Mutatvány Arany Jánosnak „Toldi Estéje” czimü hőskölteményéből

Arany János. Barabás Miklós rajza.

Forrás: wikimedia.org

Ébred a zaj reggel hires Budavárban,

Ősz Lajos királynak fényes udvarában,

Áll a harczi játék, vagy inkább csak állna,

Ha mérközni bajnok, már csak egy is, válna.

     Vált ugyan még eddig minden nap, de mennyi!

S mindnek meggyalázva kellett visszamenni:

Mert halálos vért az olasz bár nem ontott,

Tiz is megfekütte egy nap a porondot.

Nagy is volt az olasz, sok erő fért belé,

Fekete mén lova nehezen czipelé,

Sokat nyomott rajta pánczéla, fegyvere,

De csontos teste volt a legsúlyosb tereh.

     Hetykén járt alá s fel ország czimerével,

Faggatá a népet gúnyoló beszéddel,

Szive a szerencsén hólyaggá fuvódott,

S gyakran éles szókkal ígyen csúfolódott:

„Nem vagyok én tenger idétlen csodája,

Hogy elálljon rajtam utcza szeme szája,

Nem is jöttem ide, pórázon vezetve,

Tánczomat mutatni, mint valamelly medve.

     Sőt a szemfényvesztést sem olly nagyon értem,

Hogy magát illy sok nép összetörje értem:

A szemfényvesztésnek csak egy módját tudom….

A ki nézni meri, jőjön, megmutatom.

De ugyan ki jőne? mellyik merne jőni,

Gyenge ábrázatját kövön összetörni…?

Ne lopjuk az időt: felment annak ára;

Jobb, hogy minden ember hazamegy, dolgára; –

     Én is ezt a czímert hazaviszem innet,

Mivelhogy ez engem örökösen illet:

Jó’jtszakát, magyarok, ámbár reggel vagyon;

Várotok piaczát én immár elhagyom.”

 

Mint a bőszült gulya, ha vérszagot érez

Bömbölve fut össze a kiomlott vérhez:

A lázadt magyarok azonképen vannak,

Mind az olasz felé törnek és rohannak.

     Mennydörgést felülmúl vészes orditások,

Látszik, de nem hallik fogcsikorgatások;

Mint a tengerhabok, egymást zúgva tolják

S a mint nekidőlnek, recseg a nagy korlát,

Feláll a király is himzett sátorában,

Mind a két ajaka reszket haragjában,

Homlokán a ránczok sűrübbre vonulnak,

Szeme széllyelvillog, orczái kigyúlnak.

     Egyszersmind előáll két derék levente,

Egy édesanyának szülötte, nevelte,

Egyformák tetőtül talpig épenséggel,

S szólnak a királyhoz tanult emberséggel:

„Szépen megkövetjük felséges királyunk,

Hogy hitvány beszéddel szine elé állunk,

Nem tehetünk róla, mert a vérünk lázad,

Égeti lelkünket e szörnyü gyalázat.

     Im az országczímert, négyes szalagjával,

Négy ezüst szalagján hét oroszlányával,

Koronás, keresztes, hármas zöld hegyével,

Egy bitang kalandor játékon nyeré el.

„Tiszteljük, becsüljük az olaszt mi otthon,

De magyar hazánkban rajtunk ki ne fogjon,

Ne kössön velünk ki, csuffá ne tegyen, mert

Megharagszunk, aztán nem nézzük az embert.

     Soh’se lásson ugy föl hústorony testével,

Szeme föl se nyiljék koczka szerencsével:

Gyermeki játszásnak mi a dicsősége?

Rója fel, hogy annak sirás lesz a vége.

„Vagy talán azért van úgy elkevélyedve,

Hogy vele kitűzni senkinek sincs kedve?

Nincs, mert nem játékra való ez a dolog,

Mellyben egy nemzetnek böcsülete forog.

     Nem játszhatnék, midőn haragszik, a magyar

És hazájaért nem orra bukni akar:

Szégyen és kaczaj-gúny a bukás jutalma,

De dicső az ember a hazáért halva.

„Azért, megkövetjük felséges királyunk,

Mi e csúfolóval mostan szembeszállunk,

Szembeszállunk pedig nemcsak kopjaszálra,

Hanem, a hogy illik, életre s halálra.

     Nem való játékra az efféle dolog,

Mellyben egy országnak becsülete forog;

Gyalázatos élet a bukás jutalma:

De dicső a bajnok, a hazáért halva.”

Mig az egyik szólott, fejjel a testvére

Ráüté a szókat, mintha ő beszélne;

Hallgatá a népség, mint valamelly papot,

Víni mind a kettő engedelmet kapott.

     Az olasz kivonta – s végig néze kardján,

Fényes lapját kétszer végigfente kardján,

S megfordult a lóval egy állóhelyében,

Körülhordva szemét a temérdek népen.

A nép mit se hajtott az olasz vitézre,

Mintha fénylő kardját nem is venné észre;

Most már bizonyosnak hitte a diadalt,

Tudta, kinek hiják a két szép fiatalt, –

     Azt is, kinek hiják, azt is, hogy ki fia,

Azt is, hogy mindkettő nagy vitéz dalia;

Kik, midőn a korlát közé bejövének,

Rájok minden szemből nevetett a lélek.

Gyulafi nemzetség sarja mind a kettő,

Egy napon és órán hajtá őket egy tő,

Iker magzatai egy édes anyának,

Szemre, szívre, főre hasonlók valának.

     Mint midőn egy szárra két szép gyümölcs forrad,

Mindenik megsinyli ha az egyik sorvad:

Úgy hangzottak össze a legkisebb vágyban;

Ittak egy pohárból s háltanak egy ágyban.

Loránt az idősebb – alig néhány perczczel,

Néha, midőn tréfált, büszke is volt ezzel;

Bertalan az öcscse, – de magasabb nála,

Legalább olly fokkal, mint egy haja-szála,

     Ezen esett néha szóbeli feszengés;

Nem is vala köztük komolyabb versengés,

Mignem a két ifju azt az időt érte,

Mikor mindenik szív a magáét kérte.

De midőn ama szép korra eljutának,

Mellyben már az ifju örvend a leánynak,

Mikor elbájolja minden, a mi szűzi,

És, ha mit az eldob, kebelére tűzi;

     Mikor – oh, élet rövid paradicsoma! –

Egy virág, egy fűszál, vagy csak lába nyoma,

Egy vonás, egy semmi… rája emlékeztet,

És a szivben meleg forrást gerjedeztet;

Mikor, mondom, e szép korra eljutának:

Szerelmére gyultak ketten egy leánynak;

Kende Rózsa volt az, Kende Pál magzatja,

Büszkébb vala rá, mint őseire, atyja.

     Annak szánta lányát, a kit keble választ,

De ez a fiúknak nem birt tenni választ;

Szíve mindenikhez egy mértékbe’ vonzá,

A kettős szerelmet egyszerre viszonzá.

Váltig mondja Lóránt, váltig is izenget,

Hogy ő az idősebb, s az idősebb enged;

Bertalant is gyötri a testvéri bánat:

Ő az ifjabb, ugymond, és az ifjabb várhat.

     Százszor a leányt ők nevezik biróvá:

Egyszer sem tehetik részre-hajolóvá,

Mig nyomos tanácscsal közbeszól az apja

És a döntő perczet három évre szabja.

És már a kitűzött három év letelvén,

Nem enyhíte semmit az ifjak szerelmén;

Hiába kereste mindenik a halált,

Mert csak hirre-névre, dicsőségre talált.

     Ismeré azt minden, a két forgótollat,

Melly elüljár mindég, hol veszély van s hol had;

Ismeré a kardot, mellyhez olly hű társa,

Valamint a két szem egy közös látásra.

Ott valának, midőn Lengyelország népe

Másod izben térdelt nagy Lajos elébe,

Ki utólszor vonta fegyverét, – a litván

Zendülők haragját hódolni tanitván.

     Ott valának midőn a gőgös Velencze

Az Ádria tenger mátkája, kegyencze,

A föld kincses háza és a világ ura

A magyar fegyvertől békeszót koldula.

Jelenvoltak nem rég a nápolyi harczon,

Hol vérbüne díját elvevé az asszony,

Ki Lajosunk öcscsét birta hajdan férjül,

És még nem számolt be a kiontott vérrül

     A miérthogy András ő általa vesze.

Most elérte Isten bosszuálló keze

Gyilkoló vasától négy dühös magyarnak; –

Neve… bár ne volna… veszszen a czudarnak!

És már, a kitűzött három év letelvén,

Nem könnyíte semmit a leány küzdelmén;

Szomorúan adá ki az utolsó választ:

Kettő nem birhatja: hát egyet se választ. –

     De én messzehagytam a beszédem sorját;

Ha! mint forr a népség! hogy zsibong a korlát!

Az olasz csak rám vár, lova hegykén tánczol;

Maga pedig igy szól és homlokot ránczol:

„Gyermekek, ez a hely nem tinektek való,

Fussatok, eltapos itt a katonaló….

Hir ne’kül hazultól minek távozátok?

Sirva-riva keres az édes anyátok.”

     Igy csúfolta őket az olasz előre;

De a két levente nem ijedt meg tőle,

Vérvörös tollukat kapák mind a ketten

S küldék neki illyen erős izenettel:

„Mondd meg az olasznak, a bitang lelkének,

Fogja meg zabláját csúfoló nyelvének,

Az gyermek, a kinek nyelve a fegyvere,

Nyelvet öltögetni mi nem tudunk vele:

     De ha kedve is van, bátorsága is van

Víni bajnok módra: ime tollunk, itt van.

Válaszszon közülök, tűzze sisakjához,

Könnyü a választás, mindenik halálos.”

Ezt hallván az olasz, nevetésre fakadt,

Kéklő sisakjához tűzve a tollakat,

Mellynek a legcsúcsán a maga nagy tolla,

Egy fekete sas-szárny, volt hátrahajolva.

     Kiszakaszta ebből két parányi-szálat,

Küldé a fiúknak s vele gúnyos választ:

„Jőjön mind a kettő vagy, nem bánom, annyi

A hánynak egy egy szál pelyhet győzök adni.”

A magyar leventék átalltak egyszerre

Csapni az olaszra, ketten egy emberre,

Nyilat húztak; a nyíl esék Bertalanra,

Megölelte bátyját, és indult, rohanva.

     Lova mintegy úszott a levegőégen,

Dárdáját előre szögezte keményen:

Dárda, ember és ló ugy suhant előre

Mint egy óriási szárnyas nyil, kilőve.

Megállott az olasz, mintha kőszirt volna

S messziről száguldó szélvészszel daczolna;

A ló sem moczczant meg, még a fülhegye sem

A hogy azt előre szögezé hegyesen.

     De midőn alig volt öt lépésnyi távol

Egyet szökött hajszra mintegy csak magától,

Mig gazdája nagyot billente a dárdán,

A magyar vitéznek hónaljába mártván.

A derék levente lováról ledőle;

Meghorkant a szép ló és elszaladt tőle,

Futkozott gazdátlan s addig meg sem állott,

Mig mind le nem hányta a nyeregszerszámot. –

     Elbúsulta magát a másik dalia

Látván hogy elesett kedves atyafia:

Megereszti fékét és vágtatva nyargal

Az olaszra kivont széles görbe karddal.

Nagy volt a csapás, mit a levente mére

Az olasz vitéznek sisakos fejére,

De mégis nagyobb, bár csak bal kézzel adta,

Mellyel az idegen a csapást fogadta.

     Elszakadt a kardvas épen a tövében,

Markolatja maradt az ifjú kezében,

Parittyázott a vas – felrepült ragyogva

Aztán eltemette magát a homokba.

Mig ezt cselekedte izmos bal kezével,

Jobbjával a súlyos dárdát emelé fel

(Súlyos volna másnak, de neki csak álom)

S megcsapá vele a szegény ifjut vállon.

     Egybe visszarántá. Dőlt a test utána,

Mert nyakába akadt a bárdnak szakálla:

Fővel esett, lábát felfogá kengyele,

Bokros paripája futni kezdett vele.

És elfutott volna megbokrosult lova

Fennakadt testével isten tudja hova, –

Kövön törte volna össze ifjú fejét,

Szomjú föveny inná szétloccsant velejét:

     De nem óhajtotta illy csúnya halálát

Az olasz levente: kapta nagy dárdáját,

Szügyébe hajitá a szép paripának:

Visszatántorodva lerogyott az állat.

A király orvosi most elésiettek,

Kezök alá venni az elesetteket:

Megörültek mindjárt s paizson emelve

Vitték onnan őket nyugodalmas helyre.

     Seböket kimosták tiszta forrásvizzel,

Bekötözték szépen drága balzsamirrel;

Mikor ők elhagyták, jött az édes álom

A ki legjobb orvos ezen a világon.

A ki legjobb orvos, a ki legjobb dajka,

Vagy tán puha bölcső, vagy himbáló sajka

Vagy folyam az élet s halál közti mesgyén,

Egyik partja innen, a másik tul esvén.

     E folyón az ifjak, ellenkező partra

Váltanak egymástól; – isten ugy akarta:

Loránt az életre, szerelemre virrad,

Bertalannak enyhet a nyugasztó sir ad.

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 14. sz. (1854. junius 4.)