2015. máj. 15.

Tóth Kálmán: Hegyi élet



Mi szép a hegyek közt, oh mi szép az élet!
Itt a nehéz sziv is ugy repes, ugy éled –
Mintha a lenn fekvő önző városokból
A mi csak költői, mind ide jött volna,
Ezekre a kedves
Gyönyörü halmokra.

Födi a hegyeket tömege a fáknak,
Itt ott fehérlenek ki köztük a házak;
Messziről azt hinnéd, őrt álló katonák,
Mintha még ragyogó szablyájuk is volna –
Ragyog a háztetők
Fényes bádog gombja

Egy hegynek oldalán szép kis lányka szalad,
Csak ugy lobog fején a nagy szalmakalap –
Egyszerre azonban megáll, és elméláz…
Azután galyat tör, s tépi a levelet,
Olvasva magában:
„Szeret, és nem szeret.”

Távolról hallatszik vidám, pajkos ének,
Ajkáról valami szerencsés legénynek,
A ki jó kedvében magának énekel,
Nem törődve azzal: hogy tán más is hallja –
Azután véletlen
Egyszerre elhagyja.

Hol a forrás buzog, alljáról a tőnek,
Megtöltött csöbörrel vén asszonyok jőnek –
Néha egyes fánál kontyaikhoz kapnak:
Virgoncz urfi mászott a gyümölcsös fára
S a jámbor anyókat
Jóllakva dobálja.

Legel egy pár öszvér széles hársfa alatt,
Mellettük a pásztor alszik mélyen, hanyatt;
Kinyilott szájában nagy, hosszu kóró van,
Ugy tüzte azt bele holmi pajkos gyermek,
Min az arra járók
Jó izün nevetnek.

A legszebb árnyékban, csipkebokor alljba’
Ül egy fiatal pár kezet kézben tartva;
Gyönyörün dalol a csalogány fölöttük,
Hanem ők nem hallják annak csattogását,
Nem hallanak mást, csak
Szivük dobogását.

És a legmagasb hegy legesleg tetején
Gondolkozik, mereng egy halovány legény –
Én vagyok az, ki igy gondolkozik, mereng,
Kebelemből hosszu… hosszu sohaj jő fel:
Ha én itt lakhatnám
Az én szeretőmmel.

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 15. sz. (1854. julius 9.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése