Pusztább az ég
Egy fényes csillagával
A nap, egy hő sugárral
Hidegebb.
Egy árnnyal gazdagabb
Borúólt jövendőnk,
Egy sebbel szivünk,
Mely be nem heged,
A szív, mely egy egész
Hazával érzett,
Ha megszakadni birt,
Oh4 ne csodáld,
Nagy terhe volt,
Nagyon sokat viselt az.
S megtört – midőn
Nem birta azt odább,
A kéz, mely alkotott
Sok drága kincset,
Mik késő századokra
Mennek át,
Az rombolá le ime
Nemzetének
Legféltőbb, drágább kincsét
Önmagát.
Vagy, nem tudá azt türni
Forró lelke,
Hogy olyan messze van
Tőlünk az ég?
A legnagyobb királyhoz
Ment követnek,
Az Isten trónjához
Kivánkozék.
Jó néki ott!
Nálunk emléke légyen,
A föld takarja
Drága hamvait.
Semmi e nagy szellemből
Nincs elmulva itt.
Emlékitől minden sziv
Nemesebb lesz,
Hamvától a hon földe
Boldogabb.
És szellemétől
Mely az égbe megtért,
Az ég hozzánk talán
Irgalmasabb.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
2026. ápr. 17.
Jókai Mór (1825-1904): Gr. Széchenyi halálán
Jókai Mór (1825-1904): Prolog – a budai népszinház megnyitására
Hazátlan bolygott szerteszét az árva
Dusgazdag ősök koldus gyermeke.
Hazátlan,… árva,… koldus egy személyben.
Nagy ősapái fényes ajtajánál
Nyelvét nem értő zsoldos álla őrt.
Ott benn szivéhez nem rokon lakott.
E hontalan árvája a hazának
A múzsa volt, az ihlet szülte múzsa:
A vándor úton tengő szinművészet.
„Mit jársz? Honnan jövél? Hova sietsz?
Mi dolgod a világban, mit mivelsz?
Mi utazásod célja, mért bolyongsz?
Felelt a bujdosó: „égből jövök,
Dicső napoknak fényét hirdetem.
Tanitok sirni, ott, hol sirni jó.
Ébresztek alvót, szitok szent tüzet;
Feltámasztok halottakat. Reményt
Gerjesztek régen elfásult szivekben.
Megüldözöm a bünt, kigunyolom
A dölföt, bátran szembeszállok
Uralkodó előitéletekkel.
S a mit némán tanit az ég fölöttünk,
Tanit minden füszál e földön itt;;
Tanit a beszitt édes anyatéj;
Miről regélnek halkan, holt betük;
A mit susognak szótlan szellemek;
Miről beszél minden sziv dobbanás;
Azt,… azt az égő, élő tudományt,
A mindig érző, vérző honszerelmet,
Én azt forró szavakban hirdetem.
Oh szent Budánk!… Oh nagy királyainknak
Emlékitől napfényes ősi várunk!
Mely elmult századokra átvilágolsz.
… Oh szent Budánk! Egy hosszu szenvedésnek
Sötét emléke!… elvérzett hazának
Rabbá lett gyászos özvegy asszonya!
Ily gyermeket te nem fogadhatál be
„Menj, vándorolj!” mondák a bujdosónak,
- Ment az; de szive mindig visszavonzá.
- - Sok fájt!… Ha mind el kéne mondani,
Öröklét lenne; ám legégetőbben
Fájt, hogy Budán nem szólhat a magyar.
Egykor szavát, a mit Budán kimonda,
A három tengerpart viszhangozá
És mind a három tenger őt uralta.
És most is van még három tengerünk:
A könny-, a vér-, s a csalfa délibáb
- És a magyar nem szólhatott Budáról!
… De szárad a köny, de hullámzik a vér;
S a délibáb nem csalfa vak remény:
Közel van a küzdőknek már a part.
Küzdőknek első réve, múzsalak!,
Légy üdvözült: te első kő a műből
Mely háromszázad óta romba fekszik.
Következzék utánad nemzetünknek
Jobb létéből mind az, mi még csak álom,
De olyan álom, melyért meghalunk,
Te, élő képe voltál nemzetünknek:
Kivül-romnak tekinthető falak;
De benn az élő szellem temploma.
Kit a közöny már eltörlésre itélt;
A honfi buzgalomnak egy szavára
Az élet élő iskolája lől.
Hirdesd a s zót, a mely életre hítt;
Ez szült, ez volt anyád, ez életed.
E szóban, gondolathoz hű maradj.
Nem tréfák puszta játszi szinhelye:
Oltár e ház, hová áldozni jár
Művész, és honfiművészt pártoló,
Nevednek hogyha hiven megfelelsz,
A nép meglátja benned önmagát
S – erényiben még jobban megszilárdul.
Te szólj az elmult fényes századokrul,
A tett beváltja egykor majd szavad,
S következnek még fényesb századok.
És ujra nagy lesz egykor a magyar;
És ujra fényes ősi Buda vár;
… Hallgassa meg magyarok Istene!
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Szász Béla (1840-1898): A harminc pénz
Elcsattant már az áruló csók,
Elhangzott, mint egy kigyó-szisszenés -
Ennél már nem lehetett olcsóbb:
Az Ur éltéért harminc pénz – kevés!
Judás ott ül a templom ajtajánál,
Ajka csak mormol, - számlál, egyre számlál:
„Tiz… husz… harminc.”
Judás csörgeti harinc pénzét,
- Szive szorul szeme vadúl forog -
Melyek az Ur testét megvérezék:
Suhognak egyre túl az ostorok!
Szivét a kinnak férgei csak ássák…
És számlálgatja az ostor csapását:
„Tiz… husz… harminc.”
Templom előtt galambkufárok-
És pénzváltóknak serge alkuszik;
Ajkuk a szóból ki nem fárad,
Áruikat sürgőn hozzák, viszik -
S ezt tiz husz, azt harminc pénzrét kinálják…
Judás egy hang nélkül mozatja száját:
„Tiz… husz… harminc.”
És nagy terhétől földre roskad,
Arcán végig perdülnek könyei -
„Ilyen foltot köny le nem moshat!”
Nyugalmát sehol, sehol nem leli -
És térden csuszva jut el az oltárig,
Ajka még ott is halkan, egyre számít:
„Tiz… husz… harminc.”
A vének ajkán szent zsolozsma
S az Urnak dicséreti zengenek -
Neki enyhületet mi hozna?
Megnyilhatnak már néki az egek?
„Te vagy boszuló isten” – zeng az ének
űS a mint mormol, csak nézik őt a vének -
„Tiz… husz… harminc.”
S a harminc pénzt ott széjjel szórja:
„Vegyétek vissza, nékem egy se kell,
Oh átkozott legyen az óra,
Melyben ártatlan vért árultam el!”
’Vidd el e pénzt, tied, ez vérnek ára,
- S oda számlálják, nem hajtva szavára -
Tiz… husz… harminc!’
„Oh hát már nincs sehol bocsánat?”
- S mit i t t keresett, nyugtot o t t talál,
Szalad, szalad és meg nem állhat,
Mig el nem éri a s z ö r n y ü halált…
- De a vérdij templomban nem maradhat:
Földet vesznek hát rajt’ a halottaknak,
S oda fizetik érte: tiz… husz… harminc!
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Arany János (1817-1882): V. László
Sürü setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
Csikorog élesen.
„Ki az? Mi az? Vagy úgy. -”
„Fordulj be és alugy
Uram László király:
A zápor majd eláll,
Az veri ablakod.”
A felhő megszakad,
Nyilása tüz-patak;
Zúgó sebes özönt
A réz csatorna önt
Budának tornyiról.
„Miért zúg a tömeg?
Kivánja e s k ü m e t?”
„A nép, uram király,
Csendes mint a halál,
Csupán a m e n n y dörög.”
Megcsörren a bilincs,
Lehull, gazdája nincs:
Buda falán a rabbilincseket
- Egy-egy felhődarab -
Ereszkedik alá.
„Hah! láncát tépi a
Hunyadi két fia -”
„Uram, uram, ne félj:
László, tudod, nem él
S a g y e r m e k, az fogoly.
Mélyen a vár alatt
Vonul egy kis csapat;
Olyan rettegve lép,
Most lopja életét…
Kanizsa, Rozgonyi.
„Kettőzni kell az őrt,
Kivált Mátyás előtt!”
„Mátyás, az itt maradt,
Hanem a többi rab -
Nincsen, uram, sehol.”
A felhő kimerült,
A szélvihar elült.
Lágyan zsongó habok
Ezer kis csillagot
Rengetnek a Dunán.
„El! Míg lehet s szabad:
Cseh-földön biztosabb.”
„Miért e félelem?
Hallgat minden elem
Ég s föld határa közt.”
Az alvó aluszk
A bujdosó buvik;
Ha zörren egy levél,
Poroszlót jőni vél
Kanizsa, Rozgonyi.
„Messze még a határ?
Minden perc egy halál!”
„Legitten átkelünk,
Ne félj uram: v e l ü n k
A gyermek, a fogoly.”
Az alvó felvirad,
A bujdosó riad;
Szellő sincsen, de zúg,
Felhő nincsen, de búg
S villámlik messzről.
„Oh adj, oh adj nekem
Hüs cseppet, hü csehem!”
„Itt a kehely, igyál,
Uram, László király,
Enyhit… mikép a s i r .
Állj meg, boszú, megállj:
Cseh-földön ül a rab;
Cseh f ö l d b e n a király
Mindég is ott mard,
De visszajő a rab…!
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Kisfaludy Károly (1788-1830): Karácsonéj
„Nosza hajdu! jer vadászni,
Hajtsd ki a jobbágyokat,
S vendégimnek hozz estére
Táncra vig leányokat!”
„”Úrfi, úrfi! A harang szól,
Szent karácson napja int,
A jó lélek térdre hullva
Most az Istenhez tekint.””
„Szent nap ide, szent nap oda,
Tedd parancsom, gyáva szolga.”
Hajdu elmegy, hajtók jönnek,
Bús szemökben köny remeg;
„Rajta, rajta!” s száz hahótul
Harsog, zúg a rengeteg.
A sas vijog, farkas ordit,
Vad kan röffen s csattogat,
Szarvas dobban és ropogva
Szaggat, tördel ágokat;
De üres zaj: vad nem tün ki,
És haragban ég az úrfi.
„Rosz hajtás ez, kezdjük újra,
Rajta, rajta! Lomha nép!
Lesre hajdu, börtön annak
A ki csügged s hátra lép!”
S át hegy-, völgyön, bokron, árkon,
Zajlik a hajtó sereg,
Nincs oly rejtek, nincs oly sűrű,
A melyet ne szállna meg.
De hiában: vad nem tün ki,
S dühben ég, dúl, fúl az úrfi.
És a mint zúg, és a mint néz,
Völgyben majd patakra lel,
Partján hajlék, és előtte
Biztosan egy őz legel,
S angyalképü kisded lyánka
Úgy simítja, úgy örül,
Életet hoz s oly vigan lejt
A szelid állat körül,
A ki látja mid megindúl,
De az úrfi fegyverhez nyúl.
Térdin esdik a kis angyal:
„”Oh ne bántsd jó őzemet!
Téjjel tartja bús anyámat,
Ölj meg inkább engemet.
Nincs apám, megölte ura,
Hadd anyámat élni még!”
Így a lyánka, s kék szemében
Ártatlan szép lelke ég,
És mint rózsagyöngy a szirthez,
Reng fel könnye a vad szivhez.
De fölötte villan a cső,
S a hív állat porba dűl,
„Kis galamb te! Végy anyádnak
Téj helyett most véribül!”
Így az úrfi, és kacagva
Martalékján elrobog,
És utána vérlángokban
A hajlék is fellobog;
Borzasztón süt rémutjára,
S a rezgő fák sudarára.
Ködbe sülyed a nap fénye,
Egy szép csillag sem tekint,
S vissza-vissza téren halmon
Száguld a vadász megint.
Fel-felröppen a sok varju
S őt károgva követi;
Fél a pásztor s nyáját haza
Más uton terelgeti;
Majd egy puszta templom alján
Ily gúnyszó kél szitkos ajkán:
„Oly fejéren mi kacsingat
Ott felém a fű között?”
„”Úrfi, úrfi! Az halálfő,
Ember egykor s üldözött,
Tömlöcödből itt tettük le,
Éve lesz, mint öngyilkost.””
„Haha! Így nem félti hölgyét,
S itt hevét lefázza most,”
S hetykén rúg a koponyához:
„Nosza csont, jer vacsorámhoz.”
Megy s utána a gödörbül
Tompa, hosszan jaj mordul,
És a mint megy, a kereszt is
Tőle búsan elfordul.
S mint közelget dús lakához
A kopó mind úgy vonit,
Lova rugdal, s vas kakasa
Háromszor lekukorit.
De pezseg benn a vendég már,
s a vidám kedv csak reá vár.
„Föl barátim! Csókra, táncra,
Hadd perdüljön a leányokat
Vig dalunk az égig hasson,
Van borunk! Húzd rá cigány!”
„”Úrfi, úrfi! Szent misére
Csendül ismét a harang!””
„Hadd konogjon, sokkal édesb
A pohár- s szerelmi hang.”
S a ház sarki szinte rengnek,
Nyalka táncban úgy kerengnek.
Majd leülnek vacsorához,
Bújdosik a tölt pohár,
És szilaj kedv- s tombolásban
Nincs sem mérték, sem határ.
S ím! Éjfélt üt, szörnyet csattan
A szobának ajtaján,
S a halálfő hempelyeg be,
Még sírföld meredt haján;
Kigyó ül sötét szemében,
S a vendég fut rémültében.
„”Még a sírban sincs nyugalmam
A hová kétség vetett!
Gyilkosom te! Fölriasztál,
Halld tőlem hát végzeted:
Durva ösztön- s kénynek éltél.
Térj magadba!”” „Nem, nem én!”
„”Istent, embert megvetettél,
Térj magadba!”” „Nem, nem én!”
„”Jer tehát, int a vég óra,
Sirbul e csók foglalóra.””
S undok szörnnyé duzzadozva
Kénköves lángot lövel,
Egy-egy mennykő csontütése
S így tátongva rálehel;
A bűn fia összeomlik
Száz forgó szél csap bele,
És üvöltve szórja hamvát,
Baglyoké lesz lakhelye:
S ott huhogják minden éjjel,
A mi történt a vad szivvel.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Szász Károly (1829-1905): Havasi rózsa
Hol a mennydörgés s villámok születnek
És fel-felordit a vad zivatar,
Rózsája nyilik a szép kikeltnek,
Mit a fagy ellen puha hó takar.
Ott a hegyormon zord, hideg világ van,
Csillog, de nem hevit a napsugár.
Nincs zöld boker a néma pusztaságban,
Vad sas tanyáz ott, nincs dalos madár.
Sepri a tájt a zúgó szélnek szárnya,
És hófuvást gördit a völgybe le,
S mintha halottak rémes serge járna,
Irtózatos a szikla éjjele.
Fölebb, fölebb, a vésszel küzd a vándor,
Gyötörve őt éhség, iszony, hideg;
Nincs pásztortűz, nincs kunyhó, hol a jámbor
Fedél alá pihenni szállna meg.
Kisüt a nap, de oly hideg sugára,
Mélán mosolyg a felhők ormirul,
S virág fakad ki mégis mosolyára,
S a hó altt a rózsa kivirul.
Ki ültetett e sivatagba téged,
Havas rózsája, csudaszép virág?
Ki adta rád e bájoló szépséget,
Hogy vigaszt leljen a bús pusztaság!?
Ki adta fényét gyönge szirmaidnak?
Ki adott neked édes illatot?
Kelyhedbe – szebben égni, mint a csillag -
Ki ejtette a gyémánt harmatot?
Lehajlik hozzád a vándor gyönyörrel,
Keblébe szivja illatos lehed -
S te mintha szólnál: oh vándor! Ne törj el,
Virulni, élni itt is jó lehet!
És fél a vándor leszakitni téged,
Sajnál az összetépni ennyi bájt.
- Csak ékesitsd tovább a zord vidéket,
Ő ágadon hagy, s szivből megáld.
„Virulj pompája a zord sivatagnak,
Isten mosolya, főjóság jele!
Kiméljen meg fagya a fúvatagnak
És gyönge ágad vész ne törje le;
Vigasztald a vándort, ki erre jára,
Mosolyogj elébe s illatot lehelj!
- Melynek ne lenne egy kicsiny rózsája,
Nincs a világon olyan puszta hely!”
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Garay János (1812-1853): Zoltán
Harsog a kürt csengő riadása,
Messze fémlik zászlók lobogása,
Győző Zoltán győzedelmi hadja,
Merre mégyen, a babért aratja.
Megy pusztítva délnek, éjszakának,
S nincsenek kik ellen állhatásnak:
Sarc alatt a németek császára,
Néki hódol Konstantinnak vára.
S zeng a kürtök csengő riadása,
S szól a zászlók néma lobogása:
„Jaj a fejnek, jaj s halál a karnak,
Ellenállni mely mer a magyarnak!”
Mégis, mégis ellenállni mernek,
Frigyszegőleg kik fegyvert emelnek,
Balga népi nagy Lombardiának,
Hős Berengár fényes országának.
Mint a bércről zúduló vizomlás
Jött közéjök káros meghasonlás;
Ön fejét a balga nép megunta,
S hős Berengár életére ronta.
Szertedúlá szép királyi várát,
Összetépé biboros palástját,
Őt bitónak tüzé karvasára,
Földnek, égnek botránkozására.
Hős Berengár, disze korszakálnak,
Frigyes társa volt Árpád fiának.
„Istenemre, a ki él felettünk,
Ezt a népet megillik fenyitnünk!”
Monda s eljött győzedelmi Zoltán,
Megbizottan nagy hatalma voltán;
Zeng a kürtök csengő riadása,
S szól a zászlók néma lobogása:
„Fel, gonosz nép, fel, véres csatára!
Véretek lesz, s légyen a had ára!
Fel, csatára, partütők, ki vagytok!
A birónak szörnyű számot adtok.
Kik királytokat meggyilkolátok,
Szép palástját összeszaggatátok,
Őt tüzétek rút bitó hegyére,
S mégis éltek földnek szégyenére!”
S büntetőleg rá ront Páviára,
A nagy ország első városára.
A keritést fegyver árja bontja,
Háztetőit láng-hamúba ontja.
S merre elhat győző karja, vért ont,
S merre pillant, véritéletet mond,
S pártütő, ha még kétannyi volna,
Vérbünéért mind rakásra hullna.
Boszuharcát így végezte Zoltán,
S rettegék őt nagy hatalma voltán
Nagy Csepeltől délnek, éjszakáig
S fel keletnek Konstantin váráig.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Garay János (1812-1853): Salamon ítélete
Székében ült bölcs Salamon
- Igy van megirva – gazdagon
Királyi ékiben;
Székét a népnek vénibül
Tisztes tanács vevé körül,
S a nép tömör seregben
Remény és kételyekben
Várá az igét ajkiról, -
És a király fölállva szól:
„Választott népe Jehovának,
Törvény s igazság mindnyájának!
Szóljon, kinek sérelmi vannak,
S törvény s igazság légyen annak!”
S az összegyült seregben
Hálát rebeg,
Hogy bölcs törvény s igaz király
Alatt mindnyája biztn áll, -
És annyi száz és száz között
Panasz csak két ajakra jött;
Az egyik kér: ’Meghallgatás!’
„Törvény s igazság!” szól a más.
És a király
Körültekint -
Kezével int
S a zaj leszáll.
Mint ingerült két héja
Közös prédán tusázva
Egymást visitva vija:
Egy kis emőn vitázva
Két ifju nő
A trón elé rohanva jő,
Az egyik is magának
Igényli mint fiát,
A másik is anyjának
Esküdte volt magát;
Az egyik is kiáltoz,
Az egyik kér: ’Meghallgatás!’
„Törvény s igazság!” szól a más.
Szólott pediglen így az első:
’Mind ketten egy szobát lakunk,
Mindketten egy-egy csecsemővel
Békén tegnap lenyugoszánk:
De, oh iszony, reggelre kelve
Az ő magzatja holt tetem
Mig im e fris gyermekcse vigan
Enyelg anyányi keblemen! -
„Nem úgy, nem úgy, oh bölcs király -
Kiált a másik – istenemre!
Övé a holt, enyém az élő,
Rá ismer e sziv önnönömre!
Az ál hyéna orkezekkel
Meglopta hajnalálmomat,
Mellém csempészve ön halottját,
Elorzá élő fiamat!”
S igyen vitáznak, így civódnak
Előtte a bölcs Salamonnak,
Az egyik is riadja,
A másik is fogadj:
Hogy ő az igaz,
S a másik a gaz! -
De a király
Ismét fölállva
Kezével int,
És csend leszen megint.
A csend után pedig szava
Bölcs ajkirül így zeng vala:
„Isten lesz itt igaz biró!
Mindketten egyet mondotok.
Egy és hasonló vádotok,
Bizonysággal pedig sem egyik
Sem a másik fél nem dicsekszik,
Mi itt igaz, mi itt való?
Igazságot nem adhatok,
Nem illethet kettőtöket.
A kis fi csak egyé lehet.”
Szólott de bölcs szavába
A kélt hölgy újra vága:
’Enyém, az én szülöttem ő!’
„Ez a csaló, én a szülő!”
És már a vének
Aggódva félnek,
A nép birodalmába
Kétség gyanúja hág,
De a király
Harmadszor is kezével int,
S harmadszor is csend lesz megint.
S ’legyen tehát’
Itéletét így mondja -
Legyen tehát mindkettejé
A gyermek, vágjuk két felé,
Ez vitát lerontja!”
És már kemény karával
A siró gyermeket
A törvény kész szolgája
Föld s ég között lóbálja,
Hogy ártatlan fejét
Kétélű pallosával
Hasítsa szét.
De rémülettel
Fordúl a nép el,
S miként midőn a néma tenger
Mélyét vihar kavarja fel,
Lázadva forr föl száz kebel,
A földre rogy száz gyenge némber
A bölcs királynak ily kemény
Itéletén.
De a királynak
Szilárdan áll, -
Jól tudja, mit tesz ő,
A bölcsek legbölcsebbike.
Mert, im, a nőknek egyike
Térdére húll s kiáltva esd:
„Ne ezt, oh bölcs király, ne ezt!
A nagy Jehóva szent nevére,
Ne folyjon e kisdedke vére!
Megvallom, im!
Ő nem fiam, nem gyermekem!”
’Tehát, enyim?’
„Tiéd, tiéd, s akárkié,
Csakhogy az édes életé,
Elég az én nekem!”
És a halál alól kikapva
A vágytársnénak általadja
Szivének gyermekét.
A nép körül bámulva áll,
S a népnek vénei -
De hangosan szól a király:
„Izrael népei!
Nézzétek őt, ez az anya!
Itt a természet szent szava
Hozott ítéletet:
Vedd vissza gyermeked!
Tiéd ő ég és föld előtt,
Vedd vissza s bird örökre őt.”
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Tárkányi Béla (1821-1886): A honfirab
I.
Győz, s a honügy szent romjain
A párt kevélyen felkacag;
A honfi bére lánc leve,
S elátkozott börtönfalak.
A honfi keblén iszonyú
A kin és lelki háború.
A rémes ajtó fölzörög,
Belépnek a rab magzati,
S a leghűbb nő betántorog
Még egyszer búcsút mondani,
A honfi enyhe, öntudat,
Vigaszt apának ez nem ad.
Elválnak: Isten őrzi csak,
Hogy szivök szerte nem reped.
Még egyszer áldja meg nejét,
Még egyszer a két gyermeket;
A fal nyög és sir a bilincs,
Részvét csak ember szivbe’ nincs.
’De hát leányom oly soká
Hol késik?’ így szól a fogoly;
S alig szól, jő a szende szűz,
Szemén a szivharc könye foly.
A szenvedő k e g y benne lelt,
Ha földre szálla, testlepelt.
Jön, és a rab nyakába hull;
A rab szemén uj köny retteg,
’Vedd leányom, végáldásomat!’
„Nem, én végáldást nem veszek.
Apám tenéked élni kell!”
A rab sohajt és nem felel.
II.
Hófergeteg csatája közt
Fagyasztó rémes éjjelen
Kietlen erdők utjain
Elszántan egy rabló megyen.
S a bősz vihar zugásinál
Vén cserfa mellé lesbe áll.
És im jön egy levélvivő:
’Ember megállj, mi hirt viszesz?’
A rabló földre sujtva őt,
Kérdé s szivének tőrt szegez.
Kiált az: „Véritéletet!”
Ez: ’Mentsd meg értte éltedet!’
A hirnök élte mentve van,
Rabló kezében a levél;
A nagy merénynek hire fut,
De a vad erdők titka mély,
Haragra gerjed a király,
A rab reménye füstbe száll.
Borult az ég, ordit a szél,
Ropogva zúg a fergeteg,
S a zord vadon vak éjjelen
Csupán a rabló nem remeg;
Hiv utitársa van vele,
Elszánt merészség a neve.
És im jön a levélvivő:
’Ember megállj, mi hirt viszesz?’
A rabló kérdve rárohan,
S a gyáva szivnek tőrt szegez.
Kiált az: „Véritéletet!”
Ez: ’Mentsd meg értte éltedet!’
Rabló kezében a levél
De el nem éri semmi kém.
„Ki volt az? Isten angyala,
Szól a király, vagy éji rém?”
S szelidebb érzet szállja meg,
A rab fölött remény lebeg.
Virányos erdő árnyain
Szép holdvilágos éjjelen,
Az uj tavasz szellőivel
Merengve, a rabló megyen.
Hinnéd, hogy a völgy dallosa,
Ha nem rémitne kardvasa.
A kélt hirnökre rárohan,
S a földre sujtva egyiket
A másik elfut: ’Mit hozál?
Felelj, ha kedves életed.’
„Kegyelmet!” – Ugy Isten veled,
Áldás kövesse léptedet!’
A rabló mély vadonba tűnt,
Nyomába senki nem talált.
A hirnök ment, s a szenvedő
Rab elkerülte a halált.
Nyakába hű nő s gyermekek
Öröm könyek közt csüggenek.
S ekkor betoppan egy lovag,
Sötét vas öltöny fedte őt,
S a honfinak két iratot
Ad által szörnyet s meglepőt:
„Olvasd el – így szól – s tűzbe vesd!”
Az olvas és sápadni kezd.
Olvassa véritéletét,
A hős vasarcát fölfedé,
S alóla Isten angyala,
A honfi lánya tűnt elé.
Apa mikor volt boldogabb,
Mint e kimentett honfirab?
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Tárkányi Béla (1821-1886): Honszeretet
I.
Az ősidők csatáiból
Szállott reánk e tett:
Hogy nincs szebb érzet nőben is,
Mint a honszeretet.
Szép Spárta elszánt bajnoki,
Mint egy-egy istenek,
Hős kardjaik villámival
Csatára keltenek.
A harc elég erős vala
Kivivni oly csatát,
Mely a nemes vitézeket
Szép hirnek adja át.
De e csatára gloriát
Nők által rendele
Adatni fényeset, dicsőt
A harcok Istene.
A villámló kar lankadoz,
Fordúl a sorskerek:
És Spárta elszánt hősei
Fogságba estenek.
II.
Jön s a győzők előtt megáll
Egy gyászos nőcsoport,
Bús gyászaiknál gyászosabb
Szivök borúja volt.
Csak egyet kére mindenik,
- Hü nő mit kérne mást? -
Férjéhez, míg nem vérzik el
Kér bébocsáttatást.
Ki tudna ellenállani,
Ha szivből esd a hölgy,
Legyen bár keble mint a jég,
Vagy mint a bérci tölgy?
Dús fátyolok redői közt
Lement a hölgysereg;
S fölötte a börtönfalak
Csodálva rengtenek.
III.
A harcok kürtje megriadt,
Megújul a csata,
S leverte önhitt ellenét
S pártának hős hada.
Mely Isten hozta győzni föl
A rabvitézeket?
Karjokról oh ki vette le
A rabbilincseket?
A nőhűség gondolt ki cselt,
Mely halni nem remeg,
Hogy visszaadva hőseit,
A hont menthesse meg.
Dús fátylaikba burkolák
A bátor férjeket.
Börtönben értök s a honért
A hölgy mind elveszett.
Az ősidők csatáiból
Szállott reánk e tett:
Hogy nincs szebb érzet nőben is,
Mint a honszeretet.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Petőfi Sándor (1823-1849): A koldús sírja
Mint vadállat, mely halálát sejti,
A vén koldús puszták közepébe
Bujdosott, és élte maradékát
Ott a puszták közepén tevé le.
Holttestéhez a szegény legények
Elvetődtek, néki gödröt ástak,
Felköték botjára tarisznyáját
S így tüzék le a botot fejfának.
Ott a fa- s bokor-nélküli rónán
Áll a kis domb egyszerü jelével,
S te, természet, elhagyottak gyáma,
Vadvirágok- s füvekkel födéd el.
Ilyen a sors! Egykor, életében
Szennyes rongyok lengedeztek rajta,
S ime sírját napkeletnek minden
Szőnyegénél szebb szőnyeg takarja.
De ez mindegy; ő rá nézve a fő,
Hogy elérte végre nyugodalmát…
Ki gondolná? Mily zajos, mi vészes
Volt a pálya, melyen ő futott át.
Oh ez a kéz, a mely vénségében
Ezt a száraz, görcsös ágat fogta,
Ifjusága teljes erdejében
Harcok fényes kardját villogtatta.
Ott forgott ő a csaták tüzében,
Ott adá véréből áldozatját
Az uraknak birtoka- s jogáért,
Kik őt később éhenhalni hagyták.
Csakhogy elhalt! Most feledve minden,
Nyomorúság és a harci lárma.
Csendes, néma a világ körüle,
Zavaratlan földalatti álma.
Néha száll csak egy-egy kis madárka
Fejfájára s ábrándos dalt zeng ott…
Mit dalolhat a madárka fejfán,
Olyan fejfán, a mely koldúsbot volt?
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.