1920. (67. évfolyam) Budapest, május 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése