(Betti sírhalmára)
Még nem dölt le a Nap locsos párnájára,
piroslott e haló félvilág határa
egy csendes őszi napon,
hogy bágyadt lengéssel tettek a Zephirek
szárnyokrol le egy szép Geniust a nyírek
ernyében e sík lapon.
Egy új síron nyugvó új Emlékfedezet
mellöl futott, mellyet minden Tér könnyezett
ott keresztüljöttében;
mert hószín kezéböl egy Búsfűz-ág konyúlt
hervadva - vele mint a Nap hogy alkonyúlt
szép könnye ellenében.
Egyik fa héjába (hullt könnye a fűbe
részvételt varázsolt minden szirtszivűbe)
véste be nevét s - Bettit:
Betti, Betti, neked jónak - szentnek kellett
lenni, hogy Kedvesed, kedves Betti, E’ lett,
áldozva könnyezetit!
Oh, millyen nyomorúlt az ember az élet
ösvényén! csapodár forgandóságé lett,
hogy behengerült ebbe:
világokat álmod a világ hátára,
s alig a csontember egy kis gödröt tára,
már nincs könnynél egyebe.
Ah, szenvedd ezt, Betti, szenvedd el hantodon!
ollyan szegény levék e gyászos napodon,
hogy ennél többem nincsen:
ne útáld meg ezt, a hely, hol vagy, útálót
nem tart - esmeretlen esmerőssé vál ott -
túl minden gát-bilincsen.
Egy télizöld, egy szál nefelejcs sírodra
tőlem, töltse ki az éveket, számodra
mellyeket nem szánt a sors:
Geniusodnak is kedves emlékében
számossakat élsz még az élet körében,
lett bár halálod illy gyors!
Nyúgodj békével, Szent! nem fog a föld téged
terhelni, jó Lélek! mosolygón lett véged
jut szebb virágzásához;
midőn Anya lévén kis Amáliádat
veled dicsőülve viszed a Hálá’dat
mennyei zsámolyához.
Csendes lelked, örök végvágyakodásod
(most már veled játszó víg álmodozásod)
ért célja Reményednek;
mert nvugvópárnáid lettek erkölcseid,
s ámbár könnyeznek is itten kedveseid,
te mosolygsz - Elekednek.
Kisded Alakodat álmai közt nyújtod,
vídámon mutatod magadat Juditod
csalódó karjainak:
de egy hideg angyal, jéggé vált kezével,
kitépi öléböl, minden reggelével,
e Fényt, szép álmainak.
Oh, Betti, serkenj fel! mosolyogj éretted
síró Geniusod szemébe! helyetted
add nekem a hűlt Hónnyat,
vagy vond rád örökre szent Szemfedeledet,
ne játszd ki utánnad rebgő Kedvesedet
hunyj le, mint ez alkonyat!
Egy télizöld, egy szál nefelejcs hantodra
tőllem is, és könnyem egy van még számodra
elfojtva az ingerbe’;
s csendes fájdalmam adózzon emlékednek,
ahányszor a napnak szikrái erednek
aludni a tengerbe.
