Tárkányi Béla (1821-1886): Honszeretet

 
I.
Az ősidők csatáiból
Szállott reánk e tett:
Hogy nincs szebb érzet nőben is,
Mint a honszeretet.

Szép Spárta elszánt bajnoki,
Mint egy-egy istenek,
Hős kardjaik villámival
Csatára keltenek.

A harc elég erős vala
Kivivni oly csatát,
Mely a nemes vitézeket
Szép hirnek adja át.

De e csatára gloriát
Nők által rendele
Adatni fényeset, dicsőt
A harcok Istene.

A villámló kar lankadoz,
Fordúl a sorskerek:
És Spárta elszánt hősei
Fogságba estenek.

II.
Jön s a győzők előtt megáll
Egy gyászos nőcsoport,
Bús gyászaiknál gyászosabb
Szivök borúja volt.

Csak egyet kére mindenik,
- Hü nő mit kérne mást? -
Férjéhez, míg nem vérzik el
Kér bébocsáttatást.

Ki tudna ellenállani,
Ha szivből esd a hölgy,
Legyen bár keble mint a jég,
Vagy mint a bérci tölgy?

Dús fátyolok redői közt
Lement a hölgysereg;
S fölötte a börtönfalak
Csodálva rengtenek.

III.
A harcok kürtje megriadt,
Megújul a csata,
S leverte önhitt ellenét
S pártának hős hada.

Mely Isten  hozta győzni föl
A rabvitézeket?
Karjokról oh ki vette le
A rabbilincseket?

A nőhűség gondolt ki cselt,
Mely halni nem remeg,
Hogy visszaadva hőseit,
A hont menthesse meg.

Dús fátylaikba burkolák
A bátor férjeket.
Börtönben értök s a honért
A hölgy mind elveszett.

Az ősidők csatáiból
Szállott reánk e tett:
Hogy nincs szebb érzet nőben is,
Mint a honszeretet.

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.