Kisfaludy Károly (1788-1830): Karácsonéj

 
„Nosza hajdu! jer vadászni,
Hajtsd ki a jobbágyokat,
S vendégimnek hozz estére
Táncra vig leányokat!”
„”Úrfi, úrfi! A harang szól,
Szent karácson napja int,
A jó lélek térdre hullva
Most az Istenhez tekint.””
„Szent nap ide, szent nap oda,
Tedd parancsom, gyáva szolga.”

Hajdu elmegy, hajtók jönnek,
Bús szemökben köny remeg;
„Rajta, rajta!” s száz hahótul
Harsog, zúg a rengeteg.
A sas vijog, farkas ordit,
Vad kan röffen s csattogat,
Szarvas dobban és ropogva
Szaggat, tördel ágokat;
De üres zaj: vad nem tün ki,
És haragban ég az úrfi.

„Rosz hajtás ez, kezdjük újra,
Rajta, rajta! Lomha nép!
Lesre hajdu, börtön annak
A ki csügged s hátra lép!”
S át hegy-, völgyön, bokron, árkon,
Zajlik a hajtó sereg,
Nincs oly rejtek, nincs oly sűrű,
A melyet ne szállna meg.
De hiában: vad nem tün ki,
S dühben ég, dúl, fúl az úrfi.

És a mint zúg, és a mint néz,
Völgyben majd patakra lel,
Partján hajlék, és előtte
Biztosan egy őz legel,
S angyalképü kisded lyánka
Úgy simítja, úgy örül,
Életet hoz s oly vigan lejt
A szelid állat körül,
A ki látja mid megindúl,
De az úrfi fegyverhez nyúl.

Térdin esdik a kis angyal:
„”Oh ne bántsd jó őzemet!
Téjjel tartja bús anyámat,
Ölj meg inkább engemet.
Nincs apám, megölte ura,
Hadd anyámat élni még!”
Így a lyánka, s kék szemében
Ártatlan szép lelke ég,
És mint rózsagyöngy a szirthez,
Reng fel könnye a vad szivhez.

De fölötte villan a cső,
S a hív állat porba dűl,
„Kis galamb te! Végy anyádnak
Téj helyett most véribül!”
Így az úrfi, és kacagva
Martalékján elrobog,
És utána vérlángokban
A hajlék is fellobog;
Borzasztón süt rémutjára,
S a rezgő fák sudarára.

Ködbe sülyed a nap fénye,
Egy szép csillag sem tekint,
S vissza-vissza téren halmon
Száguld a vadász megint.
Fel-felröppen a sok varju
S őt károgva követi;
Fél a pásztor s nyáját haza
Más uton terelgeti;
Majd egy puszta templom alján
Ily gúnyszó kél szitkos ajkán:

„Oly fejéren mi kacsingat
Ott felém a fű között?”
„”Úrfi, úrfi! Az halálfő,
Ember egykor s üldözött,
Tömlöcödből itt tettük le,
Éve lesz, mint öngyilkost.””

„Haha! Így nem félti hölgyét,
S itt hevét lefázza most,”
S hetykén rúg a koponyához:
„Nosza csont, jer vacsorámhoz.”

Megy s utána a gödörbül
Tompa, hosszan jaj mordul,
És a mint megy, a kereszt is
Tőle búsan elfordul.
S mint közelget dús lakához
A kopó mind úgy vonit,
Lova rugdal, s vas kakasa
Háromszor lekukorit.
De pezseg benn a vendég már,
s a vidám kedv csak reá vár.

„Föl barátim! Csókra, táncra,
Hadd perdüljön a leányokat
Vig dalunk az égig hasson,
Van borunk! Húzd rá cigány!”
„”Úrfi, úrfi! Szent misére
Csendül ismét a harang!””
„Hadd konogjon, sokkal édesb
A pohár- s szerelmi hang.”
S a ház sarki szinte rengnek,
Nyalka táncban úgy kerengnek.

Majd leülnek vacsorához,
Bújdosik a tölt pohár,
És szilaj kedv- s tombolásban
Nincs sem mérték, sem határ.
S ím! Éjfélt üt, szörnyet csattan
A szobának ajtaján,
S a halálfő hempelyeg be,
Még sírföld meredt haján;
Kigyó ül sötét szemében,
S a vendég fut rémültében.

„”Még a sírban sincs nyugalmam
A hová kétség vetett!
Gyilkosom te! Fölriasztál,
Halld tőlem hát végzeted:
Durva ösztön- s kénynek éltél.
Térj magadba!”” „Nem, nem én!”
„”Istent, embert megvetettél,
Térj magadba!”” „Nem, nem én!”
„”Jer tehát, int a vég óra,
Sirbul e csók foglalóra.””

S undok szörnnyé duzzadozva
Kénköves lángot lövel,
Egy-egy mennykő csontütése
S így tátongva rálehel;
A bűn fia összeomlik
Száz forgó szél csap bele,
És üvöltve szórja hamvát,
Baglyoké lesz lakhelye:
S ott huhogják minden éjjel,
A mi történt a vad szivvel.

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.