Jókai Mór: Az avar vezér

Jókai Mór kb. 1890-ben. Forrás: wikipedia.org

 

(Regényes rajzok a mostani orosz-török harczból)

Van egy boldog ország, – mellynek földjén ellenség még nem pihent soha, ha csak halott formában nem. Az idegenek ezt az országot nevezik Circassiának, a miről a benn lakók nem tudnak semmit, mert ők magukat nem igy nevezik.

A földképeken szépen határokat vontak számukra, ki is festették azokat mindenféle szinekkel, kerületekre osztották; eddig tart az egyik, addig a másik. Azonban mindez nem ártott nekik semmit, és ők nem tudnak arról, hogy hová festették számukra a mappákon a határt.

Ha én valami gazdag nemzet bölcse volnék, azt mondanám, hogy ez az ország szánalomra méltó, mert nincsenek sem vasutai, sem kristálypalotái, s mert fővárosában nem laknak ollyan gazdag emberek, a kik milliomokat vesznek be, s palotákat épitenek, mert nincsenek márványból és érczből emelt történeti emlékeik, s fő-fő embereik nem ülnek az európai hatalmasságok udvaraiban; minthogy azonban szerencsémre a magyar nép együgyü mesélgetője vagyok, hozzámfér, hogy ezt a kis cserkesz földet igen boldog országnak találjam, hölgyeinek szép szemeiért s férfiainak bátor sziveért; egyebet tőlünk is bajosan irigyelhetne valaki.

– Édes szerelmemben, diadalmas harczban folyik le az élet, a jövendő gondja nem nyomja senki vállát; az apja nem hágy fiára egyebet kardjánál, a testvérek nem vesznek össze az osztályon: minden leány hős férjet kap, kinek házához nem visz sem zongorát, sem ékszereket, hanem szelid nyájas arczot, hű szivet, munkás kezeket s nem háborgatják őket a fain világnak keresve keresett bajai.

Egyik törzsökét e népnek hivják avaroknak. Talán ők képezék azt a hős törzsökfát, mellyről az avarnép elszármazott, a kikről alig is tudnak többet, mint, hogy elmentek és nem jöttek vissza többé. Talán még most is várják őket, s van az esztendőnek ollyan napja, a mikor minden háznál asztalt teritenek üresen hagyott székeket rakva mellé, az ezernyi-ezer esztendő előtt eltávozott testvérek számára…

Az avar népfaj egyikét képezi a kaukazusi hét nemzetségnek, melly szent hetes szám valamennyi ősmagyar hagyományban előfordul, s az avar faj ismét hét családra oszlik széllyel, mellyek között emberek emlékezete óta legtekintélyesebb volt az Andi család. Az öregeknél itt volt a legtöbb bölcseség, azért a legtávolabb vidékek lakói is gyakran eljártak hozzájuk tanácsot kérni s viszályaikban közbirákul őket hivták fel; az ő leányaik voltak a legszebbek az egész avar faj között s szerencséjének tarthatta a szomszéd kazikumuk nemzetbeli előkelő legény, ha egy közrendü Andi leányi kezét megnyerheté. Az ő paripáik voltak a legjobb futók s a harczban megállók, nálok maradt meg legtöbb történeti emléke a fajnak, hires kopják, kardok, a mik hétszáz esztendő előtt mind diadaljelek jutottak az ősapák kezeibe, s azóta hétszer hét ivadékot kiszolgáltak, még most is megvannak a fiak birtokában, s bizonyságot tehet róla az ellenség, ha ollyan jól fognak-e most is mint az előtt?

A kis Nilár völgyében fekszik az Andi család főlakhelye, Karasszó hegység: várnak is beillik. Sebes rohanásu hegyi folyam zuhog el mellette két felől, s csak a tömött szikla, mellyre a házak épültek, őrizi azokat, hogy a rohanó viz rég el nem söpörte onnan. Két felől nagy meredek bérczek emelkednek körülötte, miken csak egy szűk hegyszakadékon át van bejárás az avar földre, ollyan keskeny uton; hogy két lovas alig mehet el egymás mellett, ezt a bejárást őrzi a Karasszó erős helye, mert ha nekik tetszik kétfelől elzárni zsilipekkel a mellettük elfolyó patakot; az egy nap alatt ugy megárad, hogy elrekeszti az egész szűk hegyi utat, s oda senki be nem mehet.

E sok tekintetben nevezetes falu előljárója volt a jelen század negyedik évtizedében Merisz bég, ki lehetett akkor mintegy ötvenéves. Két fia közül egyikét hiták Balkár bégnek, másikat Gyáma bégnek. Ez husz, amaz huszonkét éves volt körülbelől.

Balkár bég háza volt a legszebb, legnagyobb az egész Nilár völgyében, köröskörül kigyósan faragott oszlopok tartották tetejét, mellyen köröskörül lehetett járni, s mellyre vén vadszölők venyigéi kapaszkodtak fel, piros zománczos leveleikkel szétterjengve az ablakok körül. A ház párkányzata czifrán ki volt rakva agyaras vadkan fejekkel, szarvas ágbogokkal, miket vadászaton ejtettek el.

Csinos kamarákra volt elosztva a kisded fakastély. Mindjárt a belépésnél a tüzhelyes konyha, réz és faedényeivel, tul rajta a tágas étkező terem, alacsony lábatlan bőrszékekkel, felaggatott ivó kürtökkel, kupákkal, s a hosszu gerendákról alácsüngő négylábu kecskebőr tömlőkkel, mik piros füstölt hus s szalonna-oldalok közül barnállottak elő, feszülésig töltve levén tejből készült erős szeszitallal. Innen nyiltak két felé a családtagok elkülönzött szobái, egy a férfiaknak, a másik a nők számára. az utóbbi szoba drága szőnyegekkel volt bevonva, mik anyáról anyára maradtak a családnál, sőt még a kereveten egy lantforma koboz is látszott, kilencz ezüst húrral, annak bizonyságául, hogy valamellyik ősanyja az Andi családnak, fiatal korában énekhez is értett. A férfi szobában egészen másnemű fényüzést lehetett szemlélni; czifra párduczbőrök, medvetakarók voltak, leteritve a falak mentében; szerte a falakon egész csoportozatok összerakva nyilakból, fejszékből, s hajitó kopjákból, rézszegekkel kivett bőrpaizs alatt keresztbefektetett lobogós zászlók, félholdas lófarkak, szeges buzogányok és sarlóforma kardok. És minden fegyvernek megvolt a maga története. Sokat értek azok viselőik kezében! Ha ugy pénzzel meglehetne venni az életet, mennyi aranynyal ezüsttel felérne ez a sok vas darab, a mi annyi éltet elvett ingyen.

A főajtó felett függ csupán egyedül egy hüvelytelen egyenes kard, mellyre szent képek s latin mondások vannak kiverve aranynyal. Ezt a kardot meglátni messze földről eljönnek a frank utazók, mert azt hétszáz évvel ezelőtt vevé el frank keresztes hőstől az Andi család egyik őse, ki Szelahaddin szultán alatt harczolt, s azóta mindenivadék becsületére szolgált annak a kardnak, s nem jutott az idegen kézre soha. Óh sok pénzt igértek már azért az Andi családfőknek! ha áruba bocsátnák, tán az egész Nilár völgyön minden tehenet és juhot megvásárolhatnának rajta.

De nem adják azt ollyan könnyen, csak az ellenség kap néha belőle, az is csak az éléből s vérével szokott érte megfizetni.

Mert ellenségük van az avaroknak, majd egyik majd másik szomszéd. Hisz a mióta a Bábel tornyánál összezavarodtunk, azóta haragszik egyik ember a másikra, s szereti pusztitani azt, a ki nem az ő nyelvét beszéli.

Egyszer a tatárok, másszor az osszetek, majd meg a Kabarda lakók verekedtek az avar fajokkal, mind megbánták szépen s iparkodtak jó barátok lenni.

De jött nem sokára egy mindannyinál félelmesebb ellen, hideg észak országából, hideg haraggal, hideg kitartással; a kik nem ugy rohantak rögtön, mint más ellenség szokott, hanem lépést lépésre tettek s minden lépés után megerősiték magukat, és senki sem birta őket többé elmozditani, a hova egyszer lábaikat letették…. a moszkák, a moszkák!

Régi babonás hagyomány a moszka hősöknél, hogy arany nyillal, ezüst golyóval jobban czélba lehet lőni, mint vassal.

A ki erre megtanitotta őket, nem lehetett bolond ember; mert valóban sokkal több várat bevett a moszka arany ezüst, mint a vas és ólom, s több derék hőst levert lábáról csengő pénzzel, mint süvöltő karddal.

A kaukazusi népek sok év óta hallották már, hogy valami makacs ellen befurakodik hegyeik közé, ott helyet foglal, sánczokat hány, várat épit, utakat tör. Később azután ugy viseli ottan magát, mintha ő volna a gazda. A nép ifjait elviszi messze, ki tudná megmondani hová? a főnököket szolgáivá alacsonyitja, harácsot vesz, idegen templomba kényszerit járni, idegen nyelvet kényszerit eltanulni, s imádkoztat fegyverei dicsőségeért.

 

Ha lett volna egyetértés a nép között; hajh, millyen siralmas véget lett volna ott a moszkának; de ősi viszálkodásból hagyták megnőni a közös ellenséget; az egyik faj örült, hogy a másik pusztul s nem gondolt rá, hogy majd rá is kerül a sor. Aztán mindig is akadt közöttük az ellenségnek barátja, a ki elmondta a többinek, hogy a moszkák millyen jó emberek: ezüsttel fizetnek mindenért, megcsinálják az utakat, bekeritik a városokat, vigyáznak rendre, békességre, isszák az áldott pálinkát s tele zsebjük szent képekkel.

Előbb csak a kereskedők hatoltak az ország mélyébe, árultak czifra csecsebecsét, nyalánkságot s vettek haszontalan limlomot, a mi senki másnak nem kellett, azután telepitvényesek huzódtak be, vettek drága pénzen kopárföldet, hogy a kereskedőknek legyen hova megszállani. Azután fegyveres őrizők jelentek meg, hogy a telepitvényeseket el ne pusztitsák a rablók. Azokat egész csapatok követték, s hogy a csapatokat el ne lopja valaki, várakat épitettek és azután azt mondták, hogy otthon vannak.

Igy kötöttek ki Avariával is. Egyszer látogatóba jött két jámbor moszkó a Nilár völgybe, felkeresték Merisz bég házát, megölelték az öreg béget, megcsókolgatták fiait, dicsérték sajtját, kumisz italát, melly készül poshasztott tejből, megbámulták fegyvereit, ott laktak nála egy hétig, szelidek voltak, mint a bárány s midőn elváltak tőle, meghivták, hogy ha érkezése leszen, látogassa őket vissza, alig nehány mérföldnyi távolban fekvő várukban, hadd adják neki vissza azt a szives vendégszeretetet.

Az avar főnök nagyon megtisztelve érezte magát e meghivással s alig várt az alkalomra, hogy fakastélyából leszállva megnézhesse azokat az uj telepitvényeket, hol minden még egyszer akkorára nő, mint másutt, s hol az embereknek éjjel nappal nincsen egyéb dolguk, mint boldogságukkal dicsekedni.

Különösen kisebb fia nógatá az utazásra. Gyéma bég el volt ragadtatva az orosz uraktól szörnyen, mennyivel szebb emberek ők, mint a mi barna avarjaink, hajok sárga, mint a kender, szemeik kékek és zöldek, egynek közülök szemöldököt sem adott a természet: millyen jól illett az neki! Gyma bég leperzselte a magáét, hogy hasonló legyen ehez a szép idegen úrhoz.

De Balkár bég egészen ellenkezője volt testvérjének. Nem türheté a két idegent s mikor el kellett menni apjával látogatásukra, ugy könyörgött, hogy csak hadd maradjon ő otthon.

Volt egy szép szerelmes mátkája Balkár bégnek, a szép Gyiungyila (olvasd Gyöngyile). Ha az nem lett volna ollyan szép, ha annak nem lettek volna ollyan bübájos tüzzel lángoló szemei, olly mézédes szóktól beszédes ajkai, olly hizelgő keble, ölelő karja, talán el sem ment volna Balkár bég apjával és testvérével. De Gyöngyile könyörgve füződött nyakába: „mit hozasz nekem az idegenektől, hozas e prémes kaftánkát, pillangós papucsot, arany boglárokat, zománczos kösöntyűt?”

Balkár bég mondhatta neki: „minek tenéked boglár és kösöntyű, nem drágább-e neked az én két szemem, minek neked a drága prém, nem melegebb-e annál az én keblem?” Gyöngyile elszomorodott s a bég hogy kedvét találja, elment együtt Merisz béggel a jámbor oroszok telepitvényére.

Ott nagy szivességgel fogadták őket, megismerkedteték drága italokkal, füszeres étkekkel, megmutogatták nekik számtalan hadi erejüket, nehéz ágyuikat, s mondogatták a jó Merisz bégnek, hogy millyen derék két lovas vezér lenne két fiából, mennyi fényes érdemrend és kereszt elférne széles melleiken, nagy urak, herczegek lennének belőlük; a félvilág beszélne az Andi család hős sarjadékiról, s majdan ők lennének az egész cserkesz föld urai, – a hatalmas czár kegyéből.

Merisz bégnek tetszett ez a szép biztatás: hogy irigykednének reá majd a muridák, csecsenczek, ha az ő faja felül kerekednék rajtok. Nem is sokat gondolkozott, még ő kérte a derék moszka urakat, hogy tartsák maguknál fiait s tegyenek belőlük herczegeket, vezéreket.

A két ifjunak engedelmeskedni kellett, mert a cserkeszeknél az apa parancsol. Gyáma bég örömest is szót fogadott, mert ő unta otthon az atyai házat, az egyforma életet s kivágyódott a világba. Hanem Balkár bégnek nehezen esett elválni atyjától, az ősi tűzhelytől, az ismert hegyektől s a mindennél jobban szeretett Gyöngyilétől.

Gyáma bég gyorsan haladott a moszka urak kedvében; jó engedelmes ember vált belőle, ki a tanitást beveszi; megszokta a kemény rendet, tisztelte előljáróit, s nem sokára csapatot vezérelt és vállrózsás öltönyt kapott s ugy szórta a muszka beszédet nyelvével, mint mikor villával forgatják a kaszált füvet nagy szél idején.

Kevésbé tudott megszokni Balkár; pedig neki még jobban kedveztek: adtak rá gombos egyenruhát, itatták édes borral, vittek hozzá szép leányokat, kék szemű, szőke haju leánykákat, a kik örömest mosolyogtak a szép ifjakra, s nem haragusznak a csókért.

Mind nem kellett az Balkárnak. Elhajigált magától bort, aranyos ruhát és szép leányt. „Nem kell nekem tűzitaltok, czifra ruhátok mosolygó leányaitok; nem kell nekem uratok kegyelme: bocsássatok engem hegyeink közé vissza, adjátok vissza bőr ruhámat, görbe kardomat; mátkám van én nekem odahaza, a ki én reám vár!”

S földhöz verte a mit adtak neki, összeveszett jószivű házigazdájával s azt mondta, hogy ő erővel is meg fog tőlük szökni.

Az illyen goromba magaviselettel azután azt nyerte, hogy egy szép éjszakán kocsira tették és ugy elvitték, hogy a madár sem tudott róla.

Mikor pedig az öreg Merisz bég tudakozódott fia felől, azt mondták neki, hogy a minden moszkák ura elvitte őt jó nevelésbe, a hol emberséget s jó erkölcsöt fog tanulni.

Oda bizony. Van a moszkák országában egy nagy nevelőintézet, mellynek neve Szibéria, és abban hires iskolák, a miket hínak ólombányáknak.

Oda vitték Balgár béget.

Tizennyolcz esztendeig járta Balkár bég a szibériai ólombányák üregeit, ásta a czinobert és kénesőt, piritotta a kénköves és patkánymérges érczeket; egész tizennyolcz esztendeig. Már magában ez is eléggé mutatja, milly megátalkodott és makacs természetű embernek kellett neki lennie. Más emberséges ember négy öt esztendőnél tovább nem állja ezt a munkát, az erős fáradság alatt meg kell törni testi erejének, vagy az egészségtelen levegő a bányákban üti le lábáról, vagy az érczpiritásnál fulad bele a patkányméreg füstjébe, vagy a hosszu téli éjszakákon fagy meg valahol a hó alatt, vagy ha sokáig kibirja, elébb utóbb az érczgőzöktől s a fehér plajbász porától ólomgörcsöket kap, a belei összetekerednek, az arcza ollyan szinű lesz, mint a valóságos ólom, összezsugorodik mint a féreg, s végtére szépen, okosan meghal.

Balkár bég azonban nem csak az által boszantá előljáróit, hogy tizennyolc esztendeig meg nem halt, sőt egy szép napon agyonsujtá az őrizetére rendelt kozákot, elvéve dárdáját és lovát s eliramodék az Ural ismeretlen hegyei közé.

Az Ural hegyeitől a Kaukazusig körülbelől annyi az ut, mintha valaki feljönne Debreczenből Pestre, és ismét lemenne s azután még tizszer egymásután feljönne és lemenne, azzal a különbséggel, hogy ott nem esik közbe sem vasut, sem gyorskocsi intézet; s az óriási hegylánczokon keresztül hire sincsen emberjárta utnak; mert a katonai szállitmányok Moszkova felé szoktak kerülni s a hegyek közt lakó népek, halászok, vadászok, azt sem tudják, van e valahol kezdete és vége annak a folyónak, melly határaikat ketté szeli? s az egyik hegyen tul következik a másik hegy?

Mind nem törődött ezzel Balkár bég: csak hogy egyszer lovon érezhette magát s kardot foghatott kezében; csak hogy egyszer az ember-laktalan erdős pusztaságba kimenekülhetett; mint félt ő a többi veszélytől?

Éjszakánkint sokszor elnézte ő kinos fogságából az ég csillagait: kitanulta, mellyek azok, a mik édes szülőfölde fölött ragyoghatnak; ugy kimérte, ugy kiszámitotta azt a tájat, hogy sötét éjjel, bekötött szemmel is oda birt volna találni. Millyen kár, hogy a csillagokat is el nem lehet tiltani a foglyok feje felül.

Minden reggel, minden este elhagyott otthonára gondolt, ez volt minden órájának elvállhatlan gondolatja, s e mellett ugy elvesztett minden fogalmat, a mult és jelen különbségéről, hogy azt sem vette észre, miszerint tizennyolcz évvel idősebb lett az alatt; azt hitte még mindig fiatal, és hogy édes atyja Merisz bég még mindig ott ül a szőllőlugas alatt, s a kedves Gyöngyile még mindig vár reá, s ott fonja az átelleni házban a vőlegényi ingnek valót, a hosszu lenfonálon a földig eregetve az orsót s most is ollyan szép, ollyan karcsu, mint volt tegnap, a midőn legutólszor megcsókolta.

„Tegnap!” ez előtt tizennyolcz esztendővel!

Vad erdőkön, kietlen harasztos rónákon kellett keresztül utaznia, majd a farkasok csordái kergették meg, reggeltől estig el nem maradva sarkából, majd a portyázó tatárok keritgették futásában, csak alig menekülhetett tőlük; mert ezen a tájon semmi állat sem tanyáz, a mi enni ád, csak ollyan, a mi megesz.

Egyszer tizenkét farkas fogta körül, beleragaszkodtak a gonosz éhes férgek lova szűgyébe, tomporaiba. Balkár bég kardot rántott s egymás után valamenynyit agyonvágta, elfeküdtek valamenynyien kidült nyelvvel a gyepre, de a szegény ló is lefeküdt, a számtalan seb elkinozta s Balkár bég gyalog maradt.

Annyit még is nyert belőle; hogy egy jó darabot leszelt elesett lovából, azt megsüté s ezzel az édes, sótalan hússal táplálta magát napokig, lehintve agyaggal, hogy ollyan émelygős ne legyen.

Még jól esett neki egy részt, hogy lóvától igy elmaradt, mert a szörnyü hegyek között, a mik utját állták, ugy sem mehetett volna át lovon: ösvénytelen szakadások, meredek sziklapárkányok látták őt fáradságosan tova haladni, hol nem járt a kőszáli kecskén kivül semmi élő állat soha.

Készakarva került minden ember lakta helyet, s ha vé letlenül valami házra bukkant, kitért neki messze, mint valami veszedelmes állat barlangjának.

Tavasznak csufolták azt a fergeteges évszakot, mellyben Balkár bég megindult az ő szép ólombányás Sziberiájából s ősz is lett, tél is lett, mire odáig ért, a hol magas Kaukasus hegyei kéklenek a távolból.

Még az a rabköntös volt rajta, a mit Sziberiából elhozott, a mennyiben a tövisek és sziklák le nem tépték róla, de arczáján semmi sem volt abból a hajdani vidám mosolygásból, délczeg tekintetből, a mit Circassiából elvitt magával; azt még jobban letépték róla a nyomor, szenvedés és emésztő vágyak. Egész képe tele nőve bozontos szakállal, mellyben a gyakori elfojtott indulat miatt egész foltonként látszottak a rögtön megőszült pászták; termete a sanyaruság, nélkülözés s a hosszu út miatt elsoványodott; hangja eltompult, elrekedt, ugy hogy bátran bemehetett volna, hazájába érve, Merisz bég fapalotájába koldulni, senki sem hitte volna el, hogy ő volt valaha Balkár bég: – ha tudniillik haza talált volna.

Ámde a mint régi faluja elé ért, csak bámulva állt meg ottan. Száz meg száz mérföldnyi rengeteg pusztákon nem tudott eltévedni, de most azt látta, hogy nem jó helyen jár; ez nem Karasszó, azok ottan nem avar házak, ezek itt, a kik szemközt jönnek, nem cserkeszek, nem avarok, valami idegen lovas nép az, a kivel nem jó összetalálkozni. Nem is sokat ődöngött azon a helyen tovább, hanem bevette magát ismét az erdőkbe s onnan vizsgálva az egészen átváltozott tájékot.

A szük hegytorkolat most szélesebbre volt vágva s a vert uton, mellyen meggörnyedt földnépe törte a kavicsot, nehéz társzekerek jártak gyalog járt kelt az avar férfi, lovon csak az idegen s fegyvere nem volt övébe szúrva többé. Amazok hordtak hosszu dárdákat és kemény végü kurta ostort. A falu be volt keritve magas sánczczal, s belől rajta a hajdani szőllőlugasos, virágos, körül erkelyes szép házak helyén, most fehérre meszelt unalmas négyszögü kőbarlangok voltak szomoru egyformasággal sorba épitve; a hol hajdan Merisz bég szép fapalotája állt, ott háromszor ablakos magas épület volt rakva, mind a két oldalán hosszu nyárs a hegyébe tüzve, mintha az égben lakók ellen akarna hadakozni velök.

Lenn a rónákon pedig lánczolatos sorban látszottak valami különös alkotmányok, mintha nagy galambdúczok volnának emelve, s tovább ismét fából emelt pyramidok. Mikre emberek jártak fel hosszu hágcsókon.

Csodálatos világ ez, gondolá magában Balkár bég, hogy megváltozott egy nehány nap alatt minden. Neki még esze sem volt arra, hogy e sok változás czélját kitalálja.

Estenden egy kéreghántó paraszt gunyhójához vetődött az erdőben s megszólitá azt, hogy adjon neki valamit enni.

A paraszt hajdan Merisz bégnek egyik legtehetősebb jobbágya volt, sok juha, tehene volt magának s szurtos ruhában járt; most darócz köntös volt rajta. Balkár megismerte őt s elmondá neki, hogy ő kicsoda? Az emberen látszott, hogy megrettent, midőn a bég megnevezte magát előtte; hanem azután nyájasabb lett, behíta őt magához s adott neki kenyeret enni.

– Illyen fekete kenyeret esznek most az avarok? kérdé Balkár, midőn megtörte a kemény derczepogácsát, mellyet hamuban sütöttek. Az én időmben fehér volt az avar kenyere mint a hó.

– Jaj uram, felelt a jobbágy, megeszi a liszt lángját a moszkó.

– Tehát a moszkók laknak itten.

– Régóta, nagyon régóta. Idejét sem tudjuk már annak, mert ők más napról számitják az esztendőt, mint mi, s nemzeti ünnepeiket, miken megtudtuk a rovásokról, hanyadik esztendőt éljük, eltiltották. Hamarább vénül azóta ifju és leány az avar földön, egy esztendő alatt tizet élünk.

Balkár bég nagyot sohajtva kérdezé.

– Mellyik csatában győzték le az avar népet?

– Nem volt itten soha csata. Egy napon testvéred Gyáma bég bejött egy szotnia kozákkal Karasszóba; nagy pecsétes levelet hozva magával a moszka urtól, mellyben ő van kinevezve az egész avar föld kormányzójának. Az öreg Merisz bég örült a nagy hivatalnak, háza megtelt idegen vendéggel, faluját körül sánczolták, egyszer azután a házát lerontották, s épitettek helyébe nagy kőépületet: ezen való bújában az öreg meghalt. Csak azt kérte halála órájában, hogy ősei temetőjébe fektessék, a Nilár partjára. Meg is történt. De következő esztendőben sánczot kellett ásni a Nilár parton, a temetőt mind felforgatták s biz a te apád csontjait belehányták a folyóba. Gyáma bég most is hatalmas ur országban.

Balkár bég csak nyugodtan hallgatta, a mit a pór beszélt, mintha tréfás regéket mondana neki; azután meg ő beszélte el neki, a mik vele történtek, a paraszt csak a fejét csóválta.

Azután felvezette a padlásra a béget, falevélből ágyat csinált neki s oda fekteté. A bég, ki régen nem aludt már olly kényelmes fekhelyen, mélyen eltalált szunyadni s csak arra ébredt fel, midőn egyszerre a ház körül fegyvercsattogást lódobagást hall s a mint erre ijedten kidugja a fejét a padláshasadékon, látja hogy tizenkét kozák fogta körül a gunyhót.

Házi gazdája, az alatt, mig ő aludt, elfutott a legközelebbi őrállomásra, ott feljelenté, hogy ő nála millyen nevezetes szökevény van, kapott érte a markába tiz jó ezüst rubelt s oda vezeté maga a vendégsége elfogására kiküldött kozákokat.

A szerencsétlenség elaljasitja az embert. Az előtt inkább maga halt volna meg az avar, mint sem vendégét kiadja elleneinek és ime ez árulja hajdani gazdáját tiz ezüst pénzért.

Balkár bég meghallá, hogy mi járatban vannak a kozákok, látta, mint mutogat házi gazdája fel a padlásra, érzé, hogy el van árulva.

Szép csendesen, nesztelenül oda csúszott a padlás feljáratához, két térdére bocsátkozék, széles kését elővonta, fogai közé szoritá s ugy várt szépen az érkezőkre.

Azok hágcsót támasztának a padlás nyilásához s elébb azon tanácskoztak, rágyujtsák-e a házat a szökevény bégre, vagy elfogják őt elevenen. Ha megölik, csak száz rubelt kapnak, ha élve elfogják, ötszázat, tehát élve kell őt elfogni. Ezt tanácslá nekik a házi gazda is inkább, mint hogy a házat felgyujtsák.

Balkár bég hallotta jól, mint alkusznak a fejére odalenn s várta szép csendesen, a mint az első kozák fellépdelt a hágcsón a padlásra: a mint a feljárat szük nyilásán felütötte a fejét, a bég egyszerre torkon kapta a balkezével, ugy hogy egy szót nem birt a száján kiszalasztani s azon pillanatban széles késével lekanyaritotta a fejét nyakáról, a csonka testet pedig felhuzta a lyukon, ugy hogy az alant levők azt hivék, miszerint társuk egy ugrással felvetette magát a padlásra. Fel biz az Ábrahám kebelébe.

Nagy hevenyen jött utána a második: az is végrendelet nélkül költözött a más világra.

Egymás után következett valamennyi. Nem akart egy is alul maradni, nehogy társai majd a jutalom osztásnál azt mondják, hogy ő nem volt jelen. Balkár bég pedig ott ült a sötét nyilás fölött, mint a prédáját leső hiuz s egyenkint torkon ragadva őket, legyilkolá nesztelenül a nagy hallgató sötétségben.

Ha valamellyik keze reszketni talál, ha ideje marad áldozatai valamellyikének egyet kiáltani, el van veszve a bég. Nem kiáltott az egyik is. Egymás után fölment és lefeküdt mind a tizenkettő, a feje erre, a teste arra.

A házi gazda tartotta alant a hágcsót.

Midőn mind a tizenketten oda fenn voltak már, és még mindig semmi nem nem hallatszott, a gazda nyugtalankodni kezde. A padlás hasadékairól valami kezde a ruhájára csepegni, mint az eső; ugy fázott tőle, pedig meleg volt. A megöltek vére volt az.

– Hozzátok-e már a béget? kérdezé suttogva, midőn valakit a hágcsón alájönni látott.

– Magam hozom magamat, áruló! dörgött a bég szava a nyomorultra, ki félholtra ijedten bukott térdre a félelmes alak előtt; csupa vér volt a bég tetőtül talpig.

– Hozz kötelet elő! szólt tompa hangon a gazdához; ez szót fogadott engedelmesen.

Vesd át a kötelet a gerendán, kösd meg az egyik végét rajta, a másikon csinálj hurkot. – Ugy. Most állj fel arra a tőkére s dugd a fejedet a hurkon keresztül.

A boldogtalan megtett mindent, a hogy mondva volt neki s midőn azt parancsolta a bég, hogy rugja ki maga alól a tőkét, azt is megcselekedte és ott fulladt meg a kötélen.

Utálta volna a bég fegyverét illy undok állat vérével bemocskolni, a ki urát elárulja ellenének. Saját magának kellett büntetését végrehajtani magán.

Akkor lehordá egyenkint Balkár a megölt lovagokat a házhéjáról, felkötözé lovaikra egyenkint, lábaikat a kengyelben, csupán egy lovat tartott meg magának, annak a gazdáját kettesével ülteté egy másik háta mögé; azzal eloldá a lovakat kötőfékjeikről s elbocsátá szabadon.

A paripák egyenesen haza tértek a szokott őrállomásra.

Képzelhetni, hogy elcsodálkoztak az örállomáson, midőn a tizenkét lovassal haza tértek a paripák; semmi sem veszett el a vitézekről; oldalukon a lódingos társoly, karjaikra akasztva a korbács, övükben a pisztoly és kard, csak épen a fej hiányzott róluk, azt hagyták el valamerre.

Lóra kapott rögtön egész század, után a gyilkosoknak, a kik társaikat megölték, azt hitték, rabló cserkeszek jöttek alá a hegyekből, s a hirmondó csak kelepczébe csalta a tizenkét jó vitézt, a kik soha sem ijedtek meg tizenkét hasonló férfitől a csatában. A mint azonban az erdei házhoz értek, ime az ajtó előtt látták felakasztva a hirmondó pórt, mellette a kozákok fejeit szépen pyramisba rakva, mint az ágyú golyókat szokás, a házfalára pedig irva vérbe mártott ujjal:

„Én voltam itt, Balkár bég, fia Merisz bégnek, avarok fejedelmének: esztendő, egy nap alatt megint visszajövök.”

A környéken friss hó esett, abban meglátszottak messzire az egyes lónyomok, mik a menekült bég utját jelölték. Üldözői jól láthaták, hogy a bég egyes egyedül volt ott. Tehát még az a vigasztalásuk sem maradt, hogy képzeletükben egy egész tábor cserkesznek tulajdonitsák bajtársaik megölését. Egyedül egy magában végezte azt valami rettenetes ember.

„Balkár bég, cserta bég! (ördög bég)” mondogaták a kozákok.

S rajta maradt az ördög bég nevezete az avar fejedelmen; a mit ő évről évre mindig jobban iparkodott megérdemelni.

Napestig üldözték ellenei menekülése után; a hóban hagyott nyomok elcsalták őket messze be a hegyek között, ott végre egy közbejött hófuvatag végkép eltörülte a nyomokat előttük s abban kellett megnyugodniok, hogy a kit ollyan nagyon keresnek, esztendeig egy napig nem fogják ujra látni.

A szökevény pedig haladt erdőkön, hófuvatagon keresztül az Elborús hegyei felé, mik a messze távolból fehérlenek le Avariára, ezüst vállaik szüz haván sohasem hevert idegen dalia, még látni sem igen láthatja őket, mert magas ormaikat örök köd és felleg takarja, s ha kivillannak is néha fehér hegyes jégcsúcsaik, midőn kemény télen a hóförmeteg kidühösködte magát, egyszerre megint elborul rajtok a völgyből felszálló setét köd; s tán azért hiják Elborus-nak ez égtámogató hegyormot.

Hideg napok, hideg éjszakák fogadták a futó béget, de ő csak azt gondolta, hogy ha hideg van is idekinn az ég alatt, annál melegebb van a moszkók bástya-tömlöczében, s ollyan jól esett ollyankor neki, a mint a szabad szél vágta arczához a csípős havat, s a magányos fenyőrengetegben körülüvöltötte minden oldalról a vihar, hogy a fák koronái recsepgtek s a fészkeikből kivert hollók csapatonként repkedték körül. – Mit nem adna egy illyen szép éjszakáért az a rab, ki csendes tömlöcze fenekén fekszik.

Egy reggelen, midőn az uratlan erdőkön keresztül csatangolt, egyszerre meghorkanik alatta a ló, s elkezdi sörényét borzalni, hosszu farkával csapkodni jobbra balra, s forró orrlyukaival a havat fújtatni.

Ne félj semmit Balkár bég, hagyd pihenni kardodat hüvelyében, nem veszett farkast, nem ellenséget sejt paripád: kozák ló az; cserkeszek közellését érzi, cserkesz puskák szagától borzad fel sörénye!

A bég erősen megszóritva paripája oldalait, merészen tekinte szét, a midőn alig nehány lépésnyire tőle, egy fa tetejéből kiáltást hall:

– Megállj! ki vagy?

Oda tekint, s mintha egy nagy madár rakott volna fészket a fenyőfa terepély galyai közé, ollyan fonott kasból tekint alá két bozontos cserkesz vitéz, kurta fegyvereik csövét feléje forditva.

A bég bátran megállt előttük és ismerős nyelven monda:

– Az én nevem Balkár bég, menekülve jövök moszkók fogáságból szabadabb országba, kicsoda uratok? vezessetek hozzá.

E szavakra az egyik cserkesz leszállt a lováról, s meghagyá Balkárnak, hogy ő is szálljon le lováról s hagyja nyergében minden fegyverét, azután lépjen elébe.

A bég letette fegyvereit s odalépett a cserkeszhez.

– Mi Dániel bey harczosai vagyunk, a kik őrizzük a határt, szólt a cserkesz, és senki a mi tudtunk nélkül emberi alakban itten keresztül nem megy, és a moszkó meg nem csalhat minket. Azért megbocsáss ismeretlen idegen, ha neked nem hiszünk, mert már harmadik Balkár bég vagy, a ki hozzánk szökve jön, a két első moszkakém volt, meg is öltük, hát ha te magad is az vagy?

– Akkor magam öljem meg magamat; monda a bég.

A cserkesz ezzel felvoná fegyvere sárkányát s annak csövét a bég mellére szegezte, ugy hogy a fegyver szája épen a szive tájához ért.

Ekkor azt mondá neki.

– Mondja ki e jelszót: „török, görög, mind egy ördög.”

A bég utána mondta szépen.

Török, görög, mind egy ördög.

A cserkesz elégedetten ereszté le puskáját, s a bég vállára veregetett bizalmasan.

– Tovább mehetsz. Jól kimondád. Hogyha moszkó lettél volna, három esztendeig meg nem tudnád tanulni, hogy e szókat igy kimond. Ők igy mondják „Terek, gereg, mind egy erdeg” s ez által árulják el magukat előttünk, mikor kémül jönnek hozzánk.

A cserkesz őrök ezután barátságuk jeleül kenyeret bort és egy kobak szeszes italt adtak a hozzájuk menekültnek, kinek e barátsági jelek bizonyára nagyon jól eshettek, mert már több nap óta csupa hóvizzel és egy darabka sajttal élt.

Onnan tovább utasitják Dániel bey táborához, ki éppen akkor a Kubán partjáin tanyázott.

Dániel bey Samyl sógora – és jobbkeze; de balkezének is beillik, mikor az ellenségre üt vele. A cserkesz gonoszabbnak tartja a balkéz csapását.

Este felé egy őrtűzhöz ért Balkár, melly mellett három lovas cserkesz tanyázott. A havat elseperték maguk alól, ugy feküdtek a fagyos földre. A mint a menekvő elmondá: mi járatban van; beköték szemeit s vezették sokáig hegyen völgyön keresztül; a hó ropogott lábaik alatt s miután mintegy félóráig csúszós jég fölött sikamlottak át a béggel, egyszerre lekapták szemeiről a köteléket s ő nagy bámulatára egy egész tárbor közepett találta magát.

Olly csend volt a táborban, hogy semmi zaj el nem árulta annak közellétét a bég előtt mind addig, a mig szemeivel nem látta azt.

Előtte egy alacsony termetü, izmos férfi állt, félig europai öltözetben, minőt az ujabb török harczosok viselnek, kezében az elválhatatlan korbácsot tartá, melylyel paripáját szokta hajtani; pedig a nemes tüzes mén ostor nélkül is ugy repül, mint a szél, s ha ütik, dühödt lesz és nem látja hová rohan? örvénybe, vagy ellenség tömegébe? Illyenkor szeret a bey rajta ülni.

– Ki vagy? kérdé a menekvőtől a bey, éles szürke szemeit annak arczára szegezve.

– Avar fejedelem; válaszolt el.

– Az avaroknak nincsenek fejedelmeik többé; nekik nézeik és hetmanjaik vannak, a kiket a moszkó ur nevez ki; vannak rendjeleid a moszkóltúl?

– Vannak; felelt a bég s elvetve kabátját, megmutatá mezitelen mellét, mellyen egy nagy seb nyoma látszott. Ezt a rendjelt tőlük kaptam, midőn elfogtak Jekaterinoszlávban; s most nézzétek hátamat, e korbácsütések is az én rendjeleim, miket az ólombányák fogságában kaptam. Rendjelekkel vagyok én tetézve.

A bey félreforditá arczát; elkelle titkolnia önkénytelen szemébe szökellő könyeit, midőt az avar nép fejedelmét igy megcsufolva látta.

– Hosszú utat tették? kérdé a bégtől-

– Hosszat; de rövidebb utat tett az a tizenkét kozák, ki elfogásomra volt kiküldve; s kiket én küldtem vissza urokhoz.

A kozákok közt az a babonás hit él, hogy a kit közülök fegyverrel megölnek, az a helyett, hogy meghalna, egyszerre otthon terem ismét s a nélkül hogy hosszú napi járatokat lett volna kénytelen tenni, megint ura előtt áll, érdemrendet kap tőle s ismét a hadsorba (gléda) áll.

– Hallod e jövevény, szólt Dániel bey Balkár béghez, én hihetetlenebb vagyok, mint egyike apostolainknak, kit a szent könyvben Tamásnak hínak.

Tudni kell, hogy Dániel bey keresztyén.

– Én sebeidbe tettem újjamat s tapasztalám, hogy valóban kardvágások azok, láttam vereségeidet, valóban korbácsból származnak azok, de én mégis gyanakodó vagyok. Kicsiny gyermek voltam, mikor azt a regét hallám, hogy egy nagy várost ostromoltak a görögök, s midőn nem tudták azt elfoglalni semmiképen, egy közülök el hagyta vágni kezeit füleit, s ugy ment panaszra társai ellen, kik vele gonoszul bántak, ellenfeleikhez s midőn azok hittek szavainak, elárulta őket. A moszkók nemde görögök és te közülök jösz. Azt mondod kegyetlenül bántak veled, elhozta sebhelyeidet. De hátha te vagy ama trójai görög, ki czárod kedvéért megsebzetéd, megveretéd testedet, hogy itt mi hozzánk befúrd magadat s azután mindket elárulj?

– A proféta vágja ketté fejemet s lelkem egy moszkóba szálljon, ha illy vád rajtam maradhat. Igy átkozá el magát a bég, kinek arczára senki sem emlékezik többé. Nem ismer engem senki többé. Mennyi idő mult el, a mióta el vagyok temetve, magam sem tudom már, mert örök éjszakában és örök télben járt velem az idő; minden megváltozott azóta, emberek, városok, én sem ismeretek senkire, én rám sem ismer senki; nincs egyéb bizonyságom, mint az öldöklő gyűlölet, a melly szivemben ég. Vagy hiszesz nekem vagy nem hiszesz. Egy kés van kezemben, egy éles, hegyes vas. Ha hiszesz és befogadsz, oly öldöklő kezet fogadtál szolgálatodba, mellyet ha törzsökétől levágnak, még akkor is gyilkolni fogja ellenségeidet; ha nem hiszesz, ugyanez a kéz, ugyanez a vas itt előtted döfi keresztül szivemet, Allah ugy legyen nekem kegyelmes.

Dániel bey meg volt hatva a bég heves indulatától s megengedé neki, hogy maradjon ott táborában s külön sátort rendelt számára, s küldött neki más öltözeteket; a miket midőn fölvett a bég, egészen más alakja volt. A moszka rabból cserkesz fejedelem vált ismét; ugy illett komoly szomoru arczához a hegyes tollas sisak, melly alól egybefont lánczfürtök omlanak vállaira alá, büszke termetére a pikkelyes pánczél, mellyen fényes párduczbőr van keresztül vetve; még az arcza is átváltozott bele, vagy csak ugy tetszett, hogy átváltozott; a rongyok között nem venni ugy észre az arcz méltóságát.

Három napig pihent egy helyben a tábor, akkor magához hivatá Balkárt Dániel bey s ezt bizá rá:

– Ha te Balkár bég vagy, a ki igen jó vitéz volt, azt most bebizonyithatod. Mi az orosz erősitvények ellen készülünk, mellyet mint egy erős láncz, fognak bennünket körül. Ez az egész hadsereg, melly velem van, Kizliárt fogja megostromolni, a moszkók legerősebb fészkét, melly előtt hadseregük nagyja áll. Te végy magadhoz ötszáz lovast s légy az előhad vezére. A leggyorsabb vonulással csapj alá a sikra s a hol ellenséget találsz, támadd meg, tartóztasd fel. Mennyien vannak? ne számláld, rá érsz megszámlálni, ha leölted őket. Én nyomodban leszek a fősereggel, s ha minden oldalról körülfognak akkor rajtok ütök, s szétszórom őket.

Balkár bég nem kérdezte tovább, minek kell történni; a harcz kilátása feléleszté szivét, a kivont kardot gyönyör volt neki látni s midőn az ötszáz lovast parancsa alá adták, azt hitte, hogy ha még egy világ tele van moszkóval, még azon is keresztül megy velök.

Ugy is rohant a kumökok földére, mintha Dzsingiszkán minden seregei jönnének utána, pedig voltaképen senki sem jött utána, mert Dániel bey alig várt egy órát Balkár bég eltávozása után, midőn hirtelen felszedeté sátorait s sebesen elhagyta táborhelyét. Balkárt engedte előre rohanni, ő maga pedig az icskéri erdők keresztül a derék sereggel oldalt távozott el.

Balkár bég kis csapatjával meg sem pihent, mig a kunmökok tiz aluját fel nem égeté. Nem irgalmazott senkinek; moszkók szövetségesei azok!

Az orosz seregek egészen felriadtak e csodálatos rohamra: mit akar ez a dühödt ember, maroknyi ötszáz emberével itt az ellenséges föld közepén? Eleinte azt hivék ők is, mint Balkár maga, hogy vagy Dániel, vagy Samil jő nyomában egész haddal, s ez csak előcsapat; de midőn már csak nehány napi járatra volt Kizliártól s mélyen benne az ellenség közepett, akkor vették észre, hogy csak egyedül van, s ők minden hason nélkül tettek nagyszer sereg összevonásokat, hadmozdulatok. Legalább azzal akartak boszut állani, hogy a vakmerő csapatvezért mindenestül elfogják, s ezért engedték egész Kizliárig menni.

Balkár bég már látta a város tornyait a messzeségből s azt hivé, hogy majd nemsokára a földön fogja azokat ledöntve látni; e végett nagy örömében vissza küldött egy kémet, hogy tudassa Dániel beyjel; itt van már Kizliár, siessen ő is.

De millyen nagy volt megütödése, midőn a kém visszatért és tudósitá, hogy az a sereg, a mi ott a hátuk mögött jön, nem Dániel, hanem az oroszok serege s akármerre tekint, mindenütt ollyan porfellegeket láthat, a miket az oroszok vertek föl és hogy mindenestől kelepczébe van szoritva.

Balkár hirtelen egy szűk hegyi útba vetette magát erre s annak mind két oldalát eltorlaszolva, fogadást tőn, hogy onnan élve őt a világ minden hadseregei ki nem viszik.

Nem is fáradtak azok vele, hanem a mint odaszorult a bég, ágyukat szegezte az utnak s szép csendesen elvárták, mint fogja az éhség őket onnan kiugratni.

Napokig vártak ott a cserkeszek, még mindig remélve, hogy eljön Dániel bey őket kiszabaditani, s midőn látták, hogy hiába várnak, elszánták magokat, éjszaka elháriták a torlaszt s kirohantak az ellenségre.

Haszontalan, eredménytelen harcz lett belőle; kartács és congrév röppentyű elébb széttörte a kis csapat erejét, mintsem kardját a moszkók fegyvereihez mérhette volna, maga Balkár bég, a mint paripáját keresztül lőtték, ugy bukott le róla, hogy fejét egy kősziklához csapva elszédült, a ló maga alá szoritá s a nélkül, hogy csak egyetlen moszkó haja szálát meggörbíthette volna, elfogták, s megkötözve, meglánczolva vitték be nagy diadallal Kizliárba.

Balkár bég mire magához tért, azt vevé észre, hogy kezéről lábáról nagyon jól van gondoskodva: el valának azok látva ollyan nehéz vasbékókkal, hogy mikor legjobban erejénél volt, sem igen sokat hajigálózott volna azokkal. Most pedig igen el volt gyengülve; az orosz tábori sebészek azt a jót tették vele: miszerint háromszor is eret vágtak rajta, hogy életre hozzák.

Csak azt várták, hogy a szemeit felvesse, rögtön feltették egy targonczára s felvitték a vértörvényszék elé.

Tele volt a terem büszke, sarkantyús, vállrózsás urakkal, a kik kiváncsian néztek a fogoly bégre, mint valami elejtett medvére, egy némelly mosolygott reá, mintha tetszenék neki, hogy ollyan szépen meg van vasalva, más meg öklével fenyegetőzött felé s szidta tele torokkal.

Balkár bég sokkal jobban össze volt törve testben lélekben, minthogy törődött volna velök; csak az esett neki nehezen, hogy illyen hamar el kell neki halni, a nélkül, hogy vagy egyet előre elküldhetett volna ezek közül a derék urak közül.

Ekkor egy közülök papirost vett maga elé s kérdezni kezdé:

– Te vagy-e azon szökevény rabszolga, a ki büntetése helyét mult évben engedelem nélkül elhagyá. Valót mondj, ne hazudj.

– Ne fáraszd magad a kérdezéssel moszkó! felelt Balkár, majd én elmondom, mit csináltam: Sziberiában megöltem az őrt, a ki felvigyázott rám, s meggyujtottam a kaszárnyában a kénkövet, mellyet nekem kellett oda hordani. Ott fuladt egy tiszt és tiz közlegény. Itthon elvágtam a fejét tizenkét kozáknak, a ki elfogatásomra volt kiküldve s átfutottam Dániel beyhez; ötszáz emberemmel elpusztitottam a veletek szövetséges azer és humök nép aluiból huszonötöt, a moszkók gyermekeit a tüzbe hánytam lábaiknál fogva, s a kezembe került katonákat százával akasztattam fel az utféli fákra….

– Hallgass! kiáltá rá az elébb szólott főtiszt. Mit nagyobbitod bűneidet?

– Azért, hogy könnyebben átessetek a halálitéleten, s ne gondolkozzatok sokáig rajta.

Erre egy ősz, roskatag tábornok emelé fel szarvasbőr keztyüs kezét intőleg:

– Hallgass fogoly. Nem tudod-e, hogy az orosz birodalomban nincs halálbüntetés, Oroszországban nem itélnek el halálra senkit.

Azután összedugták a főtisztek fejeiket s sokáig tanakodtak egymás közt, mialatt egy veresképü kövér tiszt gyakran odalépett a béghez s figyelmesen nézegette arczát. A bég igen szerette volna főbe üthetni ezt az embert, mit bámul annyit ráe.

Végre megegyeztek az itéletben, s a legelébb szóló férfi tudatá azt vele.

– Hallod e fogoly; azon számtalan büntett, mellyet elkövettél, bármelly más országban halálodat vonná maga után; de hogy ne mondhassák azt az idegen népek, hogy az oroszok barbarok: azért a halálitélet nálunk el van törölve; ennélfogva köszönd a nagy Iván czárnak, ki a halálbüntetést eltörölte, hogy ezuttal nem kapsz büntetésül egyebet háromezer kantsuka ütésnél.

Háromezer kantsuka ütés!

Egy is elég belőle, hogy érzékeny ember szive halálra borzadjon tőle, háromezer alatt nem egy ember, de egy bivaly, egy elefánt kiadja páráját! Ez annyit tesz, mint nem egy csapástól, hanem háromezertől halni meg; megöletni és ujra életre kinoztatni és ujra megöletni; nem egy percz alatt, hanem órákig gyilkoltatni meg.

Balkár bég jól tudta, mi vár reá! No már most, gondolá magában, ha ezt meghallja Dániel bey, majdcsak elhiszi, hogy nem voltam orosz kém.

Ekkor ismét előállt az a vörös ember, a kinek ugy szeretett volna a képére mászni s hosszasan beszélt azzal az ősz rokkant tábornokkal; mire mind a ketten odaléptek hozzá s a tábornok szólt.

– Lássad te gonosz ember, ez a te testvéred, Gyáma bég, most a magas czár hadseregében nagy rangu vitéz; ki te reád érdemetlenre még most is emlékezik s tégedet nem szünt meg szeretni, daczára annak, hogy te gaz lázzadó vagy. Mondsza, ha ő került volna a tietek kezébe, mit tettél volna te?

– Levágtam volna a fejét, viszonza Balkár, hosszas gondolkozás nélkül.

– Te azt tetted volna, gonosztevő barbar, ezt tudtam, mielőtt feleltél; ő pedig ime kegyelmet kért számodra és azt megnyeré. Az ő iránta való tekintetből, minthogy az ő érdemetlen testvére vagy, azon rendkivüli kegyelemben részesülsz, hogy az első tizenkét ütést fejedre kapod.

Ez azt jelenti, hogy illyenkor egy, vagy két ütés rendesen a halántékot, vagy a fejlágyát éri, s az ember rögtön meghal bele s legalább a többi két ezer kilenczszáz nyolczvannyolczat holtteste nem érzi.

Balkár bég szépen megköszönte a kegyelmet csak azt sajnálta magában, hogy Dániel bey nem fogja látni, hogy halt meg ő.

Történt azonban ez alatt, hogy mig Balkár bég a maga ötszáz emberével, mint a vak darázs belerontott az orosz figyelő seregbe, az alatt, ezeknek figyelme mind rá levén vonva, Dániel bey hirtelen egyesült Samyl seregeivel s tizenötezer lovassal kirontottak a hegyek közül, áttörték a vonalakat, végig pusztitották a Kabardát s mire a moszkók magukhoz tértek az első ijedségből, ők már akkor ismét régen hegyeik között voltak kétezer fogollyal, kik közt két tábornok s számtalan gulyákkal, miket az orosz telepekről elhajtottak, s a legkivánatosabb lőszer-zsákmánynyal.

Dániel bey nem is késett rögtön megizenni a Kizliárban levő tábornokoknak, hogy ha csak egy fogoly cserkesznek a hajaszálát meggörbitik is, ő pyramist rakat a határon az orosz foglyok koponyáiból, Balkár béggel pedig ugy lássák, hogy miként bánnak? miszerint ő két orosz főtisztet tart kezei között s minden bántást, a mit a bégen elkövettek, duplán fizet vissza.

Ez egy kis akadály volt a kimondott kantsukák kifizetésében. A cserkeszek épen ollyan jól agyon tudnak valakit verni korbácscsal, csak hogy épen nem számlálják az ütést s hasonló mulatságnak nem lehete kitenni a fogoly oroszokat.

Sőt inkább igen ajánlatos volt, hogy kicseréljék őket a fogoly cserkeszekért. Ennél semmi sem lehet természetesebb.

Rögtön el is küldötték követeiket Samyl táborába s megalkuvának vele, hogy foglyaikat egymásnak kölcsönösen visszaadják. Ebben megegyeztek, alá is irták az egyezséget.

De hát ez a dühös ördög bég csak ugy elmenjen szabadon? Hát ez akármikor vissza jöhessen ismét tüzzel vassal a moszkókra, mikor most megkötözve, meglánczolva kezeik között van: és ők ismét felszabaditsák őt maguk ellen? Ez nagy gond volt.

Gyáma bég segitett rajta.

Mikor már bizonyos volt, hogy a foglyokat ki kell cserélni, leszállt Balkár béghez a börtönbe s ugy tett, mintha könyezne fölötte.

– Testvér, testvér, szólt Balkárhoz, de kár volt illy utra jutnod, rabló vagy, és mint rabló fogsz elveszni.

– Vessz el te, mint nagyságos úr.

– Sajnállak, nagyon sajnállak. Tudod hogy szerettelek mindig.

– Engem ne is szeress, és én nem is tudok semmit. Én csak annyit tudok, hogy atyám csontjait a vizbe hánytátok.

– Az hazudság; pompás mauzoleumot épitettünk neki. Megfogom neked mutatni. Látni fogod.

– De öcsém, nem látok én akkor, a hogy engem a sirba fognak szállitani.

– Ne félj, nem ölnek meg. Az én közbenjárulásomnak sikerült meglágyitani a vezérek szivét. Nem csak életben maradsz, de szabadon bocsáttatol, ha megesküszöl rá, hogy soha az oroszok ellen fegyvert többé nem fogsz.

– Az élő Istent bántanám meg illyen hazudsággal, hogy lehetne az, hogy én éljek és ne harczoljak az orosz ellen, az annyi volna, mint megigérni, hogy élek és nem lélekzem. Tegyétek, hogy meghaljak, mert él a lelkem, hogy a mig meg nem haltam, ellenségetek vagyok.

– Szelek ellen harczolsz, jó bátya; mikor a tenger dagad, ki volna ollyan bolond, hogy neki állna lapáttal visszahányni azt medrébe. Ne tarts te engem népünk árulójának; én csak meghajoltam az omló ár előtt s iparkodtam szegény népünk és hatalmas urai közt közbenjáró lenni. Haszontalan minden ellenállás. Dániel bey, ki téged maga előtt küldött, mind egylábig elveszté seregét a csatában, midőn segélyedre akart jönni. Samyl be van keritve dargoi várában s vagy éhen vesz ott, vagy elpusztul, nincs a ki ellentálljon többé; mit akarhatnak az egyes töredékek, ha a vezéreknek vége; azt akarod-e, hogy egyik határból a másikba üzzenek, mint kóborló zsiványt, kit maga a földnépe kiszolgáltat üldözőinek; vesd el a kardot bátya, nem érdemes e faj, hogy érte feláldozd önmagad. Téged az avaroknál nem ért meg senki, a cseczencz pedig végsőt vonaglik most.

E szó nagy tünődésbe ejté Balkár béget. Tehát valóban vége van már a harczoknak! Hát nem terem többé ember a földön, ki a moszkónak ellentálljon?

– Látod, ha te szavamat fogadod, biztatá őt Gyáma bég, fogoly társaid is mind szabadok lesznek ismét, haza menet kiki családjához, felkeresheti nejét gyermekit, a kik várnak reá.

Balkár bég nagyot sohajtott e mondásra: ő reá nem vár senki.

Gyáma megérté testvére titkos sohaját s halkan súgá neki.

– Hát te nem emlékszel e többé Gyöngyilére, a szerető Gyöngyilére, ki olly régóta vár reád.

Ez a szó elvette Balkár bég eszét. A régi indulat, mellyet olly sokáig elrejtve elfojtva viselt, új lángra gyulladt szivében; látta a szép fiatal leányt maga előtt, a millyennek őt elhagyá és azt kérdezé; „hol van ő?”

– Hozzád közel. Ollyan közel, hogy csak egy szó választja el tőled; ha igent mondasz, kezeddel eléred, ha nemet mondasz, akkor gondolatoddal sem többé; mert akkor te a világ tulsó révén vagy, ő az innensőn.

Balkár bég egy éjszakát kért gondolkozásra. Adtak neki egy éjszakát, még pedig hosszút, mert börtöne a föld alatt volt, a hová nem járt le a hajnal. Rá ért aludni. Egész éjjel a bübájos Gyöngyilével álmodott, látta őt menyasszonyi koszorúval fején, oldalánál ülve, látta sirva, kétségbeesve, midőn őt a vesztőhelyre viszik; látta maga előtt feküdni halaványan, meghalva szivszakadásban, bánat miatt s miután ez őrült álmokból fölébredt, nem volt kedve meghalni, többé, ostobául, oktalanul, leüttetni korbácscsal, mint egy eb, mint egy haszontalan nyúl, mellyet már megfogott az agár, s csak egyet kell rá még ütni, hogy megmaradjon. Nem, igy akart meghalni többé.

Társaival is elhitették, hogy csak a bég esküje adhatja vissza szabadságukat s azután ráereszték őket könyörögni; azok kezeit csókolták, hogy mentse meg őket, ugy hogy utoljára Balkár valami nagyon menthető dolgot vélt elkövetni, midőn az eléje tett alkoránra megesküvék, Allaht minden profétaival tanubizonyságul híva, hogy a moszkók ellen soha többé fegyvert nem fog, őket fegyverrel meg nem támadja.

A müzülmán esküje nem gyermekjáték, a mit Istenére fogadott, azt megtartja az utolsó betüig, bárha a moszkónak fogadta is azt.

Balkár bég keserves könyekkel csókolá össze a legelső cserkeszkardot, a mit egyik testőr kezében meglátott; mintha édes szeretőjétől bucsuznék el, a kit nem fog soha büszkén oldalán hordhatni, éjszaka álmában kebléhez ölelhetni, nagy veszedelmében hozzá beszélhetni többé.

Az asszony gondolatja kitörlé ezt a bánatot szivéből.

– Hol van Gyiungyila? szólt öcscséhez fordulva midőn szabadna érzé magát.

– Kivánod, hogy elvezesselek hozzá?

– Azt mondtad, hogy még most is szeret.

– Igazat mondtam, ő az én nőm s az ángy ne szeretné-e kisebbik urát?

– A te nőd? ordíta Balkár dühödten, mint egy tengeri szörnyeget, a kit a szárazra húztak, s ugyancsak volt dolga Mahomednek és az ő harmincezer proféta társainak, hogy a béget alig kimondott esküjére emlékeztessék, mert bizony közel állt hozz, hogy kikapjon egy szuronyos puskát a tiszteletére rendelt őrök valamellyikének kezéből s azzal édes kedves öcscsének veséin keresztülnyargaljon.

 

De lefogta kezeit az eskü, megemlékezett rá, hogy ő a moszkó ellen soha többé fegyvert nem emelhet. És az ő testvére is moszkó. Óh a legvalóságosabb, a legcsalárdabb moszkó! mintha nem is itt, hanem távol hideg északon szülte volna hideg vérű rabnő. Nem is bántotta őt, csak homlokát ütötte öklével: „bolond, bolond müzülmán, a ki asszonyban biztál s moszkónak hittél! most már elmehetsz, és lehetsz magad asszonnyá, és eltagadhatod, hogy férfi vagy: férfi, a kitől elvették kardját és szeretőjét!”

Egész a hegyekig elkisérték az orosz fegyveresek a felszabaditott cserkesz rabokat, ott már vártak reájok Daniel bey küldöttei, kik viszont elhozták az orosz foglyokat s ott kölcsönösen kicserélték őket, négy moszkót adtak egy cserkeszért, mint mikor rézpénzt váltanak be ezüstre.

Csak ekkor látta még át Balkár bég, mennyire meg van csalva; hisz őt nem kegyelemből bocsáták szabadon, hanem kénytelenségből adták ki cserébe. És ő ollyan oktalan volt, hogy hitt testvérének és elmondta az esküt, melly nélkül épen ugy megszabadulhatott volna!

A cserkeszek nagy diadallal, örömkiáltással vitték Dániel bey táborába megszabadult társaikat. A bey maga messze eléjük lovagolt egész kiséretével s megölelé Balkár béget, megdicséré vitéz harczaiért s édes rokonának nevezte őt.

Millyen roszúl esett ez ölelés, e dicséret a lefegyverzett avarnak.

– Miért vagy ollyan szomoru? kérdé tőle Daniel bey. Nincs még kardod? nesze vedd át az enyimet, dicsőbb kéz nem viselheti azt a tiednél.

Balkár bég arcza elvörösödött e szóra a gyalázattól, a szégyentől.

– Ne adj énnekem kardot többé magas bey, én uram. Holt ember vagyok én, holt, eltemetett ember; a ki megesküdtem a moszkónak, hogy soha többé fegyvert nem fogok ellene. A profétára esküdtem neki, nem tudva, hogy tőled jön a szabaditás.

Daniel bey nagyon elkomorodott e szóra.

– Ha prófétádra esküdték, szólt a bégnek, akkor azt csak tartsd is meg, nehogy azt mondhassa a moszkó, hogy a cserkeszek között hitszegők vannak. És már most elmehetsz Dargó várába az asszonyokhoz, ott ápolhatod a sebesülteket, csinálhatsz tépést számukra, hogy legalább tégy valami hasznot.

Miután hozzá sem szólt többé a bey, elfordult tőle; de Balkár sem igen mutogatta magát, csak eltünt: senki sem törődött vele, hová lesz?

Lön pedig nehány nap lefolyta után, hogy nagy hadizajtól viszhangzottak az Elborús bérczei: az orosz fővezér maga jött Samyl ellen nagy erővel: száz ágyu tüzokádó érczsárkány bömbölt az őserdők bérczfalai között s negyvenezer szurony lepte el a határokat.

Valami áruló keresztülvezette az oroszok ezredeit a hegygerinczek rejtek utain és Samyl kénytelen volt feladni a hegyszorost s bebocsátani rajta az orosz tábor főerejét.

Most, most légy ébren, most légy talpon cserkesz! soha illyen közel nem volt még a veszély, soha illy erővel nem jött még ellened! Jőjjön, a ki jöhet, ne hagyj otthon senkit, még az asszonyok is, még az öregek is, mind fegyvert emelnek, tán még a holtak is felkelnek a sírból s eljönnek a csatatérre. … csak te maradsz otthon egy magad, Balkár bég.

Dargó vára előtt áll meg az ellenség; Samyl előtte huzódik mindenütt. A várat megostromolják; benne csak egy maroknyi férfi had áll, de a cserkeszek feleségei vannak ott; már rést lőtt az ellen dörgő ágyuival, a szuronyok tömegei a letört falaknak indulnak, de im a cserkesznők állnak a réseken, kard van kezeikben, férfiak fegyvere, kebleikben férfi sziv dobog s ott harczolnak bátran, ott esnek el hősien férjeik oldalán, s ollyan mérges sebet ad az asszonykéz is, mint a férfiaké. Kőszikla hull, égő szurony ömlik az ostromlók fejére alá: gyermekek leányok olajat forralnak, köveket hengeritnek, azokkal küzdenek golyózápor között s dühödt tusa után vissza kell fordulni a vivó ellennek; nem emberek azok, a kikkel itt harczolt, hanem ördögök és tündérek! a szüz falakon diadalmasan lobognak a cserkesz asszonyok tarka fátyolai….

Hallod-e ezt Balkár bég? Az asszonyok harczolnak a moszkó ellen! Az asszonyok a csatában vannak, csak te neked kell otthon maradnod!

Az orosz tábor nagyja az icskéri erdőben foglalt helyet.

Midőn az orosz fővezér sátorát leütteté, egy halomra akadt, mellyen nagy négyszegletű kő volt emelve s a kőre ez irva:

„E helyen esett el cserkeszek kardjától négyezer moszkó.”

Tizenöt éve volt már azon esetnek, az orosz fővezér föltevé magában, hogy az akkor esett csorbát épen e helyen fogja kiköszörülni, s majd egy másik emlékkövet emeltet, mellyre az lesz irva:

„E helyen volt a cserkeszek utolsó csatája.”

A cserkesz is azt gondolta épen, hogy e helyen kell neki még egyszer megküzdeni az oroszszal, a hol még tán most is látszik a fák mohán a rá fecskendett orosz vér, a hol minden fa, minden kő régi harczok emlékjele; az uj oroszok láthatják a fák kérgeibe vésett betüket, miket a győztesek végzett harcz után vágtak azokba; – nem a holtak nevei azok, hanem a megölőké; – s gondolhatnak reá, hogy ott minden fa tövében egy egy eltemetett honfiok porladozik; rosz hely ez az oroszoknak.

Samyl khán egy reggelen összegyűjté harczosait, kik minden oldalról visszavonultak az oroszok elől s Daniel bey kiséretében szemlét tartott fölöttük. Az egész sereg csupa lovasság volt; alig tett nehány századot a szökevény lengyelekből alkotott gyalog légio, kik a szurony hatalmával iparkodtak megismertetni a jó cserkeszt. Többnyire csak karddal és lóval tudott az bánni, s ha rés mellett, várfalon kellett megállania, a kétélű harczi bárd többet ért kezében a szuronynál. A hosszu puska vállán csak védelemre való, harcz kezdetére; a két pisztoly és a hosszú kés az öv mellé dugva pedig a harczok végére, mikor a ló lerogyott már, a lovas a földön fetreng, midőn tiz húsz sebből foly már a vér, midőn a kéz nem birja már a kardot, akkor haldokló kézzel kilőni a pisztolyokat s végső vonaglással egyet döfni még a késsel a fölül került ellen szivébe: erre vlaó pisztoly és kés.

– Hát ez micsoda különös emberitt? kérdi Samyl, a midőn meglát egy lovonülő férfit, a kinél sem puska, sem kard, sem övébe szúrt pisztoly és kés nincsen: csupán egy hajlós fűzfavessző van kezében, lehántva fehérre.

– Micsoda csodálatos ember ez? kérdé Samyl, reá mutatva.

A fegyvertelen férfi odalovagolt a khán elé és szóla:

– Zultánom! Én vagyok ama Balkár bég, avarok fejedelme, kit a moszkók ravaszul megesketének, hogy soha fegyvert ellenük nem fogok. Ime én megtartom eskümet, mert fegyvertelenül jövök háboruba! De él az Isten és látni fogja, hogy fegyvertelenül is harczolok az orosz ellen. Sem kard sem lőfegyver engem nem védelmez; de állíts engemet azért a legelső sorba, azoknak sorába, kiknek meg kell nyitni a csatát, kik arra vannak hivatva, hogy holttesteikkel utat nyissanak az ellenség közé és én berontok az ellen közepébe, mintha mindenkezem ugy tele volna fegyverrel, mint tele van a szivem átokkal és keserűséggel.

Samyl hosszasan tekintett éles sas szemeivel a bég hevült arczába, azután megszorítá annak kezét, s rábizta, hogy vezérelje a könnyű dsidások ezredét. Ő, a fegyvertelen vezér, egy egész ezredet vezessen a csatába! Jaj lesz annak az ellenségnek….

Az icskéri erdő két óriási hegyhát között fekszik, mellyek mintegy rengeteget két ut vágja keresztül, az egyik orosz Circassiaból jön a legmeredekebb hegyeken át, miken ágyut nem lehet keresztül vinni s megy Dargó vára felé szük vizmosta szorosokon. A másik ut keresztben vágja ezt át s a csecsencz föld főutját képezi, melly egyedül járható szekerekkel, s a Szuntsa folyón át hatol, a Kaspitenger felé. A hidat a Szuntsa folyón letörték a cserkeszek az oroszok előtt s a túlpartot elzárták levágott fákkal, s seregük javát oda álliták fel.

Az orosz fővezér jól tudhatá, hogy azon a helyen kell eldöntő csatát vivnia. A dargói sikertelen ostrom után átlátta, hogy itt vagy magának kell elveszni, vagy ellenfeleinek s a négy ut bármellyikén induljon el, ott készen várja a harcz.

Egy este Kizliárban nagy ünnepély volt: a fővezér által kivivott diadalok örömére ki volt világitva a város: a kormányzó nejénél fényes lakoma volt rendezve, a szép Gyiungyila ugy tánczolt a moszkók karján, kézrül kézre; a vig urak ugy üriték a pezsgő poharakat a diadalmas fegyverek dicsőségére, a nép ujjongott odakünn, bámulva a szivárványszinű röppentyüket. Oh az pompás mulatság volt.

De az icskéri erdőben is pompás mulatság volt ezen az éjszakán. Ittak ott is, csakhogy vért bor helyett, tánczoltak ott is, csakhogy ágyudörgés mellett, s volt kivilágitás, hogy ég föld ragyogott bele!

Minth a föld vetette volna fel halottait, egyszerre minden oldalról megharsannak a csatakürtök, s az erdők rengetegéből ezernyi lovas csoportok rohannak a völgyben fekvő oroszokra, halálos vészorditással.

– „Samyl! Samyl!” viszhangzik az erdők között. Száz helyen egyszerre jelen meg Samyl alakja; ugyanazon vértes vitéz, rőt szakállával, villogó szemével, villogó kardjával; az orosz azt sem tudja, hol védje magát?

A megtámadt moszkó egy hosszu vonalt volt kénytelen védni az erdő hosszában, mellyet majd itt, majd amott tört keresztül a támadó cserkesz, s mire nagyobb tömeg jött ellene, ismét visszavonta magát az ismeretlen erdők közé, pillanatok mulva más oldalon törve elő.

Az orosz tábornokok csak nevették a csatát: hadd nyargalózzék a cserkesz össze vissza, hadd tördelje le szarvait, ők nyugodtan várnak reá zárt hadsoraik közepett, elsánczolt ágyuik mögött, a cserkesz nem egyéb, mint dühös vadállat: pusztai oroszlán; legyen neki aza dicsőség, hogy neveztessék oroszlánnak, de az orosz a vakmerő vadász, ki tőrbe ejti, verembe csalja, nyugodtan veszi czélba, messziről találja sziven – a büszke oroszlánt; csak hadd jöjjön, hadd ordítson.

A Szuntsa folyó mellett áll az orosz sereg végső csapatja, melly a szélső jobb szárnyat képezi: egy ezred válogatott gyalog, hegyes sisakos, hosszu sarkig érő kabátos vitézek, mögöttük egy halmon, a sürü csalit közé elrejtve a felállitott ágyutelep, hosszu sor sánczkosarak képeznek előtte gátat.

A harcz szemtül szemben foly, az erdőben elhelyezett vadászok egyes lövéseket tesznek a megjelenő lovasokra, az őrszemek a part hosszában figyelnek a túlnan sötétlő erdőkre; – mintha ott is mozogna valami?

A legszélső orosz őrszem egy levágott fatörzsökön ül, melly a partról a vizbe hajol; egyszerre két nyíl jön a tulsó partról, egyik sziven találja az őrt, másik torkán megy keresztül; az fegyverestül a vizbe bukik le, a nélkül, hogy egy jaj kiáltást ejtene. A nyil azért jó fegyver, hogy nem árulja el küldőjét, egy süvöltés és czélhoz ért, a távol állók nem tudnak róla semmit.

A mint az őrszem lebukott, egyszerre egy sötét tömeg jött elő a levágott erdőből a túlparton; egy erős lovas csapat volt az hosszu vékony dárda kezeikben, oldalaikon szélesvégű görbe szablya. Arczaikat nem láthatni a sötétben.

Lovastul, a vizbe bocsátkoznak s ollyan csendesen usznak át a sebes folyón, hogy a vizesés zugása mellett semmi zaját sem hallani közeledésüknek.

Most egyszerre kikapaszkodtak a partra, csak most hangzik fel egyszerre rémes orditásuk, lovaikat megcsapkodják, dárdáikat előre feszítik:

„Halál a moszkóra!”

A meglepett orosz ezred egyszerre négyszögöt formál, a támadók rohama előtt megállva, mint egy érczpalánk; térden az első sor, a ló szügyének szegzett szuronynyal, a második a lovagra irányozza fegyverét, egyenesen áll a harmadik. Középen ült lovon a parancsnok, mellette az ezred dobverői, kik a csatazajban parancsait jellel tudatják.

Midőn negyven lépésre közeledett a lovastömeg, megpördülnek háromszor a dobok s három sorlövés dördül el egyszerre. A lövések egy egy pillanatra felvilágitják az éjszakáz, s a két vezérnek alkalma van e rémes világitásnál egymást megismerni. A támadó lovasok élén egy félig ősz férfi lovagol, fegyvertelen kézzel, jobbjában csak egy fehér vessző suhog; amott az orosz négyszög közepén egy rőt arczu hadfi áll, és a kettő testvérére ismer egymásban.

Csak annyival nagyobb elkeseredésük. Lenne akárki más, hamarább várhatna tőlük irgalmat. A cserkesz lovasság előre feszített dárdákkal rohan a négyszögnek, kiki lehúzta magát paripája nyakára, ha meglötték is a lovat, nem rogy az ott össze; legalább odáig elhurczolja magát, hogy az ellenség szuronyai között utat törjön az utána jövőknek.

Az első rohamra keresztül van törve a moszkók két első csatarendje; a meglódult paripák holt lovagjaikkal odarohantak hadsoraik közé, odavetették magukat küzdők tömegébe; az utánuk jövők átugrottak a hullákon s csak a harmadik sor küzd már villogó kard, dárda ellen, a buzogány és a harczbárd súlyos halálos csapást oszt a hegyes réz sisakokra, s az éles jó cserkesz aczél ugy vagdalja szét az orosz puskacsövet, mint a nádat.

De sehol sem halnak annyian, mint a hol a fegyvertelen jár. A hol az a vékony pálcza suhog, ott esik el a legtöbb orosz. Csak int vele, és a kire rámutatott, halva van az.

–Rám ismerték-e Gyáma bég! kiált testvérére a fegyvertelen, kitől alig nehány lépés választja már el csupán. Ugy-e hogy fegyvertelenül is jó férfi a Balkár bég?

Gyáma hallja a kihivó szót, s előhúzza pisztolyait nyeregkápájából, mind a kettőt ráirányozza Balkárra.

Reszket a te kezed Gyáma! Reszket mind a kettő; egyik lövés sem fogja találni testvéredet, a golyók elrepülnek erre arra.

A harmadik vonal is át van törve; a jó moszkó vitéz lehanyatlik a cserkesz paripák lábai alá, s szinről szinre látja haldokló szemével Györgyöt, az árkangyalt, lovon és dárdával… Jó Szentgyörgy árkangyal, miért nézed sárkánynak a te hű szolgádat?

Az egész ezred szét van rebbentve, fut, a ki futhat, a sánczkosarak mögé; maga Gyáma megy jó példával elő; arczczal se fordulna hátra, pedig az éles fűzfa vessző hátát és tarkóját csapkodja. Azt is elfelejtette, hogy kard van az oldalán.

Fele az orosz ezrednek parancsnokával együtt az üteg védelme alá menekült, másik fele összekeveredett a cserkesz harczosokkal, ott küzd férfi férfi ellen, azt sem látni a sötétben, mellyik az orosz, mellyik a cserkesz.

– Forditsátok nekik az ágyukat! kiált Gyáma a tüzérekre; lőjjetek oda a hol legsűrűbben vannak. Akár ellenséget ér, akár jó barátot a lövés. Le kell seperni a tért! Tisztára, pusztára!

Egyszerre megdördülnek az ágyúk a rejtett csalitból, a granát oda esik a szemtül szemben küzdők közé, tüzet okádva lábaik alatt, a kartács halomra dönti az összeölelkezve harczolókat, egy vérző vonagló tömkeleg boritja el a tért, hol orosz és cserkesz átok-kiáltással fetreng egymás fölött, mint a lekaszált rend.

Rémülten bomlanak szanaszét a küzdők, egyik elhányja fegyverét, másik megforditja lovát; az orosz halottként veti magát a földre, s a cserkesz elrohan. Csak a fegyvertelen áll rendületlenül.

– Készitsetek csóvákat, üszköket! kiált társainak. Tüzet az erdőnek!

– Gyujtsátok fel az erdőt! hangzikutána hadnagyai szava; pillanatok mulva égő csóvákkal térnek vissza a harczosok, miket a száraz fák gallyaira hánynak, nyilvesszőik szurokkal itatott égő mohával bejárják a csalitot. Tíz, húsz, száz helyen gyulad meg az erdő. Az égő nyilak a száraz harasztba kapnak, a láng a cserje közt recsegve ropogva terjed, felkigyózik a magas fenyőfák lombjain, egy lángoló pokollá változik az erdő, hol az izzó sudarak tüzesője között az emberek a kárhozatért vívnak.

– Csatára, csatára! hangzik a cserkeszek rémes orditása; a szél kavarogva hajtja a lángtengert az oroszok felé, s mint sürü jégeső, hull rájok az izzó falevél.

A tűz egyre terjed, a századok fenyőfák ágyudörgéssel pattognak a lángban, kék zöld lobogványt lövelve ég felé; pokolbeli hőség üli a tájat; az ég, a föld elébb rózsaszinben dereng, majd biborveressé világul át a táj, az erdők sötét mélysége izzó pirba olvas, melly utóbb olly vakitó fénybe megy át, hogy kín látni a szemnek.

Ki álla itt ellent? Kinek volna ereje küzdeni a háborodott elemmel? hagyjátok ott ágyuitokat, hagyjátok ott a lőporos szekereket! Ki merne azokra gondolni most az égő földön állva? Hányjátok el a lőport magatoktól.

Az orosz elhagyta a lángoktól körülvett sánczát s mig ők a terjedő égés elől visszavonultak, egy csapat cserkesz lovat, magát, paripáját vizbe mártott pokróczokkal betakarva, keresztül vágtat az égő csalit tisztásain s rajta esik az ágyúkon, miket ellenfele elhagyott. Ott lovaikat eléjük fogva, kezdik azokat kihurczolni a tűz közül; még olly vakmerők, hogy visszaforditják azokat távozó ellenfeleikre s most ők tüzelnek rájok tulajdon ágyuikból.

A fegyvertelen vezér kiáltása kihallik a tűz ropogása közül.

– Futsz moszkó előlem! Vesszővel vertelek meg. Vesszővel hajtalak magam előtt. Nincs fegyver kezemben!

Meghallák ezt a gúnykiáltást az oroszok s szégyen és düh támadt szivökben.

– Vissza! kiálta Gyáma a futókra. Ha ők mernek a tűzben harczolni, merünk mi is. Ne mondja azt a cserkesz, hogy elvette az orosztól ágyuit.

S azzal megfordultak az oroszok, szuronyt szegezve vissza rohantak sánczaikra, s a hulló zsarátnak közepett uj harczot kezdtek elfoglalt lövegeikért. Gyáma is ott küzdött elkeseredetten. Kétszer foglalták vissza ágyuikat, kétszer verte el azokat ujra a cserkesz. A harmadik rohamnál ember ember ellen harczolt, a cserkeszek is gyalog; elfogyott már minden lövés; szuronyok elgörbültek, kardok kicsorbultak a harczban, mint a vadállat küzd egymással a két dühödt ellen, öklével, fogával.

A gondolat is iszonyitó! a szél odacsapja közéjük a felkavart zsarátnakot, a feldöntött lőporos szekerekre hull az égő parázs, a lég lángforró, s ők ez irtózatos helyen küzdenek kétségbeesve, elfeledve a rettenetes halált, melly majd egy percz alatt elhallgattatja valamennyit.

Egy vítatott ágyu előtt találkozott a két testvér. Gyáma kardja markolatban volt eltörve, egyiknek sem volt fegyvere.

Két fenevad nem rohan olly dühvel egymásra, mint a két vezér; egyik sziv érezheti a másiknak dobogását. Ott dulakodnak a vértől sikamlós földön, a midőn egyszerre egy irtóztató csattanás rázza meg az eget és földet, egy lőporos szekér a tűzben fellobbant; mint a tűzokádó kitörése, lövelve fel a felhők magasságáig, s szétszaggatott emberi alakokat hajitva föl a lángoló égbe.

A daemoni erő, mint a pelyhet kapta föl a két tusakodó testvért s ugy összeölelkezve hajitá fel őket a levegőbe, több ölnyi magasba. Még ott is összeszoritva tarták egymást, megfordultak kétszer háromszor a légben, folyvást összeölelkezve s midőn visszaestek is, ugy hullottak a földre; egy tömeg, egy összeforrott rém.

Az iszonyu lőporlobbanás után, a ki ott nem veszett, elhagyta az ágyutelepek sánczait. Az orosz ezred maradványa bomlottan futott a mély utakba, s nem törődött vele, hogy mi történik azontul a Szuntsa mellett.

Ott pedig az alatt átkelt Samyl.

Az igazi Samyl, a valóságos népválasztotta proféta, ki seregei javával ott várt a tulsó parton, a viadal alatt hirtelen átvonatá könnyü hidját a folyamon, melly üres bőrtömlőkbül volt összeróva, s átvezeté rajta dandárjait.

Az ellenség, melly száz helyen látta Samylt egyszerre megjelenni, ugy foglalt ellenében homlokállást, hogy midőn az igazi Samyl megjelent, ő neki oldalt volt fordulva az orosz s ez az oldala is összetörve Balkár bég vakmerő rohama által; mögötte az égő erdő.

Ah ez rettenetes éj volt! Az orosz ezredek egyenkint törtek össze Samyl váratlan rohama előtt; a granátos osztály az utolsó emberig lehagyta apritani magát, s Voinoff tábornok épen akkor érkezett segitségére nehéz dragonyosaival, midőn társa Fokk tábornok levágott fejét egy dárdára tűzve magasra emelték a cserkeszek. Voinoff bőszülten rohant reájok, hogy elesett társaért boszút álljon; nehány pillanat mulva az ő feje is kopjára volt tűzve. Ekkor jött az orosz sereg hőse, a vitéz Passzek, a katonák bálványa, kinek férfias homlokát több babér ékesité mint ráncz. Elszántan veté magát az orosz vitéz a cserkesz vezér utjába, küzdött, mint derék férfihoz illik s óra negyed mulva három fejet hordoztak a cserkeszek lándzsára tűzve, a harmadik fej Passzek tábornoké volt.

A legbátrabb hős eleste után megbomlott az egész hadi rend. Az orosz hnem volt képes a csatatért megtartani többé, a legerősebb dandárok ingadozni kezdtek, a vezérek nem ismerték ki magukat az éjszakai harczban, honnan jön az ellen? melly pontot kell védelmezni? hol van a főerő? csak a jobb szárny felől láthaták a mindig közeledő égést, melly elboritá az eget s már a Sah-dagh erdős bérczeire kezde kiterjedni, fölséges lángpalástot boritva vállaikra; körül égett a hegy, míg tetején gyémántként ragyogtak az örök jégcsucsok. Bizonyitá a veszélyt az erdei állatok futása, mellyek nem törődve az emberek harczával, rohantak az égő erdő alól: szarvasok és medvék, bölények, és ostromba alaku dumbájok (vadökör), egymással összekeverült csapatokban futottak a felállitott ágyuk előtt végig, félelmesen bögve….

A hegyek felé nem lehetett menekülni többé: szemben Samyl győzelemittas hada, oldalt és hátul az égő rengeteg, melly elzárta előttük a burzukáli kapukat, a miken a cserkesz földre bejöttek. Csupán csak egy út volt a menekülésre, a leghosszabb, melly a hegyek alatt elkerült, azon kellett keresztül huzódni a vert orosz tábornak az Aksáj völgy felé, ott hagyva halottait, ágyuit és lobogóit a győztes ellen kezében.

Egész hajnalig üzte őket Samyl s hirmondó nem megy haza közűlök, ha két áruló cserkesz tudtul nem adja Freytag tábornoknak az oroszok végveszélyét s az pihent seregével megjelenve, szabadulást nem hoz a futóknak.

Reggelre egy orosz sem volt a cserkesz földön, csak a halottak és a foglyok.

Az erdőégésnek, a szél elállta után egy hegyi patak szakadéka vetett gátot s akkor összeszedték a cserkeszek a mindenfelé elhullt orosz halottakat s egy másik halmot raktak az első mellé, melly még nagyobb volt annál, s az emlékkőre feljül azt jegyezték fel:

„E helyen hullott el nyolcz ezer orosz.”

A csata utáni napon nagy örömzaj volt Dargó alatt; a szüzek lejöttek tánczolni a diadalmas csatatérre, a lantosok énekelték a hősök diadalát, mellyhez kardcsattogtatva járták a harczfiak a délczeg toborzót, nagyokat rikkantva közé, a mi igen jól illett oda.

E hangokra felnyitá szemeit Balkár bég. Egy sátorban feküdt, puha medvebőr ágyra helyezve. Hogy jött oda? maga sem tudá; bizonyosan társai mentek érte a lőpor fellobbanás után s azok hozták ki az égő erdőből.

Tagjait ugy érzé, mintha össze volnának zúzva; mellén mintha a halál ülne, nehezebb, nyomasztóbb súlylyal, mint az egész Elborús hegye.

– Minő zaj ez odakünn, kérdé halkan, a mellette ülő félkarú öregtől, ki ápolására volt rendelve.

– A győzelem ünnepe: válaszolt az.

– Győzelem! kiálta fel Balkár, s felugrott helyéből. Semmi csontja sem fájt, semmi baja sem volt többé, a halál elrepült tőle messze. Mi győztünk!

Nem sokára eljöttek hozzá a sereg hadnagyai, vállaikra támaszkodtan kivitték a sereg elé s ott az ujjongó nép előtt tűzé fel keblére maga Samyl a háromszögü érdemrendet, a fehér sast, melly egy sor granátgyöngyön nyugszik, s azután visszaadá fehér füzfavesszőjét, mellyet a csatában viselt, arany markolatba foglalva. Ugy harczoljon azzal, miként eddig harczolt.

Balkár bég egészen meggyógyult lelke örömében.

Másnap a foglyok felett tartottak mustrát Dargó alatt. Az oroszt, kozákot felosztották a főnökök között, azokat a kinek tetszik, majd vissza válthatja, ha ott maradnak, tisztitsák a cserkesz vitézek kardjait s kapálják földét, szolgák maradnak. A maguk közül valóra, az oroszt szolgáló avar, leszgi, kumük és györgyi fajokra, kik az oroszszal együtt harczoltak, sokkal gonoszabb sors várt, a közember lánczra vert rab lett és malmokat hajtott, a tiszteket főbe lőtték.

A ki tehette, eltagadta eredetét, hogy a haláltól meneküljön, de hogy ne lehetett volna kiismerni a barna, tojásdad arczú kaukázit a csontosképü, szőke orosz közül?

Gyáma bég is a foglyok között volt; de rőt arcza, kék szemei mellett bátran vallhatta volna magát született orosznak a hadi törvényszék előtt, ha testvére Balkár ott nem ült volna.

Gyáma még inkább össze volt törve az esés miatt, mint testvére, mert ő alul esett s nem birt lábain állani, midőn a hadbirák elé hozták.

– Ismeri-e őt valaki? kérdé Daniel bey, a roskatag férfira mutatva; ki tudja megmondani orosz-e ő, vagy közűlünk való?

– Én! szólt felállva Balkár bég.

Gyáma odahivatta őt magához.

– Elakarsz-e engem veszteni? kérdé tőle, midőn odahajolt hozzá.

– Elvesztelek.

– Nem vagyok-e én testvéred?

– Annál roszabb reád nézve. Volnál moszkó, megszabadulnál.

– Lásd testvér, igaztalan vagy hozzám, monda gyáma, én nem vétettem soha az avar népnek; alattam boldog volt az és elégült; jólét áradt el házon és mezőn, a városok felépültek, a szegények meggazdagodtak; iskolába jártak a gyermekek, tanultak tudományokat, az utak megjavultak, a kereskedők pénzt hoztak sokat. Én boldoggá tettem az avar népet.

– És ha tetted mind azt, a mit mondál; felele neki Balkár bég, mégis meg kell halnod érte, mert eladtak népedet a moszkónak. Lettél volna inkább az avar nép fölött zsarnok fejedelem, vaskezü, vasfogu, verted volna gyermekeit a kősziklához, ittad volna vérét pohárral, csak ne adtad volna el a moszkónak. Tetted volna koldussá, nyomorulttá, égetted volna fel alujait, vesztegetted volna el felét éhhalállal; csak ne adtak volna el a moszkónak. És ha megjelennél előttem véres kézzel, véres arczczal, és azt mondanád, én vagyok az utolsó avar, a többit elvesztettem, őrült, esztelen csatában; – megölelnélek, megbocsátanék; de eladtad őket a moszkónak; azért meg kell halnod neked, mert te Merisz bég fia vagy.

A vezérek, kik azt hallák, felzúgtak Balkár beszédére, némelly helyeselte, más megindult rajta. Maga Balkár volt az első, ki fekete golyót hajitott a szavazatok serlegébe. A többiek utána jöttek. Hét fehér golyó és nyolcz fekete hullott abba. Balkár bég szavazata dönté el Gyáma halálát.

Csak egyet kért még Gyáma testvérétől.

– Ha meghaltam, vágasd le fejemet s küld el azt Gyiungyilának.

– Meg fogja kapni.

Azzal kivitték Gyáma béget a vesztő sziklára s ott sziven lőtték három nyillal. A lőport a cserkesz nem vesztegetheti, maga kénytelen a salétromot főzni erdei növényekből,*) nagy fáradsággal, azért lőporral takarékosan kell bánni. Nem minden nap esik egy icskéri csata, a hol az orosz mázsaszámra hagyja hátra lőporát.

Balkár bég ünnepélyesen temetteté el meghalt testvérét, mert ő avar fejedelmi vér volt, kit megillet a kürtszó és a gyász ravatal, midőn sírba teszik.

Levágott fejét pedig egy diszes kosárkába zárta illatos levelek közé; nem szólt senkinek arról a két könycseppről, melly szeméből kihullt, midőn e levágott főre nézett; csak előhivatott egy orosz foglyot s rábizta kegyesen, hogy ha szabadságát megakarja nyerni, vigye azt a kosarat Kizliárba Gyáma bég feleségének, mondja neki, hogy azt férje küldi.

Három nap és három éjjel szólt a zene Kizliárban, vigadtak a moszkó urak, tánczoltak az asszonyságot, mert az orosz tábornoktól az a tudósítás érkezett, hogy Dargó vára rommá van téve és Samyl seregei futnak.

Midőn legjobban vigadnak Gyiungyila teremében, megjelenik az orosz harczos, a kit Balkár bég küldött a cserkesz földről.

Az iszpravnikok mondják neki, hogy várjon egy kicsinyt, mert a ház urnője tánczol. A kosártánczot járja.

Szép jellemző avar táncz az; rővid, testhez simuló köntösben kell azt járni, hosszan lebocsátott hajjal, négy kosár a földre téve, tele virággal; a hölgy mesterséges lejtésekkel szökdel a kosarak között s minden szökésnél kivesz egy virágot azokból s tánczolva bokrétába fonja.

Senki sem tudja azt olly szépen lejteni, miként szép Gyiungyila; ha néha olly kegyes, vendégei kedveért eljárni e tánczot, csak ugy bolondulnak utána, csak ug szédelegnek lángszeme villogásától, bájos teste hajlásától, selyem köntöse suhogásától.

– Hátha még egy ötödik kosár volna itt közepén, szól a delnő felhevülve.

– Imhol asszonyom az ötödik! szól az orosz követ, oda helyezve a négy közé, a mit ő hozott magával; Gyáma feje arczczal fölfelé fektetve benne.

– Mit jelent ez? kiáltanak reá az elszörnyedett vendégek.

– Azt jelenti: hogy tönkre verték az orosz sereget, odavannak ágyuk, zászlók, három tábornok elesett; az egész derék ezredből, a mit Gyáma bég vezényelt, magam maradtam egyedül.

– Te se maradj hát belőle, kiálta reá Gyiungyila, s késével ugy szurta le a követet, hogy rögtön halva rogyott le; – azzal folytatta a kosár tánczot: négy kosár a négy szegleten, az ötödik a közepén.

Mért nem nyithatja most föl szemeit a bég?

* * *

Sok harcz folyt még ezután, sok hire lett Balkár bégnek, kit csak ördög bégnek neveztek az oroszok; ezt a nevet könnyebben megtartották.

A legdühödtebb razziákat ő intézte az oroszok földén, s a mi várat határaikra épitett a moszkó, annak ágyui lőtávolán tul nem volt tanácsos kitévednie.

A hol ő megjelent, bizonyos volt, hogy egy élő embert nem hagy maga után. Hogy várhatott volna ő tőle valaki irgalmat, ki saját testvérét megölette, a miért az oroszszal szövetkezett?

A meghódolt osszet és avar nép kőfallal kerité be minden aluját, négy erős torony a négy kapunál, az ötödik alu közepén, még is reszketve ment aludni, ha elgondolá: „Balkár bég nem alszik.”

A csecsenz és cserkesz vesszőből fonta városai falát, még is nyugtan aludt, hogy ha arra gondolt: „Balkár bég nem alszik.”

Ő soha sem nyugodott; örökké harczban volt esküdt ellenével, a nélkül, hogy valaha fegyverhez nyult volna, de lázitó szava bejárta az egész Kaukazust, s egyenként feltámasztá az orosz ur ellen a még nyugvó népet, a legleleményesebb hadi terveket ő készité s a legvakmerőbb kivitel az ő műve volt, az a fehér vessző kezében fájdalmasabb volt az ellenfélnek az egyptomi tizenkét csapásnál.

Az utóbbi két év megtanitotta rá Europát, mit tesz az oroszszal harczolni. Véres, nehéz munka lesz az…. Ah a cserkesznek édes, könnyü játék volt az!

Ezen év tavaszán történt, hogy az orosz sereg leszállt a törökkel küzdeni a kis-ázsiai mezőkre. A cserkesz használta a jó alkalmat s Tifliszig nyomult a csecsenz főnök vitéz hadaival. Az orosznak még az emléke is eltöröltetett ott, a hol a boszuálló csapatok keresztül mentek; le a fekete földig égeték az orosz falvakat, le a csecsemőig kiirták faját, mintha nem is ember viselne ember ellen harczot, hanem egy boszús fenevad a másik ellen.

Egy keritett alu ostromlásakor Balkár bég vezette a rohamcsapatot, gyalog rohantak a sáncznak; az orosz is kétségbeesetten küzdött.

– Bátran cserkesz! ne félj! kiálta Balkár bég s első volt a sánczon, a ki felvetette magát társai válláról. Öten hatan ugrottak utána egyszerre. Tizenkét lépésről lőtt rájok egy egész csapat orosz, Balkár társai mind nehéz, sebekben rogytak le; csak ő maradt állva.

– Ördög vagy-e hát igazán? kiálta az oroszok hadnagya s rárohantak valamennyien szuronyszegezve.

– Uram! védd magad! kiált egy haldokló cserkesz, a földről felemelkedve s odanyujta elé jó kétélü saskáját, mellyet az ő keze már nem birt. Fogd kardomat és védd magad.

Balkár csak állt ott nyugodtan, s visszautasitá a kardot. Távolálló társai siettek őt megmenteni. Későn jöttek; az orosz szurony hamarább érte őt s megtartá esküjét, hogy fegyvert nem fogott ellenük. Csak a midőn erős mellén keresztül döfték a hegyes vasakat, akkor ragadta meg a puskák csövét izmos kezeivel, elorditva magát.

– Ide cserkeszek, a diadal miénk!

És ki nem bocsáta kezeiből az összefogott puskákat addig, mig társai oda nem értek, kik előtt holttestével utat nyitott a tömött hadirendbe; csak akkor rogyott le, győzedelmi jelként rántva le magával a testén keresztül döfött szuronyokat s utoljára is azt hörgé a földön:

– Miénk a diadal!

VÉGE

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 32-38. sz. (1854. október 8.-november 19.)