A villamos csörög, cseng,
vasat ölel a vas, sikít,
csikordul, fényes tagjait
villantja; közben fölzeng
- mint hat gépágyú robbanó
robaja - egy kipuffogó.
Ebben a szörnyű, állati
zsivajban látom, hogy Kati
felnéz és aztán rámnevet,
s meg is szólal:
"Te! Figyeled?
Rigó!"
Rigó? hol?
- Hallgasd!"
S újra csak
sivít a dinamó s lecsap
egy láda döngve valahol.
Kati csak néz és felkacag:
- "Szépen dalol!"
Nem bírom már. Játszik velem?
De egy félpercre hirtelen
elhal a zaj s már hallom én...
én is, hogy a ház tetején
- nem képzelgés, nem vízió -
ott ül a televízió-
antennán s fütyöl csudamód
a rigó.
Aztán a zajokkal teli
város azonnal elnyeli.
De engem furdal a talány:
Hogy hallotta meg ez a lány
Nem vagyok én sem még süket,
szeretem is a füttyüket,
de itt, hol zúg a nép s a gép,
nem veszem észre semmikép'.
S rájöttem. Kétség sem maradt:
Hallják egymást a madarak.
Zajokon át, s nem kell se drót,
se szél, se víz, se más közeg...
meghallja rigó - a rigót.
"... S mindig a csúcsra, oda ül;
ha egyedül, hát egyedül..."
- folytatja az én madaram,
néz, visszanéz minduntalan,
de aztán, - mint ki hazajött,
fészket rak karjaim között
s megszólal dallamos, rigó-
hangján, fel is sóhajtva:
"Ó!
Itt, itt, de jó!"-
(Budapest, 1961. április 4.)
