Farkaslakán született, Erdélyben. Szülei szegény
földművesek voltak. Székelyudvarhelyen érettségizett, majd az olasz frontra
került, egy piavei támadás után kitüntették. A háború után a jogi kar
hallgatója Kolozsvárott, ám miután a tanítás nyelve román lett, a kereskedelmi
akadémiát végezte el. 1923 és 1926 között Amerikában élt és dolgozott.
Első elbeszélésével 1922-ben egy pályázatot nyert meg,
első novellás-könyve, a Lélekindulás 1925-ben
jelent meg Kolozsvárott. Hazatérve itt telepszik le, s a kibontakozó erdélyi
magyar irodalmi élet központi alakja lesz, minden pozitív áramlattal és
folyóirattal tartja a kapcsolatot. Egyre ismertebb író Magyarországon is, s az Ábel-trilógia első kötetével 1932-ben a
legnagyobbak és legnépszerűbbek közé emelkedett. 1937-ben kulcsszerepet
játszott a népfrontos szemléletű Vásárhelyi Találkozón, s kapcsolódott a népi
írók mozgalmához is.
1944-ben véglegesen Budapestre költözött, s a következő
évben az új parlament tiszteletből meghívott tagja lett. 1848 után néhány évre
ő is félreszorult, ám 1954-ben már Kossuth-díjat kapott, s társadalmi
szervezetek vezetőségébe is beválasztották. Szívbetegségben halt meg, s
végakaratának megfelelően szülőfalujában temették el. Gáspár nevű öccse is írt
egy önéletrajzi emlékezést (Vadon nőtt
gyöngyvirág 1970).
Tamási Áron a székelység legjellegzetesebb és legnagyobb
írója. Szülőföldjéről és a székely emberekről az az irodalmi kép él
legtöbbünkben, amelyet ő mutat fel műveiben. E népcsoport addigi életének
legnagyobb tragédiáját élte át, amikor Tamási Áron író lett, ezért is oly
elszakíthatatlan a kapcsolat, oly erős a felmutatás vágya, oly múlhatatlan az életnek
mint legfőbb értéknek a hangoztatása s beágyazása a megmaradás- és az
otthonléttudatba. Az együttélést nemcsak kényszernek, hanem adottságnak is
tekintette, s minden nemzet fiát egyenrangúnak. A pálya egy-egy szakaszán a
szegények és a gazdagok osztályjellegű ellentéteinek megragadása sem volt
idegen tőle, de nem osztályokban gondolkodott, hanem egy általános, humanista
szemléletű demokratizmusban. Természetszeretete, panteisztikus istenhite arra
ösztönözte, hogy műveinek gondolati alapjaként egyre inkább a testnek és a
léleknek az emberi személyiségben megmutatkozó kettősségével foglalkozzon, hogy
miként lehetne harmóniát teremteni. Ez
vezette el a valóságközeli, „realista” ábrázolás mellett a „misztikushoz” is.
Szerepet játszott ebben a szülőföld inspiráló szellemisége, mítoszvilága is.
Tamási Áron mindezt nem a regionalizmus szintjén ragadta meg: a székelység
sorsában a magyarság és az emberiség gondjait és örömeit is felmutatja.
Elbeszélésben, regényben, drámában, publicisztikában
egyaránt jelentőset alkotott, mégis mindmáig az elbeszélésben tartják a
legnagyobbnak, s ott is a húszas-harmincas évek alkotásaival. Sokféle
novellatípust teremtett, de mindben az átköltőiesítés és a stílus művészének
mutatkozott. A tragikustól a humorosig, a leírótól a mítoszig, a naturalistától
a meseszerűig, az anekdotikustól a balladáig terjed alkotó leleménye, s hősei
hol mintha csak az útszélen beszélgetnének, hol meg mintha kész költők
volnának. S a székely móka és furfang, a góbéság rendre sajátjuk.
A harmincas évek derekán kezdett el színpadi műveket írni
(Énekes madár, 1934; Tündöklő Jeromos,
1936; Csalóka szivárvány, 1942; Ördögölő Józsiás, 1952 stb.). Mesei, költői
és népi világot kívánt a színpadra varázsolni: a székely népmesék szellemét.
Regényeiben is sok a színvonalhullámzás. Az első, a Szűzmáriás királyfi (1928) a székely
élet tragikumát kívánta felmutatni két nemzedék sorsában, romantikus és
szimbolikus túlzásokkal. A Címeresek
(1931) az erdélyi arisztokrácia bűnösségét próbája bizonyítani, kevés
anyagismerettel, egyoldalúan. Az Ábel-trilógiával
viszont önmagára és legbensőbb témájára talált. Későbbi művei közül kiemelendő
a Jégtörő Mátyás (1936), amely a
mitologikus világkép alapján a lélekvándorlás témáját regényesíti meg. A Szülőföldem remek hazai tudósítás (1939),
a Bölcső és bagoly regényes
önéletrajzi mű a kisgyermekkorról (1949,
megjelent 1953-ban), a Hazai tükör (1953)
a szabadságharc korában Erdélyben játszódó ifjúsági regény. Már a betegágyon
diktálta a félbemaradt Vadrózsa ágá-t
(1968), amelyben 1926 utáni
életútját idézte fel.
Az Ábel-trilógia darabjai: Ábel a rengetegben (1932), Ábel
az országban (1934), Ábel Amerikában
(1934). Mint szinte minden trilógiában, itt is az első rész a
legtökéletesebb. A mű Ábel sorsát kíséri végig, s így fejlődésregény,
ugyanakkor pikareszk is. Ábel napjait az elemi létküzdelem, a megmaradásért
való harc mozgatja, de az elemi kalandvágy is munkál benne, főként a második és
a harmadik kötetben. Csavaros észjárású ember, s ez a legfőbb fegyvere a
létharcban, a kiszolgáltatottságban. Naiv szemléletével ugyanakkor rá tud
csodálkozni a világra, örülni a szépnek, s jó kedélyével ,humorérzékével és
talpraesettségével a nehéz helyzeteken is úrrá lesz. Egyszerre hat rá a
tisztességes munka morálja és az ügyeskedésé, s egyszerre kamasz és felnőtt
ember. A létminimum szintjén él, de a létezés értelmét keresi. Megjárva a
rengeteg, a város és Amerika stációit, visszatér a havasokra, hogy megvalósítsa
az ismeretlen négertől hallott igazságot: „Azért
vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
*
ÁBEL A RENGETEGBEN
(ismertető kivonat)
Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évbe, vagyis
egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én
életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak
engem, méghozzá Szakállasnak, s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy
káposztatermelő faluban, éppen az Olt vize mellett. Apám, akit Gergelynek
neveztek, közbirtokossági erdőpásztor volt, s az ötvenet is elrúgta volt már,
míg én a tizenötödik esztendőt töltöttem volt bé.
Kilencnapi távollét után, szeptember harmincadikán
édesapám úgy jött haza, hogy egy nyulat is hozott, de kinn hagyta az udvaron, s
úgy játszódott velem, én meg ővele, mintha én fogtam volna égi segedelemmel az
állatot. Sütés közben mondta el, hogy elszerzett erdőpásztornak a bank
erdejébe, a Hargitára.
Szüleim összekészítették a holmimat, s másnap reggel
apámmal, egy kecske, egy macska s egy pár tyúk társaságában felmentünk a
Borzosra, egy nagy havasi legelőre. Nemsokára megláttam a lukas, öregecske
házat. Egy elgyöngülten nyöszörgő kutyát találtunk benne. El is neveztem
Bolhának. Édesapám berendezkedett a házban, én meg vizet kerestem. Napnyugtakor
édesapám hazaindult. Félni kezdtem, sírtam is, majd kortyolgatni kezdtem a
pálinkásüvegből. Reggel a szeredai bankigazgató hangja ébresztett fel.
Elmagyarázta a munkámat, majd körüljártuk az erődt, ami mind a banké volt.
Magamra maradva, a jövőre nézve azt határoztam, hogy a
magam fejétől akarok ember lenni. S a célom nem lesz más, hanem először a
kötelesség, aztán pedig az én gyarapodásom. Miképpen? Csak annyit szögeztem
magam elé, hogy amiképpen az állatnak a körmeivel és a fogával kell harcolnia,
azonképpen az embernek az eszével.
Megismerkedtem a környékkel. Két háborús sírt is
találtam, s két puskát is sok lőszerrel meg egy nagy ládát tizenkét óriás
vaskörtével. Nem tudtam, mi lehet az. Az egyik alá máglyát raktam. Biztonságos
helyről vártunk, s csak a robbanás után futottunk vissza Bolhával, aki addigra
már erőre kapott. Több fenyőfa volt tövestül kiszakadva, s az mind az enyém
volt már, mert az igazgató nekem ígérte a vihar kiszaggatta fákat.
A banktól ágyat, asztalt, széket is kaptam egy szekeres
ember, Dávid Pali bácsi által, aki nem akart üres szekérrel visszamenni, de
fizetni sem. A fáért cserébe olvasmányokat kértem tőle. Hozott is, többször,
főleg ponyvafüzeteket, mindig újabb szekér fát követelve. Én meg úgy a
füzetekbe bolondultam, hogy rám virradt. Egyszer édesanyámat is kihozta az
Isten, majd kijött édesapám. Épp akkor jött három puskás ember, szeredai
vadászok. Egy hatalmas vaddisznót lőttek a kalauzolásommal.
Halottak napjára az időjárás is bánatosra változott. Sok
fát árultam, és sokat olvastam és fáztam a széllelbélelt házban. Mert olyan a
meleg is, mint a költöző madár, ősszel elmegy szépen Afrikába. Úgy volna jó,
hogy az ember is utánamenjen, de hát a madárnak s a melegnek szárnya van, és
szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.
Egy nap három szerzetes keresett fel Somlyóról. A
páter-gvárdián, Furtunát és egy Márkus nevű kocsis barát. Fát jöttek nézni, s
közben jól elbeszélgettünk. A magukkal hozott elemózsiából is megkínáltak, s a
gvárdián a puska kezelésére is megtanított. Csak a könyveimre haragudott,
mindet a tűzbe hányta, de megígérte, hogy küld helyettük jobbakat. Másnap
Márkus hozott is egy csomót, de csupa istenes munkát. Márkust mókás kedvemmel
se tudtam felderíteni. Hamar utat terveztem feléje, mint kedves testvérem felé,
s miután megetettem,, elmesélte, hogy ő törvénytelen gyerek, annak is árva, s
egy bőrüzemből menekült egy esztendeje a barátokhoz.
Egy román úr is érkezett, Fuszulán nevezetű, aki a
katonaság számára kívánt vásárolni. Közben jöttek a barátok is egy igazoló
levéllel, hogy a bankba már befizették a fa árát. Fuszulán ellopta ezt a
levelet az asztalomról, meghamisította, s legközelebb azzal jött vásárolni. Én
semmit sem sejtettem, de a bank igazgatója éppen aznap járt arra vadászni. Ő
fedezte fel, hogy a levél nem igazi. Elfogta Fuszulánt, énvelem megkötöztette,
s az autójával elvitte.
Másnap a bank pénztárosa érkezett meg egy szigorú román
csendőrrel. Hargitai életemnek egy új szakasza kezdődött. A mogorva csendőrt
azért küldték, mert előző nap Fuszulán megszökött az autóról, s közben a
bankigazgató megsebesült. A pénztáros kölyöknek nevezett, s ezért úgy fizetem
meg, hogy balzsamírt adtam neki a szeplői ellen, s azt kecskebogyóból
készítettem el.
A csendőr, akit Surgyélánnak hívtak, nagydara, nagy étkű,
durva ember volt. Belefeküdt az ágyamba is, s állandóan ételt követelt. Ételünk
viszont alig volt. A kecske nem adott tejet, a tyúkokat meg a róka vitte el.
Surgyélán elment vadászni, de csak egy hatalmas dögevő saskirályt hozott. Mire
a csendőr sebeit kimostuk a pataknál, a sas feléledt, kivájta a kutya fél
szemét, s megölte a macskát. Úgy kellett agyonlőni. A csendőr parancsára a sast
megkopasztottam, majd megsütöttük., de bizony enni alig bírtuk a büdös és rágós
húst. S bele is betegedtünk. Én napokig nyomtan az ágyat, még Surgyélán is
megsajnált. Ételünk nem volt, a csendőr mégis vidám erőben tudott élni.
Napjában eljárt, s ilyenkor rám zárta az ajtót. Nekem a nagy fa odvába, a
puskám mellé eldugott hazaiból tartott még valameddig. A tarisznyát még a
vadászat előtt hozta egy ember a hírrel, hogy édesanyám már négy hét óta erősen
beteg, s apám ott őrködik az ágya mellett. Azt is üzente, hogy legyek
kötelességtudó, a helyemen tartsak ki, akármi történjék. Betegségemben meg is
álmodtam édesanyám szomorú halálát.
Egyre gyanúsabb lett nekem Surgyélán. Újesztendő
másnapján egy idegen érkezett a ház elé, Surgyélánnal ismerősként pusmogott,
majd együtt elmentek. Én azonban felismertem az idegen hangját: Fuszulán volt
az! Elvitték a fából a fegyve4remet, s egy tisztáson felfedeztem a kecském
csontvázát is. Az ólban csak a kitömött bundáját találtam beállítva. A kutyám
már régebben eltűnt. Egy hazautazó amerikás magyar mentett meg, s adott
ennivalót. S adott még egy kicsi zászlót is, hogy jól becsüljem meg, mert a
szabadságot jelképezi. Kiválasztottam egy sudármagas fenyőfát, s oda feltűztem
a zászlót. Lefelé jöttömben pedig levagdostam a fenyő ágait, nehogy felmehessen
valaki, s onnét levegye a kicsi zászlót.
Néhány nap múlva mintha a nevemet kiáltotta volna valaki.
Édesapám jött! Évődve beszélgettünk, s előadtam sanyarú történetemet
Surgyélánnal. Evés után, két pohárba bort töltve mondta meg édesapám, amit
sejtettem már, hogy meghalt az édesanyám.
Harmadnap visszajöttek Surgyélánék. Fuszulánnak azt
mondtam, szándékosan hagytam szabadon a lábait, hogy meg tudjon szökni. Így nem
bántott. Nagy evés-ivásba kezdtek. Édesapámat később alig tudtam
lecsöndesíteni, mert részegen bosszút akart állni szenvedéseimért.
Surgyélánékat az őket kereső csendőrök hírével tudtam elküldeni.
Apám nem akarta, hogy jelentést tegyek, ne avassuk a urak
dolgába magunkat. Mégis lementünk a bankba. Az igazgató csendőrökkel robogott
el, s hiába kértem, engem apámmal s bevásárolt holmival együtt otthagyott. Ez a
világ a hűséget is csak ilyen semmibe vette. Ez a kicsi történet kinyitotta jól
az eszemet. Szinte azt mondhatnám, hogy egyszerre kész emberré avatott, és
megtanított arra, hogy a szegénységben levők igéit hirdessem. S januárra még
fizetést is csak a felét kaptam, mert nincs fahordás.
Estefelé érkeztünk vissza a Hargitára. Az igazgatóék
hamarosan távoztak, s csak erre vártak Surgyélánék, megérkeztek ismét. Nagyot
ittunk, danolásztunk, hogy két napig sínylettük a nagy keresztelőt, de aztán
mégis kinőttük, mint gyík a farkát.
Apám még február végén is ott volt. Nyírfa seprűt
csináltunk, fuszulykakarókat faragtunk Én felkerekedte, s meglátogattam a
somlyói barátokat. A gvárdián nagy szeretettel fogadott, bár a hírvivő zsenge
barátot igencsak megijesztettem, amikor úgy mutatkoztam be, hogy engem a Káin
testvérének hívnak, s a nevem másik fele ott nő az ő állán. Márkusnak a
tüdejével volt komoly baj. Javaslatomra másnap fölhozták hozzám a Hargitára, a
hegyi levegőre. Így éldegéltünk hármasban, míg március elején édesapám hazament
a tavaszi munkák miatt. Egy este ismét megérkeztek lerongyolódva Surgyélánék.
Márkus prédikált neki, a megtérést emlegetve, s hogy maradhat-e rossz mind az
élete végéig az, aki édesanyától született. Reggel szó nélkül, lehajtott fejjel
hagytak el minket.
Márkus egyre egészségesebbnek érezte magát. A ház előtt
hóhalmokat épített, s azokat átugrálta. De öröme köhögésbe, vére ömlésébe, majd
a hirtelen halálba váltott át. Övéiért mentem, s a páter-gvárdiánnal a nagy
odvas fa alá temettük. A sírnál egyszerre Bolha bújt puhám a lábaimhoz. Én a
barátokkal visszamentem Szeredára, s másnap a bankánál átadtam a szolgálatot,
befejezve a pásztorságot. Megtudtam, hogy Surgyélán és Fuszulán a csendőrségnél
maguktól jelentkeztek.
Otthon elbeszéltem apámnak az egész dolgot, s elmondtam,
hogy valamerre városba megyünk, Bolhával ketten. Amíg apám a Hargitáról
hazaköltöztette a holmimat, én elmentem az édesanyám sírjához, s ott a sírhant
mellett megfogadtam, hogy a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom
hordozni, bármerre vezéreljen is az utam.
(Forrás: 66
híres magyar regény 354-360. old. – Móra
Könyvkiadó 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése