Szász Károly (1829-1905): Havasi rózsa

 

Hol a mennydörgés s villámok születnek
És fel-felordit a vad zivatar,
Rózsája nyilik a szép kikeltnek,
Mit a fagy ellen puha hó takar.

Ott a hegyormon zord, hideg világ van,
Csillog, de nem hevit a napsugár.
Nincs zöld boker a néma pusztaságban,
Vad sas tanyáz ott, nincs dalos madár.

Sepri a tájt a zúgó szélnek szárnya,
És hófuvást gördit a völgybe le,
S mintha halottak rémes serge járna,
Irtózatos a szikla éjjele.

Fölebb, fölebb, a vésszel küzd a vándor,
Gyötörve őt éhség, iszony, hideg;
Nincs pásztortűz, nincs kunyhó, hol a jámbor
Fedél alá pihenni szállna meg.

Kisüt a nap, de oly hideg sugára,
Mélán mosolyg a felhők ormirul,
S virág fakad ki mégis mosolyára,
S a hó altt a rózsa kivirul.

Ki ültetett e sivatagba téged,
Havas rózsája, csudaszép virág?
Ki adta rád e bájoló szépséget,
Hogy vigaszt leljen a bús pusztaság!?

Ki adta fényét gyönge szirmaidnak?
Ki adott neked édes illatot?
Kelyhedbe – szebben égni, mint a csillag -
Ki ejtette a gyémánt harmatot?

Lehajlik hozzád a vándor gyönyörrel,
Keblébe szivja illatos lehed -
S te mintha szólnál: oh vándor! Ne törj el,
Virulni, élni itt is jó lehet!

És fél a vándor leszakitni téged,
Sajnál az összetépni ennyi bájt.
- Csak ékesitsd tovább a zord vidéket,
Ő ágadon hagy, s szivből megáld.

„Virulj pompája a zord sivatagnak,
Isten mosolya, főjóság jele!
Kiméljen meg fagya a fúvatagnak
És gyönge ágad vész ne törje le;

Vigasztald a vándort, ki erre jára,
Mosolyogj elébe s illatot lehelj!
- Melynek ne lenne egy kicsiny rózsája,
Nincs a világon olyan puszta hely!”

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.