2015. máj. 15.

Jókai Mór: Történeti rajzok – I. A székelyek


Rovásírás. Forrás: grafomagazin.hu




E vas keménységü nemzet mai arczáról is sokban reá ismerhetni arra, a mi hajdan volt. Minden külső változás daczára, erkölcsei, szokásai csaknem azonok maradnak, s ama nehány ős szokásról, mi köztük a kereszténység és királyság behozatalával is fennmaradt, nehány homályos eszmét ragadhatunk meg őseink vallási és polgári törvényeiről.

Betűik régebben voltak, mint a magyaroknak, felülről lefelé irtak velök, kihagyva a magánhangzókat, három jegyük volt, ollyanok, mint egy bogár alakja, miknek értelmét maig sem tudni. E jegyeket még 1518-ban tanitották az iskolákban, akkor tiltatott el vesszőzés büntetése alatt, de még azután is pálczákra vágott leveleket küldöttek egymásnak.

Istenüket hozzájárulhatlan völgyek, vagy magas sziklák menedékén imádták, maig is állanak Bálványos vár romjai, hol legtovább maradtak fenn a napimádók töredékei.

Papjaik, kik az istenitiszteletet végezék, egyúttal polgári főnökeik is voltak. Ezeket hítták rabonbánoknak.

Áldozatoknál mindenkinek szabott helye volt. Még maig is, ha valaki jogait eladja, háza földje után odateszi „templombeli ülőhelyét” is.

Az áldozatoknál szerecsendió fából faragott kehely forgott kézrül kézre, a legutolsó rabonbán Sándoúr, e kehelylyel túl ment a hét erdőn a keresztyének terjedése elől.

Kezdi Vásárhelyhez közel van egy halom. Régi ős szokásnál fogva minden székely, ki ide jut, mi előtt odább menne, itt megpihen. A dombot „tüzhalom”-nak híják. Az áldozatok tüze századok előtt e halmon lobogott fel, a nép maig is tiszteli azt, bár nem emlékszik reá, hogy miért?

Minden évben összegyültek e férfiak, harczi gyakorlatra, miket a diákosabb utókor „lustromoknak” nevezett el; ki el nem jött, vagy roszul volt fegyverezve, a rabonbán kitörülte a szabadok sorából.

Adót nem fizettek, csak ha királyfi született, adott minden székely egy ökröt fejedelmének, a király bélyegével megégetve, ezt hítták „ökörsütésnek.”

A székely akármit vétett fejedelme ellen, fejét vesztheté, de vagyonát soha, az megmaradt a rokonoknak.

Ha mag nélkül halt meg valaki, vagyonai nem a fejedelemre szálltak, hanem szomszédaira.

Ha valaki meggyilkoltatott, rokonai holttestét temetetlen hagyták, mig gyilkosa meg nem büntettetett, annak pedig a holttetemnél meg kellett jelenni. E szokás Kálmánig fennmaradt: „tetemrehivás” és „halálujitás” czim alatt.

S magán életük körében is annyi volt az ős sajátság, a mi mind e napig feledetlenül maradt meg közöttük.

A rosz hazafin, a gyáván a nép úgy állt boszút, hogy rajta ment és házát lebontotta, s ha azután a bünhödő megjavitotta magát, ismét közerővel felépitették a házát.

A szegényebb atyafiak, kiknek nem volt önerejük gazdasági munkáikat végezni, kalákát hirdettek, zeneszóval járva végig a helységet s azon eszközt hordva kezükben, a minő munkára szükségük volt, sarlót ha aratni kelle, guzsalyt, ha fonásra volt szükség s illyenkor mindenki sietett őket egyesitett munkájával egyszerre fölsegiteni.

Esketés, tor, keresztelő alkalmával a rokonok az ünneplő házhoz tömérdek enni és inni valót küldöztek s azt azután együtt elköltötték. Az illy ünnepély lakomáit hítták „rodiná”-nak.

A melly legénynek kedvese volt, az fenyőfa ágat szúrt le a lyán háza előtt az esztendő bizonyos napján.

Menyegzőben a mátkát a két nyoszolyóval együtt egy lepellel letakarják, a vőlegénynek ki kelle találni, hogy mellyik az ő jegyese?

S ha valakit eltemettek, annak a sírjába három nyilat lőttek, később e szokást a puskalövés váltotta fel.

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 14. sz. (1854. junius 4.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése