Vajda János
Endrey Sándor 1893.évi festménye.
Forrás: wikimedia.org
I.
Csörög
a sarkantyú javában
A
királyi palotában;
Szól
a zene, messze harsog,
Közbeközbe
hangos tapsok.
Ugy
zajongnak, ugy tombolnak,
–
Talán csak nem hadakoznak? –
Kedvetölt
magyar vitézek
Magyar
nőkkel tánczra keltek.
–
Mennyi erő, tűz a tánczban,
Mennyi
lehet a csatában!
Ellenséges
nép, ha látja,
Nem
kerűl velük csatára. –
Annyi
a kedv, hogy valóba’
Kevesebb
is elég volna;
De
hogy is ne mulatnának:
Semmi
baja a hazának!
Az
a haza, – mert hisz annak
Olly
magas értelmet adnak!
Mennyi
a bitang, ki mondja:
haza
az, hol jól van dolga.
És
ő nekik semmi bajuk
Sok
a pénzük, jó a boruk;
És
isznak gyöngyös pohárból:
„Soká
éljen Robert Károly!”
Csevegő
ajk, beszédes szem
Mindenfelé
a teremben; –
Piros
kedv mindenki arczán,
–
Csak egy a ki néma – halvány.
„Arczod
halványodni látom,
Mi
bajod van, édes lányom?
Mire
figyelsz – hallgatózol –
A
zene olly hangosan szól!”…
„Nem
hallod-e édesanyám,
Itt
alattunk a vár allján,
Fenekén
a rút börtönnek,
Nagy
nehéz lánczok zörögnek.
S
a vitéz, ki szenved ottan
Utálatos
rablánczokban
Tudod-e
hogy ő jegyesem
Hogy
csak őtet szerethetem?”
Szól
a zene, meg megújul
Aztán
hirtelen megnémul;
Baj
esett a palotában,
A
legszebb lány halálán van.
„Magyarország
legszebb lánya
–
Szól a magyarok királya –
Nem
akarom halálodat:
László
vitéz legyen szabad!”
II.
Csörög
a láncz a vár alján,
László
vitéz kezelábán;
Csörög
a láncz, de – mi haszna,
Soha
senki meg nem hallja!
Hozzá
ugyan a magasból
Tomboló
kedv morajja szól;
De
a börtön fenekéről
Lánczcsörgés
hogy hallanék föl?
Heted
napja van ide lenn
A
sötét, a szük üregben;
Elitélve
– étlen szomjan
Porrá
lenni a lánczokban!
S
éh, nyomor erőt vesz rajta;
Hanyatlik
már, gyöngül karja,
Melly
a sólyomnál gyorsabb volt
S
annyi árulót kioltott.
Mint
hűtlen barát, ha baj van,
Hagyogatja
lassan lassan,
A
rosz tápon test ereje…
–
Csak egy még a régi – lelke!
Büszkesége
marad nála
Ez
virrasztja, ez dajkálja;
Hogy
majd mint hűséges szolga
Szemét
örökre befogja….
Közel
van ez idő pedig,
Szeme
egyre sötétedik –
Ez
is oda hagyja, holott
Már
neki világosodott.
Bilincseit
megmeg-rázza,
Csak
azért hogy megpróbálja
Itt
van-e még e világon
E
kegyetlen rosz világon?…
Börtönét
még körüljárja
Bucsuzó
szeme világa…
Lába
előtt egy fehér csont
–
Még tünődik, vajj kié volt?
Lelke
ujra elsötétül
Nehéz
sejtés fellegétől;
Valami
a szemét nyomja….
Az
álom szelid bakója…..
Feje
hátra hanyatlóba
Ajka
reszket, mintha szólna,
Megmeg-zördülnek
a lánczok,
–
Imádság-e ez vagy átok? –
„Fényes
kardom, édes kardom
Éled
már nem villogatom
Oh
hogy a gyűlölt kezekből
Még
egyszer nem vehetlek föl!
Én
szerelmem, imádottam,
Kit
soha nem csókolhattam,
Ajakamra,
majd ha meghül
Adsz-e
egy csókot emlékül? –
Hősök
és boldogtalanság
Szülőföldje
– Magyarország
Légy
dicső, nagy, a millyennek
Álmodlak
s nem érhetem meg!
III.
Sötét
börtön fenekére
Mi
fehér ereszkedik le? …
Leoldani
a lánczokat,
Fölkelteni
a halottat?…
László
vitéz mit álmodtál?
Ugy-e
fönn az égben voltál? –
Láttad
Isten fényes arczát,
Üdvözültek
boldogságát?
Nyiló
mennyországajtónak
Csattanását
is hallottad,
És
hallottad a mennybeli
Angyalokat
énekelni?
Nem
mennyországajtó csattant,
Kedvesed
csókolta ajkad;
Nem
angyalok énekeltek
Szép
szeretőd beszélt veled. …
Hirül
hozva szabadságot,
Róbert
Károly megbocsátott;
S
olly csekélység a föltétel
Hogy
ezentul ösmernéd el. …
Csak
– mint illik – essél térdre,
Örök
hűséget igérve…
S
a hatalmas Csákok ellen
Hadakozzál
a seregben. –
S
még ez éjjel vőlegény léssz,
–
László vitéz, László vitéz…
Mért
nem felelsz hát, mért hallgatsz?
Talán
mert nagyon boldog vagy?
Miért
nézesz olly merően,
Mozdulatlan
rémitően?…
Oh
a halál képe rajtad
Nem
volt ennyire irtózat!
Vagy
már megvetetted őtet
Igazán
hűn szeretődet?
Hova
könnyet hullat, forrót
Mért
olly hideg a homlokod?
László
vitéz, László vitéz
Mire
való a hideg ész?
Nagy
teher az az igazság,
Becsületszó,
hazafiság….
Szép
szeretőd ölel csókol
Fölment
az a vádak alól.
Minek
az a léleknagyság?
Nem
követi a boldogság!
Nem
részegit-e meg a csók,
Nem
széditnek meg a hangok
Szerelmesed
ajakáról
Mért
nem szólsz, mért nem határzol?
„Szabadságod
és szerelmem
Lesz
jutalmad – gyere velem…
–
Róbert fején a korona
Jele
hogy Isten pártolja.”
„Még
egy csókot, egy utolsót,
Hadd
legyek egy perczig boldog,
Még
egy csókot boldogságom,
Aztán
– érjen utól átkom!
Elmegyek
a csatatérre
Az
igazak seregébe;
Meglehet
hogy ujra halok,
De
– mi voltam – az maradok!
Nem
elég vitéznek lenni,
Hol
a kart nem elv emeli,
Nem
csatamező az – csárda,
Nincsen
hőse, csak betyárja. …
Eredj,
vidd hirül Róbertnek
Elfogadom
a kegyelmet
Hogy
nem börtönben, nem éhen
Halok
meg – de csatatéren…!
Mond
neki, hogy vegye érte
Üdvöm
szerelmem cserébe –
Hogy
csak az maradt sajátom
Mit
el nem vehet – halálom…
Mond
hogy győzni fog, – hogy ott fenn
Nagy
védője van – az Isten!
Hogy
győzelmét sejtve, látva
Mentem
a nagy, szent halálba. …
S
most szerelmem, boldogságom
Téged
a jó Isten áldjon!…
Irántad
kegyetlen voltam,
Ne
sirass meg halálomban…
Szeretlek
ugy, mint magamat,
De
szeretnem ugy nem szabad
Sem
magam sem, kedves, téged
Ha
szószegés foltja éget. …
Van
egy nagyobb parancsolat,
A
melly tőled tova ragad:
Becsület
és Magyarország…
Én
szerelmem – isten hozzád!
IV.
Rozgony
véres mezejének
Olly
szomorún szól az ének.
Honnan
jő, a temetőből,
Vagy
a haragos felhőből?…
Árva
szeretőnek jajja,
Elesett
hősök sohajja,
Elvegyülve
a szélvészben
Jár
a szomoru térségen.…
Jaj
de szomorú történet,
Jaj
de búsan szól az ének.
A
jobbak, az igazabbak
Mind
elestek, mind meghaltak. …
Forrás: Vasárnapi
Ujság 1. évf. 23. sz. (1854. augusztus 6.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése