Batthyány Orbán (? - 1547): Az háborúságnak szenvedéséről való ének (1547.)

Bátor érted, uram Isten, kárt vallanék,

Te hitedért ennél inkább nyomorganék,

Csak tenéked én kedvedben lehetnék.

A szent Jóbot keservesen meddig veréd,

Tőrrel, döggel örökét mind elvevéd,

És őmagát fökélyekkel megsebhetéd.

Támasztál te ellenséget őreája,

Tüzet, vészet őnéki házaira,

Az sátánt is bocsátád romlására.

Határt vetél temagad veszedelmének,

Megkísértéd, mint állana keserűségében,

De ura lőn az szent Jób tökélletinek.

Azt úgy mondja, nagy felszóval ezt kiáltja:

Testvel, bűnnel az én anyám szült ez világra,

Ki kelly múlnom énnékem az más világra.

Nem tűrheté az Isten, rajta könyörüle,

Sok jószágval - írván vannak - őtet szereté,

Morhájáért őnéki kétannit ada.

Irgalmas vagy te azért, uram Isten,

Csak tehozzád folyamjunk tiszta szűben,

És mi bízzunk tebenned tiszta szűvel.

Uram, légy te kegyelmes veszedelmemben,

Nám jól tudod, mint voltunk mi földünkben,

Mi atyánktól maradott örökségben.

Reánk szállott ez világon az bujdosás,

Egyik helről másik helre nagy futosás,

Barátinktól éktelen hurrogatás.

Bátron mondják az Isten hogy ostoroz,

Jószáginkat törököknek elosztotta,

Őmagokat téstova búdostatja.

Azt jól tudjuk, örök Isten, hogy mi bűnünk,

Mindezeket szenvedjük, mert érdemljük,

Azért mi es békével elszenvedjük.

Ne nézzed te bűneinknek számtalan voltát,

Érdemönknek teelőtted semmi voltát,

Csak tekéntsed az Krisztust, mert fogadtad.

Mondjunk néked dicséretet az szent Jóbval,

Te vagy Isten, szent fiaddal, Jézus Krisztussal,

Szentlélekkel, mindhárman egy hatalomval.

Ez éneket szerzették Gyulafejérvárban,

Battyáni Urbán feküvén kór ágyában,

Mikor írnak vala ezörötszáznegyvenhétben.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 77-78. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

A Gyulafehérvári Sorok 1310-1320.

Háborúságban valóknak kegyessége,

Élőknek öröksége,

Kórságban valóknak egészsége,

Szükségben valóknak bősége,

Éhezőknek elégsége.

Csodálatos műveinek jeleneteiben.

Önnön szájával mondott igének

tanőságában.

Szent oltáron kenyér képében,

A keresztfán függ képében.

Önnön tanítványának árulatja,

Nemzeti népnek vádolatja,

Jeruzsálem városának tisztes fogadatja.

Isten fiának ártatlansága,

Halálnak szidalmas kínja,

Boldogasszonynak szemével látása.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 75. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Most megy a nap lefelé

Most megy a nap lefelé,

Bé Románia felé.

Most mennek a székelyek,

A huszonegy évesek,

Bé Románia felé.

Jaj Istenem, Istenem,

Mi lett immár belőlem!

Bocskor van a lábamon,

Sarkantyú a bocskoron,

Megsirathatsz galambom.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 73. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Egy nagyórú bóha

Egy nagyórú bóha

Úgy nálunk kapott vót,

Ebéden, vacsorán

Mindig csak nálunk vót.

De annak a szeme

Olyan szörnyű nagy vót,

Mikor kinyitotta,

A ház világos vót.

De annak a körme

Olyan szörnyű nagy vót,

Hogy a ház ódalát

Mind lekörmőte vót.

De annak a hasa

Olyan szörnyű nagy vót,

Hogy a Duna vize

Mind belérekedt vót. 

(Gyergyószentmiklós)

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 72. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Ha folyóvíz vónék, bánatot nem tudnék

Ha folyóvíz vónék, bánatot nem tudnék,

Ha folyóvíz vónék, bánatot nem tudnék,

Hegyek, völgyek között szép csendesen folynék,

Hegyek, völgyek között szép csendesen folynék.

Martot mosogatnék, füvet újítanék,

Martot mosogatnék, füvet újítanék,

Szomjú madaraknak innyok adogatnék,

Szomjú madaraknak innyok adogatnék.

(Gyergyóalfalu) 

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 71. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Jókai Mór: A koldus-gyermek - Karácsonesti történet

Az apját leütötte a hajókötél, a vizbe fuladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghütötte magát, forró lázt kapott, meghalt. A kis fiú egyedül maradt még alig volt négy esztendős.

Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kis fiú elgondolta magában: „már most ki fogja nékem mondani: kedves kis fiam? ki fog én nekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ád rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogy ha valamim fáj?”

A szomszédok is elköltöztek ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, a kiknél ha megjelent a kis fiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: „mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!”

El is takarodott szegény, kiment az utczára, a hol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s ugy nézett a jövő menő emberek szemébe: nem hasonlit-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólithatná. Hijjába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelő gyerekekre ügyelni. A ki mai világban valamit akar kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldus gyerek jobban érti a mesterségét; az utánok szalad a czifra uraknak, hozzájok keni feni magát piszkos czondráival; azok azután csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az ollyan koldus, a ki csak sirni tud, meghalhat éhen.

Meg is halt volna éhen a kis poronty mingyárt az első két napon, ha egy jámbor öreg gyümölcsárus asszony nem árult volna ott azon a szögleten, a mellyikhez ő szegődött. ez csak elnézte, mit ácsorog az a kis fiú ottan ollyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán már most eredj haza!

A kis fiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz s a hogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.

Akkor pedig már este volt, és este nagy városban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú egy elsirdogált magában a mikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bémenni; ő reá sehol sem várnak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.

Azután összehuzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sirtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, a mi ollyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte s azt mondta neki: „édes anyám.”

Éjszaka is sokszor felébredt, mikor ugy fujt a hideg szél, s nyögve fordult másik oldalára, mikor ollyan kemény volt az ágya.

Másnap megint felkereste az jó kofa-asszonyt, a ki láva, hogy ollyan bús szegényke, ismét neki adta étel maradékát.

Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öreg asszonyt. Ötöd nap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek mentek az utczán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezuttal.

A kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábu koldustól, (nagyobb urat nem mert megszólitni):

– Hol van most a jó néne?

– Ma nem fog itt árulni, fiam, felelt neki a koldus, mert ma ünnep van.

– De hát miért van ünnep?

– Mert ma született a Jézus, látod kis fiam, hogy mennek az emberek a templomba.

A hová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, a minél szebb háza senkinek sincsen, nem utasitják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s el lenni a sok ékes öltözetü ur között.

Valami nagy tiszteletre méltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomoruságban, s hogy szerette azután is a kis gyermekeket mindig.

Ugy elhallgatta volna napestig, a mit ez a tiszteletre méltó férfi beszélt.

Egész estig mindig talált templomot nyitva; estve azután azokat is becsukták s ő ismét az utczán maradt.

Annyi ablak ki volt világitva az utczákon, fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, czukorangyalkákkal, piczike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.

A kis árva ugy eltudta azokat nézni.

Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, kiki vitte haza, kis fiának, kis leányának, – a mit a kis Jézus küldött nekik.

Ollyan szép a kis Jézus születésnapja!

Csak ollyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, a kik meleg kályha mellett édes anyjaik keblén hallgathatják a szél süvöltését; de a ki nem tudja, hogy hová menjen haza illyen zord időben!

Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:

– Édes Jézuska, – a ki ugy szereted a gyermekeket; – ha volna szükséged ollyan kis szolgára, a millyen én vagyok, vennél engemet magadhoz. …

S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését és elvette őt magához, a kit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kis gyermek és felébredt – a mennyországban. …

Ti, kik vigadtok s örültök szent Karácson napján, emlékezzetek meg azokra, a kik éheznek és szomorkodnak!

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 43. sz. (1854. deczember 24.)

Szász Károly: Karácson

Szász Károly. Barabás Miklós rajza

Forrás: wikipedia.org

Jövel, családok innepe, karácson!

Ugy várom, mint a gyermek, jöttedet.

Pedig nincs ajándékra kilátásom,

S veled is egy esztendőm lesiet.

De én csak emlékszem már, nem remélek,

A multban és nem a jövőben élek.

Emlékezem; hullt nagy pehelylyel a hó,

Mintha szitáltak volna ízibe.

De kandallónál édesebb a jó szó

S több szék nem fért vón a sok közibe.

Olly jó meleg volt a tűz és az érzés,

Az édes szép családi egyetértés.

Mi körben ültünk, két öreg, s hat apró,

Nem volt közöttünk egy is idegen.

A kilenczedik az öreg kandalló,

(Ennek szive tartott olly melegen).

Apa, anya, gyerekek egy rakáson;

Oh szép karácson, oh áldott karácson!

Apánknak lelke nem ült soha veszteg,

Beszélt nekünk, ha mást nem: egy mesét.

Ajkunk mosolygott, szemein könyeztek,

(Oh! mint érzem most egy fényes angyal,

Kit gyermekálom szárnyán hoz a hajnal.

Oh mint repestek sziveink e szóra!

Hogy majd leszállnak ékes angyalok.

Alig vártuk hogy üssön már az óra

S fektessenek le anyai karok.

Hogy álmodozzunk, álmunkban bizonnyal

Meg fog jelenni nékünk is az angyal.

És öszvesugtunk: vajh! mit hoz nekem majd?

Mit hoz neked? Mit hoz a kicsinek?

A találgatás bezzeg, hogy adott bajt,

S a nagy kérdést még sem fejtette meg.

Én képes könyvet, a más kis lovat várt,

A lány esze tán legmagasbban járt.

A leány volt köztünk a legidősebb,

Már rózsabimbó fesle arczain.

De ártatlanka még, és égető seb

Nem vérezé még a sziv harczain,

De még is már arczára, méla ábránd

Vont könnyű fátylon áttetsző szivárványt.

A legkisebbik egy szelid fiucska,

Anyás nagyon, s olly csendes, szótalan.

Kezében ámbár kis ló, kard, fapuska,

De arczán béke mélasága van.

Anyámasszonynak katonája volt csak,

A többiek mind pajkosabbak voltak.

És mikor már fektetni akartak,

Az ajtó előtt halszik suttogás;

Na volt öröm! a fiuk felugortak,

– A kicsi Krisztus! mi lehetne más?!

Egyik futott, hogy nyissa ki az ajtót,

Tapsolt a másik; Istenem, de zaj volt!

S be furcsa szép volt: aranypillikével

Bevonva jászol, földje, oldala.

A kicsi Jézus rózsaszin zekével,

Körűle sok kis gyertya ég vala.

A pásztorok kenderből nagy bajuszszal,

Mind énekelt, a hogy csak győzte szuszszal.

Nehéz gubába, báránybőr süveggel

Nagy bottal jártak a vén pásztorok,

Előbb csak néztük kétkedő szemekkel,

Majd egyikünk közelebb sompolyog.

S meglátja borzas bajuszok alatt

Az utczából ismerős arczokat.

Felbátrodunk mind s közelebbre lépve

Kiváncsian nézzük a szép csudát,

Millyen szelid a kis Jézuska képe!

Meg szabad fogni ezt a szép bubát?

Oh kicsi Jézus! küld az angyalt hozzánk,

Mi jók vagyunk s hiába várakoznánk?

Elzeng az ének, viszik már a jászolt,

És ujra csend van, kün és ide ben.

Lefekszünk …. szemeinkre lenge fátyolt

Borit az álom, enyhén, szeliden,

Szép álmot látunk, sziveink pihennek,

Jőj fényes angyal, álmunkban jelenj meg!

Eljő a reggel, nem kell költni minket,

Pedig máskor ébredni olly nehéz.

És gyorsan kitörüljük szeminket

S párnák alatt kutat, matat a kéz.

Ah milly öröm! sziveink repesnek!

Az angyal rólunk sem feledkezett meg!

Oh édes angyal! mennyi adománya!

S mint kitalálta, mellyik mit kívánt?

A gyermek-öröm fogyhatatlan bánya,

És benne minden, arany s briliánt.

Egy semmiségen hogy el tud örülni,

S ha sir, könyét olly könnyü letörülni!

Benyitnak aztán szüleink vidáman,

S bámulnak: hogy az angyal mit hozott.

Van zaj, kiáltás, öröm a szobában,

Minden egy tündérkertté változott.

Nincs bú, mosoly van minden pillantáson……

Ah szép karácson! oh áldott karácson!

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 43. sz. (1854. deczember 24.)