Győrffy Gyula: Bágyi menyegző (ballada)

Bágyi vár. Forrás: geocaching.hu

Más volt Erdély hajdanában! – – –

Nyolczszáz hosszú év előtt,

Ékesebben koronázta

Bágyivár a hegytetőt;

Hol jelenleg a romok közt

Rút bagoly üt laktanyát –

Hajdanában büszke vár-lak

Mint erős sasfészek állt.

Hol a mohos omladék még

A felhőtől is remeg –

S mint a széthullt csontvázak, az

Enyészettel küzdenek:

Több hatalmas hóditókat

Fékeztek meg hajdanán –

Sok dacz, még az égvillám is

Lepattana ércz falán.

Történt egykor, mikoron még

Aranykorát élvezé,

Késő éjjel nagysietve

Vágtat egy lovag felé;

Öltözéke egyszerü, de

Választékony, izletes,

Gyöngéd arcza szép vonásin

Látszik hogy ur, hogy nemes.

S mi e korban ritkaság volt,

Kardja nincsen oldalán –

Mint kalandor titokteljes

Légyottakra megy talán?

Nem. A bágyi várban fényes

Menyegzőnek napja van,

És a vendég oda vágyik

Észrevétlen, titkosan.

Sok vendég közt egy vidéki,

Nem szúr olly könnyen szemet –

S a nélkül, hogy észre vennék

A lakomán részt vehet.

Még az őr is tivornyázik

A várkapu nyitva áll –

Ki vendégi jogra vágyik

Ide jőjjön, itt talál!

Szépen süt a hold sugára

A sötét vidék felett;

De a várból szétözönlő

Világitás fényesebb – – –

Kellemes az esti szellő

Melly a fákat lengeti,

S összeolvad a zenével

Melly a várból szálla ki.

Bent a várban – – de mint fessem

A pompát, a fényözönt,

Hol a szemek káprázának

Az arany, a fény között.

Sándor István a vidéken

Leghatalmasb ur vala –

Nincs Erdélyben, a ki véle

Versenyzésre szállana.

S egyetlen egy leányának

Menyegzője tartatik –

Igy tehát a kedv s mulatság

Meg sem állhat holnapig.

A sok szép lány tánczra perdül

A mig csak szól a zene –

S az ifjaknak, hol leány van

Vajjon még mi kellene?

Az asszonyok elcsevegnek,

Mi hogy történt hajdanán?

Minő fény van Magyarhonban

László király udvarán?

Nincs előttök thea, kávé,

Nincs előttök csemege –

Mégis vigan elidőzik

Ifja, véne, örege.

De másképen áll egészen

Az urak közt a dolog,

Hol a beszéd szőnyegén a

Legujabb törvény forog,

Melly Rákoson hozatott a

Leányfiuság felett,

De a mellyben megegyezni

Nem tudtak a székelyek.

A merre huz az önérdek,

Arra vonzott mindenik,

A vita is elkezdett már

Komolyabb szint ölteni;

Nem egy volt, ki borhevülten

Fenyegetve felkiált,

Sértegetve káromolni

A törvényt és a királyt.

Sándor István zavarában

Nem tudja hogy mit tegyen,

Vendégétől önlakában

Sértve a hon s fejedelem.

Vagy szivélyes házi gazda

Legyen, vagy hű hazafi?

Türje-é e túlcsapongást,

Vagy ellent kell állani?

Kér, eseng, de mind hiába! –

Nincs szavának sikere,

Háziuri tekintélylyel

szinte nem megy semmire;

Féktelenség mámorában

Kiki azt tesz, mit akar –

S a czéltvesztett társaságban

Szörnyü nagy lesz a zavar.

Vége lett a nászzenének,

Üres lőn a tánczterem,

Ifja, véne, egytől egyig,

A vitázók közt terem.

És van lárma – egy vendég a

Másikával összevesz – –

Sándor István aggodalma

Perczről perczre nőni kezd.

– Mint midőn a záporeső

S tölgyetdöntő zivatar, –

Kis fészkében egy szerelmes

Gerlepárt is megzavar:

Igy lép közbe félelemmel

A szerelem gyermeke,

Drusilla a szép menyasszony

Kálmán László hitvese.

Gyermekded szép arczulatján

A gyenge pir fellobog,

Ajkán még a szerelemnek,

Első csókja párolog – – –

Mig reszkető kis kezével,

Mint a béke angyala –

Csendet, józan önuralmat

Békességet kér vala.

S fölragadván áldomásra

A nemzetnek poharát,

Csengő szóval, mintha a szép

Csattogánydalt hallanád,

Melly a vércsekárogás közt

Közbe, közbe fölzeneg –

S békitő szelid szavára

Hallgatnak a székelyek.

„Föl tehát az áldomásra!

– Buzdit a kedves beszéd –

Ne nézze a székely egymást,

Mint honának ellenét;

Éljen köztünk a barátság,

Nem pedig a rút viszály –

Éljen a magyar hazája,

A törvény és a király!”

De mint a szelid galambra

Midőn ölyv csap hirtelen:

Rakonczátlan székely ifju

Hozzá rohan szemtelen,

S kiragadván kis kezéből

Az áldozó serleget

Földre sujtja, hogy tartalma

Mind reá fecskendezett.

E gyalázó sérelemre

A menyasszony felsikolt –

Két kardnak egy villanása – – –

És az ifju halva volt.

De fellázad most a vendég,

Felzudul a sok rokon,

Az atya s a vőlegénynek

Piros vér foly kardjokon.

Első példa, és hallatlan,

Hogy a magyar valaha

Önlakában vendégének

Életére tör vala;

S hogy a vendég, tul lépve mint

A vendégjog engedi –

Fegyverét a házi urnak

Életére emeli.

S tornyosult a vész valóban –

Ezer kard villant felé,

Minden egyes vendégében

Láthatná egy ellenét.

Még egy percz – és már a bosszu

Vad haragját tölti be,

Ha az ég védangyalának

Segélyét nem küldi le.

S im egy ifju, ki elébb már

Titkon észrevétlenül

A vitázók seregébe

Szemtanuként bevegyült,

Nem fegyverrel – nem erőszak –

Tekintélylyel közbe jár,

S méltósággal és parancscsal

A tömegnek ellen áll.

„Bocsánatot – – elégtételt – –

Kérünk tőled fejdelem!”

Ez a két szó által hangzik

Az elnémult termeken.

Sok hatalmas zendülő most

Megalázva térden áll – –

Méltósággal de szeliden

Szól hozzájok a király:

„Békesség e vár urának!

A vér szennyet rá nem ád,

mellyet ontott védelmezve

Egy hölgyet és a – hazát,

Mert igazi magyar ember

S férfiu csak az lehet:

Ki honának törvényeit

Tiszteli, s a hölgyeket!”

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 10. sz. (1854. május 14.)