Mint csónakban - mely vízre száll -
az ember lábát összehúzza,
(alatta hömpölyög az ár,
sikló aranyhal, zöld medúza,
s amerre néz, a Végtelen
kék ragyogásban szinte reszket,
a partokon, a szirteken
távolodó templomkeresztek...)
úgy húzódunk fel, Kedvesem,
ringó, széles, jó pamlagodra,
ahol eláll a szó... hiszen
ha feltör is, csak úgy, dadogva
két csók közt; - aztán hallgatás;
a szív - mint evező, ha csobban -
ütemben lüktet, semmi más;
a világ süllyed a habokban.
Csak mi vagyunk, mi egyedül,
az ezer millióból - ketten.
Nap kél s lenyugszik legbelül
a zsongó, elalélt idegben.
S milyen csodás, új tájakat
láttunk a csónakból kinézve;
buja növényzet, pálmafák,
narancsligetek csorgó méze...
Volt úgy, hogy egy hűs, kósza szél
hajónkat jég közé sodorta;
metsző szavak, vad szenvedély
jéghegyei tűntek fel sorba,
de messze, messze valahol
már derengett a Nap az égen.
Vacogtunk... ámde tudtuk jól,
hogy felmelegszünk melegében.
S aztán megint a trópusok
forrósága öntött el minket,
hol húsos, zöld levél susog
s visszhangozza a neveinket.
Szinte ruhátlan adtuk át
magunk a tüzes, csókos Napnak.
Testünk rejtelmes zeg-zugán
mohó láng-ujjak tapogattak.
*
Mint ami éppen vízre száll,
húzódom melléd - csónakodba.
Vigyél! míg nem visz a halál,
sajkája zord mélyébe dobva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése