Rovásírás. Forrás: grafomagazin.hu
E
vas keménységü nemzet mai arczáról is sokban reá ismerhetni arra, a mi hajdan
volt. Minden külső változás daczára, erkölcsei, szokásai csaknem azonok
maradnak, s ama nehány ős szokásról, mi köztük a kereszténység és királyság
behozatalával is fennmaradt, nehány homályos eszmét ragadhatunk meg őseink
vallási és polgári törvényeiről.
Betűik
régebben voltak, mint a magyaroknak, felülről lefelé irtak velök, kihagyva a
magánhangzókat, három jegyük volt, ollyanok, mint egy bogár alakja, miknek
értelmét maig sem tudni. E jegyeket még 1518-ban tanitották az iskolákban,
akkor tiltatott el vesszőzés büntetése alatt, de még azután is pálczákra vágott
leveleket küldöttek egymásnak.
Istenüket
hozzájárulhatlan völgyek, vagy magas sziklák menedékén imádták, maig is állanak
Bálványos vár romjai, hol legtovább maradtak fenn a napimádók töredékei.
Papjaik,
kik az istenitiszteletet végezék, egyúttal polgári főnökeik is voltak. Ezeket
hítták rabonbánoknak.
Áldozatoknál
mindenkinek szabott helye volt. Még maig is, ha valaki jogait eladja, háza
földje után odateszi „templombeli ülőhelyét” is.
Az
áldozatoknál szerecsendió fából faragott kehely forgott kézrül kézre, a
legutolsó rabonbán Sándoúr, e kehelylyel túl ment a hét erdőn a keresztyének
terjedése elől.
Kezdi
Vásárhelyhez közel van egy halom. Régi ős szokásnál fogva minden székely, ki
ide jut, mi előtt odább menne, itt megpihen. A dombot „tüzhalom”-nak híják. Az
áldozatok tüze századok előtt e halmon lobogott fel, a nép maig is tiszteli
azt, bár nem emlékszik reá, hogy miért?
Minden
évben összegyültek e férfiak, harczi gyakorlatra, miket a diákosabb utókor
„lustromoknak” nevezett el; ki el nem jött, vagy roszul volt fegyverezve, a
rabonbán kitörülte a szabadok sorából.
Adót
nem fizettek, csak ha királyfi született, adott minden székely egy ökröt
fejedelmének, a király bélyegével megégetve, ezt hítták „ökörsütésnek.”
A
székely akármit vétett fejedelme ellen, fejét vesztheté, de vagyonát soha, az
megmaradt a rokonoknak.
Ha
mag nélkül halt meg valaki, vagyonai nem a fejedelemre szálltak, hanem
szomszédaira.
Ha
valaki meggyilkoltatott, rokonai holttestét temetetlen hagyták, mig gyilkosa
meg nem büntettetett, annak pedig a holttetemnél meg kellett jelenni. E szokás
Kálmánig fennmaradt: „tetemrehivás” és „halálujitás” czim alatt.
S
magán életük körében is annyi volt az ős sajátság, a mi mind e napig
feledetlenül maradt meg közöttük.
A
rosz hazafin, a gyáván a nép úgy állt boszút, hogy rajta ment és házát
lebontotta, s ha azután a bünhödő megjavitotta magát, ismét közerővel
felépitették a házát.
A
szegényebb atyafiak, kiknek nem volt önerejük gazdasági munkáikat végezni,
kalákát hirdettek, zeneszóval járva végig a helységet s azon eszközt hordva
kezükben, a minő munkára szükségük volt, sarlót ha aratni kelle, guzsalyt, ha
fonásra volt szükség s illyenkor mindenki sietett őket egyesitett munkájával
egyszerre fölsegiteni.
Esketés,
tor, keresztelő alkalmával a rokonok az ünneplő házhoz tömérdek enni és inni
valót küldöztek s azt azután együtt elköltötték. Az illy ünnepély lakomáit
hítták „rodiná”-nak.
A
melly legénynek kedvese volt, az fenyőfa ágat szúrt le a lyán háza előtt az
esztendő bizonyos napján.
Menyegzőben
a mátkát a két nyoszolyóval együtt egy lepellel letakarják, a vőlegénynek ki
kelle találni, hogy mellyik az ő jegyese?
S
ha valakit eltemettek, annak a sírjába három nyilat lőttek, később e szokást a
puskalövés váltotta fel.
Forrás: Vasárnapi
Ujság 1. évf. 14. sz. (1854. junius 4.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése