Tóth Kálmán: Hegyi élet

Mi szép a hegyek közt, oh mi szép az élet!

Itt a nehéz sziv is ugy repes, ugy éled –

Mintha a lenn fekvő önző városokból

A mi csak költői, mind ide jött volna,

Ezekre a kedves

Gyönyörü halmokra.

Födi a hegyeket tömege a fáknak,

Itt ott fehérlenek ki köztük a házak;

Messziről azt hinnéd, őrt álló katonák,

Mintha még ragyogó szablyájuk is volna –

Ragyog a háztetők

Fényes bádog gombja

Egy hegynek oldalán szép kis lányka szalad,

Csak ugy lobog fején a nagy szalmakalap –

Egyszerre azonban megáll, és elméláz…

Azután galyat tör, s tépi a levelet,

Olvasva magában:

„Szeret, és nem szeret.”

Távolról hallatszik vidám, pajkos ének,

Ajkáról valami szerencsés legénynek,

A ki jó kedvében magának énekel,

Nem törődve azzal: hogy tán más is hallja –

Azután véletlen

Egyszerre elhagyja.

Hol a forrás buzog, alljáról a tőnek,

Megtöltött csöbörrel vén asszonyok jőnek –

Néha egyes fánál kontyaikhoz kapnak:

Virgoncz urfi mászott a gyümölcsös fára

S a jámbor anyókat

Jóllakva dobálja.

Legel egy pár öszvér széles hársfa alatt,

Mellettük a pásztor alszik mélyen, hanyatt;

Kinyilott szájában nagy, hosszu kóró van,

Ugy tüzte azt bele holmi pajkos gyermek,

Min az arra járók

Jó izün nevetnek.

A legszebb árnyékban, csipkebokor alljba’

Ül egy fiatal pár kezet kézben tartva;

Gyönyörün dalol a csalogány fölöttük,

Hanem ők nem hallják annak csattogását,

Nem hallanak mást, csak

Szivük dobogását.

És a legmagasb hegy legesleg tetején

Gondolkozik, mereng egy halovány legény –

Én vagyok az, ki igy gondolkozik, mereng,

Kebelemből hosszu… hosszu sohaj jő fel:

Ha én itt lakhatnám

Az én szeretőmmel.

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 15. sz. (1854. julius 9.)