Szász Károly. Barabás Miklós rajza
Forrás: wikipedia.org
Jövel,
családok innepe, karácson!
Ugy
várom, mint a gyermek, jöttedet.
Pedig
nincs ajándékra kilátásom,
S
veled is egy esztendőm lesiet.
De
én csak emlékszem már, nem remélek,
A
multban és nem a jövőben élek.
Emlékezem;
hullt nagy pehelylyel a hó,
Mintha
szitáltak volna ízibe.
De
kandallónál édesebb a jó szó
S
több szék nem fért vón a sok közibe.
Olly
jó meleg volt a tűz és az érzés,
Az
édes szép családi egyetértés.
Mi
körben ültünk, két öreg, s hat apró,
Nem
volt közöttünk egy is idegen.
A
kilenczedik az öreg kandalló,
(Ennek
szive tartott olly melegen).
Apa,
anya, gyerekek egy rakáson;
Oh
szép karácson, oh áldott karácson!
Apánknak
lelke nem ült soha veszteg,
Beszélt
nekünk, ha mást nem: egy mesét.
Ajkunk
mosolygott, szemein könyeztek,
(Oh!
mint érzem most egy fényes angyal,
Kit
gyermekálom szárnyán hoz a hajnal.
Oh
mint repestek sziveink e szóra!
Hogy
majd leszállnak ékes angyalok.
Alig
vártuk hogy üssön már az óra
S
fektessenek le anyai karok.
Hogy
álmodozzunk, álmunkban bizonnyal
Meg
fog jelenni nékünk is az angyal.
És
öszvesugtunk: vajh! mit hoz nekem majd?
Mit
hoz neked? Mit hoz a kicsinek?
A
találgatás bezzeg, hogy adott bajt,
S
a nagy kérdést még sem fejtette meg.
Én
képes könyvet, a más kis lovat várt,
A
lány esze tán legmagasbban járt.
A
leány volt köztünk a legidősebb,
Már
rózsabimbó fesle arczain.
De
ártatlanka még, és égető seb
Nem
vérezé még a sziv harczain,
De
még is már arczára, méla ábránd
Vont
könnyű fátylon áttetsző szivárványt.
A
legkisebbik egy szelid fiucska,
Anyás
nagyon, s olly csendes, szótalan.
Kezében
ámbár kis ló, kard, fapuska,
De
arczán béke mélasága van.
Anyámasszonynak
katonája volt csak,
A
többiek mind pajkosabbak voltak.
És
mikor már fektetni akartak,
Az
ajtó előtt halszik suttogás;
Na
volt öröm! a fiuk felugortak,
–
A kicsi Krisztus! mi lehetne más?!
Egyik
futott, hogy nyissa ki az ajtót,
Tapsolt
a másik; Istenem, de zaj volt!
S
be furcsa szép volt: aranypillikével
Bevonva
jászol, földje, oldala.
A
kicsi Jézus rózsaszin zekével,
Körűle
sok kis gyertya ég vala.
A
pásztorok kenderből nagy bajuszszal,
Mind
énekelt, a hogy csak győzte szuszszal.
Nehéz
gubába, báránybőr süveggel
Nagy
bottal jártak a vén pásztorok,
Előbb
csak néztük kétkedő szemekkel,
Majd
egyikünk közelebb sompolyog.
S
meglátja borzas bajuszok alatt
Az
utczából ismerős arczokat.
Felbátrodunk
mind s közelebbre lépve
Kiváncsian
nézzük a szép csudát,
Millyen
szelid a kis Jézuska képe!
Meg
szabad fogni ezt a szép bubát?
Oh
kicsi Jézus! küld az angyalt hozzánk,
Mi
jók vagyunk s hiába várakoznánk?
Elzeng
az ének, viszik már a jászolt,
És
ujra csend van, kün és ide ben.
Lefekszünk
…. szemeinkre lenge fátyolt
Borit
az álom, enyhén, szeliden,
Szép
álmot látunk, sziveink pihennek,
Jőj
fényes angyal, álmunkban jelenj meg!
Eljő
a reggel, nem kell költni minket,
Pedig
máskor ébredni olly nehéz.
És
gyorsan kitörüljük szeminket
S
párnák alatt kutat, matat a kéz.
Ah
milly öröm! sziveink repesnek!
Az
angyal rólunk sem feledkezett meg!
Oh
édes angyal! mennyi adománya!
S
mint kitalálta, mellyik mit kívánt?
A
gyermek-öröm fogyhatatlan bánya,
És
benne minden, arany s briliánt.
Egy
semmiségen hogy el tud örülni,
S
ha sir, könyét olly könnyü letörülni!
Benyitnak
aztán szüleink vidáman,
S
bámulnak: hogy az angyal mit hozott.
Van
zaj, kiáltás, öröm a szobában,
Minden
egy tündérkertté változott.
Nincs
bú, mosoly van minden pillantáson……
Ah
szép karácson! oh áldott karácson!
Forrás: Vasárnapi
Ujság 1. évf. 43. sz. (1854. deczember 24.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése