Tóth Kálmán Pollák Zsigmond 1877-es metszetén Forrás: wikipedia.org
Künn
jártam, oda künn a nép között.
És
magasabban hordom most fejem,
Mert
végre szinről szinre láttalak
Oh
édes vérem! édes nemzetem!
Azt
gondolnám, hogy álom az egész
Mi
őseimnek földén vezetett,
Mint
ezredév előttről szól a könyv
Ugy
találtam most is a nemzetet.
Láttam
a kiváltságot homlokán,
A
büszkeséget, mitől szeme ég,
Láttam
nyiltságot minden tettiben,
Gyermek-bizalmát,
s férfi erejét.
S
hallottam nyelvét, oh hallottam én
S
méltóságos viharhangokat,
És
fölmerült előttem a halom,
A
mellyről Árpád törvényt osztogat.
Ott
voltam mikor szólt, zengett a dal,
Mikor
mindenki mindent feledett,
Mikor
a bú lélekharangjai
Összeütött
poharak csengtenek.
Nem
hallottam én illyen dalt soha,
És
nem láttam még illyen vigadást –
Mint
valami szent ünnep áthatott…
Igy
ment véghez az ősi áldomás.
Az
ünnep fényét – mint oltárvirág –
Kerek
arczu lánykák is emelék,
Kigyöngyözött
szép szalagkorona,
Szép
párta fedte a szüzek fejét,
Olly
tréfás, dévaj, olly békételen,
S
olly szüzies volt még is mindenik,
Ragyogó
szemeikben viselék
Az
ős tisztaság fényes kincseit.
Bejártam
aztán a pusztákat is,
És
láttam ott a rónák vad fiát,
Nem
is őt láttam, hanem melly vivé,
Csak
a száguldó tüzes paripát.
A
merre ment az isten könyüje,
Öröm-harmat
csillogott a buzán,
S
én fölkiálték rá önkénytelen:
Ez!
ez az itt, a született huszár!
Oh
ne mondjátok többé nekem azt,
Ne
mondjátok hogy korcsosul e nép,
Isten,
vagy maga, de egy nagy erő
Fönntartja
mindig ősi jellemét,
Csak
hogy a fán is minden izmos ág
A
törzsöknél van mindjárt oda lenn,
A
tenger gyöngyét ne a viz szinén,
Hanem
alant keresd, a feneken.
Forrás: Vasárnapi
Ujság 1. évf. 31. sz. (1854. október 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése