Az
apját leütötte a hajókötél, a vizbe fuladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai
munkában meghütötte magát, forró lázt kapott, meghalt. A kis fiú egyedül maradt
még alig volt négy esztendős.
Mikor
kivitték az anyját is a temetőbe, a kis fiú elgondolta magában: „már most ki
fogja nékem mondani: kedves kis fiam? ki fog én nekem kenyeret adni reggel,
este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ád rám tisztát, ha elszennyesedem, ki
vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogy ha valamim fáj?”
A
szomszédok is elköltöztek ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, a
kiknél ha megjelent a kis fiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle:
„mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!”
El
is takarodott szegény, kiment az utczára, a hol senkit sem ismert, megállt egy
szögletnél szépen, s ugy nézett a jövő menő emberek szemébe: nem hasonlit-e
valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólithatná. Hijjába nézte azokat,
az embereknek más dolguk van, mint az őgyelő gyerekekre ügyelni. A ki mai
világban valamit akar kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldus
gyerek jobban érti a mesterségét; az utánok szalad a czifra uraknak, hozzájok
keni feni magát piszkos czondráival; azok azután csakhogy megszabaduljanak
tőle, vetnek neki valamit. Az ollyan koldus, a ki csak sirni tud, meghalhat
éhen.
Meg
is halt volna éhen a kis poronty mingyárt az első két napon, ha egy jámbor öreg
gyümölcsárus asszony nem árult volna ott azon a szögleten, a mellyikhez ő
szegődött. ez csak elnézte, mit ácsorog az a kis fiú ottan ollyan sokáig. Talán
bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta.
Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán már most
eredj haza!
A
kis fiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz s a hogy mondták neki, hogy menjen
haza, szépen elindult haza.
Akkor
pedig már este volt, és este nagy városban minden ház ajtaja be van zárva. A
kis árva fiú egy elsirdogált magában a mikor elgondolta, hogy neki sehova sem
lehet bémenni; ő reá sehol sem várnak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.
Azután
összehuzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sirtában elaludt, álmában
megölelgeté azt a követ, a mi ollyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen
védelmezte s azt mondta neki: „édes anyám.”
Éjszaka
is sokszor felébredt, mikor ugy fujt a hideg szél, s nyögve fordult másik
oldalára, mikor ollyan kemény volt az ágya.
Másnap
megint felkereste az jó kofa-asszonyt, a ki láva, hogy ollyan bús szegényke,
ismét neki adta étel maradékát.
Harmadnap,
negyednap megint ott találta a jó öreg asszonyt. Ötöd nap pedig hiába várt reá
a szegleten, sokan jöttek mentek az utczán, még többen, mint egyébkor, csak az
öreg nem jött ezuttal.
A
kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábu koldustól, (nagyobb urat nem mert
megszólitni):
–
Hol van most a jó néne?
–
Ma nem fog itt árulni, fiam, felelt neki a koldus, mert ma ünnep van.
–
De hát miért van ünnep?
–
Mert ma született a Jézus, látod kis fiam, hogy mennek az emberek a templomba.
A
hová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s
hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, a minél szebb háza
senkinek sincsen, nem utasitják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar
itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s el lenni a
sok ékes öltözetü ur között.
Valami
nagy tiszteletre méltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy
született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben,
nyomoruságban, s hogy szerette azután is a kis gyermekeket mindig.
Ugy
elhallgatta volna napestig, a mit ez a tiszteletre méltó férfi beszélt.
Egész
estig mindig talált templomot nyitva; estve azután azokat is becsukták s ő
ismét az utczán maradt.
Annyi
ablak ki volt világitva az utczákon, fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó
boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal,
czukorangyalkákkal, piczike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.
A
kis árva ugy eltudta azokat nézni.
Mosolygó
asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, kiki
vitte haza, kis fiának, kis leányának, – a mit a kis Jézus küldött nekik.
Ollyan
szép a kis Jézus születésnapja!
Csak
ollyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, a kik meleg kályha mellett édes
anyjaik keblén hallgathatják a szél süvöltését; de a ki nem tudja, hogy hová
menjen haza illyen zord időben!
Ismét
csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:
–
Édes Jézuska, – a ki ugy szereted a gyermekeket; – ha volna szükséged ollyan
kis szolgára, a millyen én vagyok, vennél engemet magadhoz. …
S
a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését és elvette őt magához, a kit
senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kis gyermek és felébredt – a
mennyországban. …
Ti,
kik vigadtok s örültök szent Karácson napján, emlékezzetek meg azokra, a kik
éheznek és szomorkodnak!
Forrás: Vasárnapi
Ujság 1. évf. 43. sz. (1854. deczember 24.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése